Együtt Galíciában

Galíciai zsidó és hucul család. Edward Janusz városi fotográfus századfordulós felvételei a műterméből kialakított főtéri kávéház falán, Rzeszów, Galícia

Korábban Együtt… • Máramaros-Bukovinában • Mallorcán • a Krímben • Odesszában oda-vissza • Odesszában • Lwówban

Hazafelé a buszon, amikor immár hagyományosan összegezni szoktuk, kire mi volt a legnagyobb hatással az úton, ezúttal szinte mindenki olyat említett, amit nem látott. Ami nincs. A hiányt. Hogy volt ott valami, amiről történeteket tudunk, aminek a nyomait még kitapinthatjuk, és ami szemmel láthatóan hiányzik onnét. Egymás mellett élő nyelvek és kultúrák mozaikja, stétlek és falvak, templomok és zsinagógák, amelyeknek helyét ma beton takarja, vagy erdő nőtte be. Városrészek, amelyek lakói nem tudják, ki lakott ott két generációval ezelőtt. Egész vidékek, ahol senki nem beszéli azokat a nyelveket, amelyeket fél évszázada még a legtöbben beszéltek ott. Galícia, ez a ma két ország között felosztott gyönyörű tartomány hihetetlenül gazdag kellett legyen valamikor, ha ennyi minden el tudott pusztulni ott.

A pusztulás emblematikus helye, Bełżec. A tábor, amelyet az 1939-es német-szovjet határ megerősítésére rendelt lengyel kényszermunkások számára hoztak létre, s amely aztán a galíciai zsidóság megsemmisítő tábora lett, a keleti Auschwitz. A nem is olyan nagy területet vasbetűk futják körbe, helynevek ábécérendben, amelyek lakói ezt a tájat látták utoljára Galíciából. A pusztulás enciklopédiája. Megyek végig mellettük, olvasom őket, szinte mindegyiket ismerem. De engem arra emlékeztetnek, ami megmaradt. Bolechów, a haszid temető gyönyörű faragványai, és a ruszin gazda, Zénón, aki „elég gazdag ahhoz, hogy a saját költségén tartsa rendben” azt. Brody, a zsidó gimnázium és az odesszai Brody-zsinagóga, a hászkálá, a felvilágosodás ugródeszkája Oroszországban. Buczacz, a Nobel-díjas Agnon szülőháza, az ukrán könyvtárosnő, aki büszkén mutatja a helyi könyvtár Agnon-különgyűjteményét, a poros fehér út mellett vonuló fekete sírkövek a Freud család sírjával, és a lengyel ügyvéd, aki felvitt oda, s akit szülei nem mertek megtanítani az anyanyelvére. Az emlékezet enciklopédiája. Helyek hálója, amelyeket újra be lehet járni, történeteiket meghallgatni, történelmüket megtanulni. Egy világ, amely újra elevenné tehető. Ezen igyekszünk ezekkel az utakkal és ezen a blogon.

Studiolum

Arva beata

rövidke összefoglaló Sajó Tamásnak

Tanulmányútra számítottam, aztán egy sűrű álomba gyalogoltam bele. Hiszen azt néztük, ami már nincs, keresztülnézvén azon, ami már van, és ez rétegelt és redőzött látásélményekhez vezetett. Pisloghattunk. Mit jelent látni? Nem nagyon vettem a posztmodern/posztkap – szemlátomást jómódú – Lengyelországot, azaz amit regisztráltam belőle, nem volt zavaró, át lehetett rajta látni a múltba, de még a hajdankorba is. A láthatatlanba kellett át-tekinteni, már-már átbotlani – kalauzunk instrukcióit követve.


Számomra Árva váránál kezdődött az álomutazás, a súlyos fellegek alatt, melyeket érzékelni lehetett a köpönyeget nélkülöző vállunkon. És − igen: ez az érzékelhetőség a kulcsa a különleges útnak. A tudásanyag ugyanis holt betű, ám ha valamikor, valahol valami szikra gyúl benne – egyfajta sensus, szinesztézia –, akkor megébred, és így állhat be a láthatatlan láthatóvá derengésének speciális fenoménje. Ez több mint élmény. Jobban felizgat annál, további álommunkára és kutakodásra ösztönöz.

A történelem a jelenben van benne. Általában kevéssé látszik, eltakarják az otthonos óriásplakátok, a hangvédő falak, a lakótelepek. Reprezentatív épületekből és műemlékekből külön kérésre sem jön elő, fényképekről sem lehet egykönnyen lehívni. Most nem a „kulturális emlékezetre” gondolok és nem a megismerésről beszélek, hanem egy másfajta kognícióról, amire éppen ez az út vezet rá. Ilyenkor az történik, hogy megnyílik egy „közlekedőedény”, és benned fakadnak kis történelmi erecskék. Például amikor olyan terecskék tárulnak eléd, mint a sandomierzi és a zamośći, vagy a tarnówi, akkor bekövetkezhet egy-egy szédítő pillanat, melyben a reneszánsz „ideális város” ideája rád köszön. (Amúgy fogalmunk sincs már az eszmékről.) Vagy amikor a tufa rögök és a görbe vasak durva párosa a pusztában közli veled, hogy a pusztulás egy koncentrációs táborban, az milyen rettenetes negatív csoda, és megkérdi, hogy meddőhányónak lenni mi?


Mindenhová eljutottak – Kazimierz után gyakran mondogattam ezt rögeszmésen, Tarnówban egész világossá vált ez az álomgondolat, ez a látomás egyfajta, bizonyára nagyon is kiszámított özönről. A tarnówi City Hotel tetején ülő kisangyalok ezt harsonázzák világgá, miközben helyes, rossz kölykök fociznak a zsinagóga romja körül. Megőrzött – szúrom be a jelzőt, mert ez mégiscsak kulcsszó – Lengyelországban immár talán az.

Vannak az emberen túl másfajta lények is, manók, angyalok, démonok, valóságos csúf ördögök. A lańcuti és a bártfai zsinagóga „őrei” bizonyára az angyalok egyik kasztjába tartoznak. Amennyi gonoszságot tart fogva a tufaföld, annyi könnyedséget ereszt szabadon a régi haszid vallásosság szín- és dallamvilága. Ki-kilengett valami mérleg ezen az úton, az egyik serpenyőben ott volt a tufa (nem szabadulok tőle), a másikban a céklaleves az aranyszegélyű tányérban, a szarvassellő meg a pihengető tehenecskék…

Az első fényképen, melyet kilőttem, Árva vára borong, én pedig, már itthon, nagyot derültem, amikor találkoztam Mátyás király szójátékos fekete humorával: „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris”, dörögte állítólag a kalocsai érseknek, amikor lecsukatta. Az utolsó fényképemen (a 136.-on) érdekes módon egy kassai kőangyal látható, háttal nekünk.


Amikor bementünk egy templomba vagy zsinagógába, minden alkalommal megjegyeztem magamban, hogy: állj! Te csak egy szemét legeltető turista vagy, és tudd, hogy mások itten istenfélőn és Istent imádón voltak jelen. A különbség fölmérhetetlen.

Hazaérvén az első utam a kőbányai köztemetőbe vezetett.  Ott van eltemetve a férjem. A sírhely elviselhetetlen hely; az arva beata (az üdvözültek helye) nem az, amit egy köztemetőben túrsz, árvácskát ültetve. Mi most annyi temetőben jártunk – szép helyeken, gyönyörű helyeken. Hogy ez az átváltozás hogyan történik, nem tudom; nem fogom az időre: más a titka, többek között talán ezeknek a haszid temetőknek az eredendő békessége meg a vegetáció uralma. Az istenfélés? Nem tudom. A moha, a páfrány, a lóhere a leskói temetőben a kövekkel vetélkedik, és ez a béke ölén különleges feszültséggel telíti az erdős domboldalt.

Visszatérve az elejére – hiszen körutat tettünk: vakarja a fejét, töpreng az orawkai kis naiv temetőszobor a finommívű kereszt előtt még sokáig, jól bírja a savas esőt, egész Galíciában pompázik a zöld.

Radics Viktória

Galícia, Lengyelország

Útinaplót nem készültem írni, néhány jegyzetem van, főleg a zamośći Nagyboldogasszony-ünnep forgatagáról, áldozó gyerekekről, felszalagozott, égkék kőmáriákról és a zsírúj lengyel tankok felvonulásáról. Kisvárosi gyerekek bújtak szűk hordágyas kabinjukba − az oroszoktól való újraéledt félelem nyilvánvaló kellékei. Zamośćban Rosa Luxemburg szülőházát is megtaláltuk az árkádok alatt, reneszánsz vastag falat tapogatva. Most, mikor hazaértem, elővettem Stanisław Vincenz Találkozás haszidokkal című könyvét. Szerettem volna néhány haszid életrajzot végigkövetni, nyugatról keletre, a síkságról Podolia felé, majd föl a Kárpátokba, a mai Ukrajna területén át. Ehelyett a Duna partján járok. Belzből Verőcére, egy Duna-parti faluba érkeztem, akárcsak Vincenz a háború alatt:

„Amikor menekültként Magyarországon éltünk, megismertem egy magyarországi származású, ott is élő fiatal haszidot, aki néhány évet Lengyelországban, rabbiképzőben tanult a híres Rokach rabbinál Belzben. Nagyon különböző körülmények között találkoztunk, először akkor, amikor kétszer is átléptem a határt, aztán néhány évvel később, 1944-ben, amikor Magyarországra bejöttek a németek. Ismerősömnek akkor már nem volt háza, mert családja nagy részét deportálták Auschwitzba, ő pedig Budapesten bujkált és lengyel menekültként vészelte át a háborút. (…) Nem veszítette el szellemi hierarchiába vetett naiv bizalmát, hitt abban, hogy szellemi erők irányítják a világot, és ezt ʻodaát’ is tudják jól. Ha azt mondtam ellenvetésül, hogy nekik odaát – egyelőre legalábbis – szintén van valami mondanivalójuk, diszkrét iróniával, kissé feszélyezetten mosolyodott el, arcáról megbocsátó tudást olvastam le.” (Visszhangok és emlékek, 117. old., ford. Pálfalvi Lajos)

Dom Stanisława Vincenza w Bystrecu pod Czarnohorą (druga od prawej Irena Vincenz) – 1939 rok – foto T. Wilczyński // Stanislaw Vincenz a Csarnohora alatti Bystrecben (jobbról a második Irena Vincenz) – 1939 – fotó: T. Wilczynski

Temetői képeket nézegetek, sűrű kőerdő fáit tapogatja a szemem. Emberek görnyedt háta, összehajolt kövek félelemárnyékban. Titokzatos üzenete egyszerre eleven emlék, ahogy a mohafoltok rárajzolódnak a sírokra, de a kő örök élete mégiscsak az örök halál lenyomata. Mint mozaikokat, rakosgatom őket: Lesko szefárd zsinagógáját, hozzáillesztek egy másikat, Bártfáról. Gólya, nádvessző, rojtok és csomók. Kéz, ujjak, gyertyatartó, tórahangok, mormolás. Lesko haszid dombtemetőjét terítem a képernyőre. Hozzá tűzve egy másikat: a csernovici temető portréi, először tíz éve jártam ott. Aztán a Kozma utca, Beney Zsuzsa sírját kerestük. Végül egy sírásó mutatatta meg, úgy eltévedtünk a borostyánokkal és liánokkal eltakart parcellák között. Zsuzsa egy nyári viharban halt meg Leányfalun. Vincenz Verőcén, egy Duna-parti faluban vészelte át a háborút. Galíciából 1939-ben érkezett az „idilli, csendes, titkos tájba” (a Csarnohorán át menekült) és soha többé nem tért haza. A Dunáról meglepően kedves és szívélyes leírásokat készített, államalapító folyónak tartotta, a civilizáció különös természeti kellékének. Értékelte a dunakanyari tájat, ugyanakkor félelmetes katonai támaszpontnak, a kelet-európai népirtás hátterének nevezte a hatalmas vízmosást. A szép táj még hogy tud ölni, teszem hozzá. Az ölést nem lehet csak úgy kitörölni, hiába robbantanak, gyújtogatnak, építenek ipart, gyárat, munkatelepeket, mozit a zsinagógákból, vagy a mikvéből festékes boltot. Annál inkább látszik a múlt, minél nagyobb az eltüntetés igyekezete.

Amikor a fejemben a temetők összeérnek, megint a Duna partján állok. Tahitótfaluban tavaly ősszel, egy szeptemberi napon mentünk ki a gyerekekkel a sírokhoz. Kis fakaput találtunk, drótot, nem kellett különösebben feszegetni. Leskóban egy cigarettázó sárga bajszú lengyel engedett be, végül mérgesen korholt az utánunk következő haszidnyomozó turistára, feltehetőleg nem akart előre fizetni a látványért. Most összedrótozom az emlékeket, Galícia, Bukovina, haszidok és a Duna sóderes hordaléka, a barna, iszapos víz és a burjánzó nyárfák… sírok, kövek, az összegörnyedő és alámerülő emberi alakok mohazöld tehetetlensége – játékos, vidám, szelíd oroszlánok (bájos, hiszékeny díszek), a temető kimért, feszített, komor nyugalma. Ezt itt semmi, a nincs és a volt naiv meséje: a senki eltüntetése. Furcsa, ha a temetőnek ilyen tiszta esztétikája van és nem pedig valósága. Csakhogy a valóság ilyenkor még durvábbat és nagyobbat harap.

Kiss Noémi

Polin

Az Ukrán Harmónia Quartet (itt csak három taggal) Mozart Török induló-ját játssza.

Natalie

Galícia

Ha azt hallottam: Galícia – sötét, szegény, elmaradott vidéket képzeltem el.

Ha most azt hallom: Galícia – harsogó zöld legelőket, erdőket, megművelt földeket, csodaszép kerteket – helyenként kerítés nélkül! – hegyeket-völgyeket, rohanó hegyi folyókat és varázsos városokat látok. Középen a főtér, ami nappal piactér is, körben mesebeli kis reneszánsz paloták, néhány keskeny utcácska, katolikus templom, zsinagóga, katolikus temető, haszid temető – minden tiszta, gondozott – idilli.

És az idill mögött ott van a legsötétebb pokol is. Bełżecben, Lublinban, a lemkó kísértetfaluban, mindenfelé Galíciában azt is éreztem, hogy „Az ember fáj a földnek: ... Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!”

Ha mégis bele akarok kapaszkodni valamibe, akkor azért fel tudok idézni néhány igaz embert – a bártfai szlovák bácsit, aki büszkén mondja, hogy „én vagyok a világon az egyetlen evangélikus zsidó”, és nemcsak a zsinagógák rábízott kulcsait őrzi, de az eltüntetett világot is próbálja feltámasztani. Azt a lengyel férfit, aki a New Yorkból minden évben „haza”zarándokló, most 86 éves bácsit kísérgeti, segíti, és megírja helyette a történetét – hogyan hurcolták el, hogyan maradt kamaszfiúként Theresienstadtban néhányadmagával életben. És Bartoszt, a lengyel fiatalembert, aki a lublini alternatív színházban kalauzolt minket és mesélt arról a fantasztikus munkáról, amivel megkísérlik a lehetetlent – feltámasztani egy, a föld színéről eltörölt várost és lakóit, és összebékíteni az embereket.

Dorka

Zöld és fekete

Lloyd Dunn

Lengyelország gyönyörű

A régi, szürke, rossz ütött-kopott fekete-fehér fényképnek ismert Galícia (Halics) színes, élő, szép tája Közép-Európának.

„Lengyelország gyönyörű.” A Bogaczewicz reklámügynökség plakátja és filmje.

Ez az utazás, ahol érintettünk sok olyan történelmi helyet amely az elmúlást, és a borzalmakat idézte fel, nekem, a történésznek, mégis az életről, jó emberekkel való találkozásról szólt. Ezt a csodálatos tájat, amely ebben az öt napban csak részben mutatta meg szürke, sáros vidékeit, szinte végig a napfény, a kék, zöld, sárga szín uralta. A csodálatos várak, óvárosok, kastélyok – amelyeket nálunk a török pusztítás miatt már nem lelhetünk fel – harmonikus, szép egységben követték egymást.



Lengyelország déli része elbűvölő. A szép lengyel lányok, a kiváló konyha, a kitűnő sörök testet-lelket felüdítenek, tökéletes kikapcsolódást jelentenek. A lengyel-magyar hagyományos barátság minden jelét megtapasztalhatjuk, a szemek felcsillannak, a mosoly őszintén kedves, ha meghallják a magyar nevet. Előkerülnek a balatoni, budapesti emlékek és kedves energiával mondják: „magyar lengyel ket jobarat, kerek sepen egy pohar sert !”

A kedvesség és a mosoly csak már keletebbre, az ukrán határ mellett válik tartózkodóbbá, darabosabbá, néhol el is tűnik. Nem tudhattam meg, hogy ez vajon mindig így volt és ilyennek marad, vagy csak a határon túl most, 2014-ben sötétlő viharfelhők okozzák. Mindenesetre ez a múltnak olyan darabja, amit itt nem múltnak, hanem veszélyes jelennek éreznek az emberek. Van olyan épület Przemyślben, ami erre emlékeztetheti őket.

A Molotov-erődrendszer egy darabja az Akadémia szálló mellett.

Nyikita Szergejevics Hruscsov megszemléli a Molotov-erődrendszert. Przemyśl, 1939-40 fordulója.

A találkozások örömteliek, felejthetetlenek. Újra láthatjuk pár másodpercig Wojteket, aki Mária mennybemenetele ünnepén is dolgozik, csoportot vezet Zamośćban.


Bartosz, a lublini Teatr NN vezetője, aki megteszi számunkra mindazt, amit Timothy Snyder a történészek alapfeladatának fogalmaz meg: akiket számokká degradáltak a nácik, őket újra emberré kell tenni.

Henryk Żytomierski, az eltűnt lublini kisfiú. Őrá mindmáig gondolnak, és küldenek neki leveleket.

Mirosław, a Robin Williams-hasonmás festő, aki a lańcuti zsinagóga restaurátora, idegenvezetője, multifunkcionális mindentudója, héber és csodálatosan választékos, szép lengyel beszédével nyűgöz le és késztet maradásra a csodálatos zsinagógában.



Ciril bácsi, a bártfai zsinagóga polihisztora, választékos szép szlovák és kedvesen akadozó, de mégis rendkívül barátságos magyar beszédével mesél sok egyszerű hétköznapi, és hihetetlenül kalandos történeteket. Ő, „az evangélikus zsidó”, aki „híresebb volt az amerikai elnöknél”, élő példája annak, hogy akárcsak egy ember is mennyi mindent tud megőrizni, mert a nagy szeretet a dolgok, emberek iránt az erőfeszítést kisebbíti, könnyebbé teszi.


Mondom, Galícia sok szempontból úgy él a köztudatban, mint a pusztulás, a szürkeség, a szegénység vidéke. Én azt hiszem, hogy ez legfeljebb a félresiklott huszadik században alakult így. Hiszen az nem lehet, hogy amikor századokkal ezelőtt a bobowai zsidók elkezdtek a hegy oldalába temetkezni, a temetőből eléjük táruló csodálatos látványról a pusztulás jutott volna eszükbe – sokkal inkább az élet.

Deák Tamás

Lengyelország

Anna & József

Emlékezni Galíciára

Lublin, kilátás a várra a Grodzka kaputól, előtérben a zsidó negyed. Jan Bułhak (1876–1950) felvétele, az 1920-30-as évekből (a Teatr NN szócikkét Bułhakról lásd itt)

Lublin, kilátás a várra a Grodzka kaputól ma

Andy Statman & David Grisman: Shomer Yisrael. A Songs of Our Fathers (1995) lemezről.

Reneszánsz főterek füzére Krakkótól Nowy Sączig, de közöttük egy másik világ nyomai húzódnak. Az út során újra és újra egyetlen szókapcsolat jut eszembe – amelyet ebben a formájában a francia történetírás alkotott meg a nyolcvanas-kilencvenes években, majd épített rá egy irányzatot (de ez most a legkevésbé sem lényeges), hogy aztán a kifejezés mindentől függetlenül járja a maga útját –, ez pedig „az emlékezet helyei” (lieux de mémoire). Nem mintha ez nem volna igaz akár a korábbi utakra, akár a Wang folyó nagy részére, az egykori Galícia mégis mintha – a sok közül az egyik – fókuszpontja lenne az emlékezés helyeinek, ahol a 20. századi történelem különösen éles kontrasztban áll a táj szépségével. A krakkói szellemfeliratok, Bobowa és Lesko zsidó temetői (sírkövek az ösvényben, némelyikük épp hogy kilátszik a sárból). A helységnevek imaszerűen ismétlődő láncolata, amint körbefutnak a bełżeci emlékmű körül, kezdő- és végpontján a találóan megválasztott, egyszerre általános és – a hely történetét ismerve – nagyon is konkrét bibliai idézettel: „El ne takard, föld, a véremet…” (Jób 16,18). A parkoló üressége Lublinban (bejáratánál a lámpással) és a Grodzka kapuban berendezett színház-múzeum – a nomen nescio sem fogja már teljesen ugyanazt jelenteni, mint eddig.

Fák sűrűn növő csoportja, az úttól nem messze, valahol az Alacsony-Beszkidekben, alig egy vagy két kilométerre a falutól, a környező földeken, a patak túloldalán fekvő házakban csendesen zajlik az élet. Közelebb menve a fák közül egy épület látszik ki: templom, harangláb, alig egy tucat síremlék – mindössze ennyi marad Królik Wołoski lemkó falujából, amelyet a Lengyel Néphadsereg katonái ürítettek ki 1947-ben, a Visztula hadművelet során. A helyzet ma talán valamivel biztatóbb, az egykori lakosok vagy leszármazottaik szemmel láthatólag igyekeznek megőrizni a Lemkivscsina emlékét: együttesek, saját rádió és számos remek szájt tanúskodik a lemkó hagyományok életben maradásáról. Az egykori falvak részben búcsújáró helyekké lettek, Królik Wołoski temploma pedig az utóbbi évben új ajtót és ablakokat kapott, egy fára szögezve információs tábla ismerteti az egykori falu történetét – megannyi jele annak, hogy valaki törődik a hellyel.

Królik Wołoski egy tavaly tavasszal készült videón, még templomajtó nélkül. Az információs tábla viszont, összevetve ezzel a 2011 novemberi(?) felvétellel, úgy tűnik, az utóbbi években folyamatos helyváltoztató mozgást végez. A jelenleg bezárt templom belsejéről itt találnak egy szép gömbpanoráma-felvételt.

Kálmán Dani

A nincs-ről…

Saját blogomban: Galícia, a hiány

vagy talán inkább a „nincs” van-járól (meg Wang-járól, bocs!)

Lublin, Bełżec, Lesko (meg persze a lemkó kísértetfalu) külön-külön, de még inkább együtt nem egyszerűen megidézte a múltat, emlékeztetett – emlékezni kényszerített –, hanem jelenvalóvá tette a hiányt, az űrt. Nem a múlt volt a lényeg, hanem a viszonyunk ehhez a múlthoz, pontosabban az, hogy viszonyulni kényszerülünk hozzá. A többes szám első személybe beleértendő a mai lengyel környezet is, és ez is fontos, hogy tudniillik ők is emlékezni akarnak, ők is érezni akarják a hiányt. (Ne legyen persze illúziónk, ez valószínűleg ott is a társadalomnak csak egy kis része.)

A lublini NN Színház: a szimpatikus, harmincas fiatalember minden pátosztól mentes empátiája, ahogy arról beszél, hogy önmaguknak is felfedeztek egy világot, amiről semmit nem tudhattak, és amely ettől a perctől része lett a valóságos életüknek. Tele lett házakkal, tárgyakkal és legfőképpen emberekkel. Emberekkel, akik hamuvá váltak – és most mégis élnek. Misztérium.

Bełżec: egyetértek Zsolttal, ezt egyedül kellett bejárni. Nekem sikerült, mert míg a csoport talán Tamás magyarázatát hallgatta, én egyedül elindultam az egyre magasodó falak közt egyre mélyebbre vezető folyosón. A szürkére, lyukacsosra égett kövek, göröngyök látványa, a helyenként beléjük égett fémdarabokkal, az emelkedő falak nyomása önmagában is hat az emberre, de volt még valami: kongtak a lépteim. Az üresség, az egyedüllét. (Amikor visszafelé jöttem, már többen is voltak az úton, nem hallatszott semmi.) Egy-egy kövön az emlékező gyász kavicsai, a göröngyök közt itt-ott az első növények – az élet.
(Csak mellékesen: a Wikipediában 28 nyelven van Bełżecről tárgyszó, magyarul nincs.)

A leskói haszid temető: valami hihetetlen szépség, megnyugvás – és furcsa mód, biztonságérzet; a táj, a múlt, az emlékezés harmóniája. Középpontban velem, aki átélem.

András

Galíciai gyökerek

Íme, a dédpapa Avraham Moshe Schwarz arcképe, aki született 1864-ben, és meghalt 1944-ben Haifán. Przemyślben volt italboltja. A felvételt fia Dávid készítette, aki hivatásos fényképész volt.

Nagy élmény volt az utazásunk a galíciai stetlek nyomában. Még mindig kavarognak a fejemben a képek az újjávarázsolt, harmonikus városkákról, a fenyvesek és gondozott rétek övezte tájakról, az ámulatos reneszánsz zsinagógákról, a temetőkről! És mindehhez az a páratlan, átfogó tudás, amivel kényeztettél bennünket, Tamás! Köszönöm.

Edit

Mentegetőzés

Kedves Tamás,
Örömmel néztem a csoportunk alkotását. Szépeket írtak, jókat fényképeztek. Persze nem volt ez öröm, vagy nem csak öröm volt. Még valami, ami miatt én nem írtam, nem tettem közzé képet. Én ezt megkaptam, személyes ajándéknak, munkának, feldolgozandó feladatnak. Annak, amit folytatni kéne, utánajárni kéne, még egyszer megnézni kéne, mindent hozzánézni kéne. Kiválasztottnak érzem magam, akit megajándékoztak ezzel a csírácskával, hogy neveljek belőle valamit. Kukucskáltam töprengés helyett. Lestem, néztem, de nagyon keveset láttam ahhoz, hogy abból a sokból, illetve a kvintesszenciájából akárcsak felfogjak, legalább megsejtsek valamit. Hangulatok és hiányok leptek el. Kicsit időtlen volt, meg embertelen, már amennyiben az élő embereket, a hely embereit alig láttam. Csak azt a borzalmas és talán halott, talán élő történelmet. Hiányzik mindaz, ami a te fejedben, szemedben megvan, és amit bámulatos erővel, mégis könnyedséggel átadtál. Ajándékot és feladatot. Igazad van. Ez sokkal több volt, mint ami öt napba belefér és kevesebb, hogy jó lélekkel valamely fellengzést elkövessek. Nagy-nagy követelőző hiány. Őszinte, jóindulatú irigységgel és csodálattal üdv:

Faragó Judit

„Mondom a magamét”

(Heti rovat, Radio Q, 2014. aug. 21.)


Rovatcím törölve. Nem a magamét mondom. A nincset mondom. Azt pedig nem tudom meghatározni, hogy kié a nincs.

Galíciában jártam, zsidó emlékek nyomában.

Pompás turistaút, páratlan szervezés, Tamás maga az ügyszeretet és beláthatatlan ismerethalom, gondoskodás, a csoport remek, benne barátok, jó ismerősök, mindenki rokonszenves. Bónusz néhány gyönyörű reneszánsz város, amelyeknek a hírét se hallottam. És városok, amelyeknek csak a hírét hallottam, Krakkó, Lublin meg még vagy egy tucat, amiről semmit se.

Innentől következhetne egy üde beszámoló, amilyen egy könnyed nyári rádióműsorba illik. Viszont nem következik. Nem bír következni. (Bocs, „főnök”!)

Azt a bizonyos, már emlegetett nincset kéne megmagyaráznom. Nádas Péternek sikerült legfeljebb, meg inverz módon Kertész Imrének, aki valami nagyon különös van-t állított a nincs, a megsemmisülés ellenében.

Úgyhogy az imént alkalmasabb híján emlegetett idegenforgalmi fordulat, miszerint zsidó emlékek nyomában, nem igaz. Lengyelországban nincs zsidó. Egy se. Az utolsók, akik életben maradtak, 1968-ban távoztak. Az emlékek a halottaké meg az övék. Messzi országokból járnak zarándokolni a haszidok földjére. Néhány megmaradt zsinagógához, romhoz vagy a hűlt helyükhöz. Amiket mentenek, ápolnak, ha lehet, helyreállítanak, de többnyire nem lehet. Mert nincsenek. Van múzeum Lublinban, dokumentumokkal, névsorral, fotókkal, megrendítő kiállít…, jaj dehogy, fekete szobákkal, mert egy alternatív színház véletlenül megtudta, hogy hol van. Film és fényképek egy városnegyedről, emberekről, forgalomról, üzletekről, amit ennek a kicsi színháznak az ablakából látnánk, ha nem egy hatalmas parkoló lenne ott. De ott egy hatalmas parkoló van. Az ottani emberek, akik régen voltak, de most nincsenek, sok más zsidó negyed lakóival együtt egy hegyet alkotnak a közeli Bełżecben, Kelet Auschwitzában, ahol egy millió emberen kísérletezték ki az iparszerű megsemmisítést. A gépezet még nem volt hibátlan, krematóriumok híján súlyos utómunkálatokkal emelkedett az őrölt csontokból az a hegy, amelyet a nincs őrzői betonnal és fekete tufával, pár helységnévvel formáltak meg az utókor számára.

Jelzők itt nem létezhetnek, inkább a történel szeszélyéből megmaradt néhány temetőnél. Ezek a természetes enyészet gyönyörű martalékai, de még vannak. 15. századi sírkövek, moha védte különös feliratok, később már ábrák is, hogy tudjuk, ki volt rabbi, ki volt tudós, könyves ember, ki volt nő. Állnak, dőlnek, néha már fekszenek, az egyikben, szépséges völgy felett, megmentőjükön, egy dombon, ahová az ellenségnek már se ideje, se kedve nem volt felmenni pusztítani. Mert egyébként persze a temetők is nincsek.

Galícia szépséges táj, szépséges városokkal, ápolt falvakkal és borzalmas történelmével. A Monarchia, az oroszok, a lengyelek, a németek, a szlovákok, az ukránok és a most már nincsenek zsidók.

Kényelmes turistabusszal utazunk útlevél nélkül. Ha lenne nálunk, átmehetnénk Galícia másik felébe, ahol éppen béke nincs, hogy újabb nincsek teremjenek.

Faragó Judit

Benyomások

Amikor megkérdeztük Dorkát, Lengyelországban vagyunk-e már, azt mondta, hihetetlen, hogy eltűntek a határok. Valamikor a határátkelés sok-sok bürokratikus vizsgálatot és aggódást jelentett.

A busz ablakából kinézve változatlan a táj.

A 19. és 20. században mindkettőnk családja többször változtatott országot, miközben egyazon városban maradt, Csernovicban és Vágsellyén. Izraelben nem léphetünk át a határon egyetlen szomszédos országba sem.

Izraelben bevett szokás, és a középiskolai tanterv része a csoportos utazás a lengyelországi koncentrációs táborokba. Mindketten ellene vagyunk ennek, és az ezzel kapcsolatban az iskolában a gyerekeink fejébe sulykolt ideológiának. Az ilyenfajta homogén csoportban szervezett utazások önigazolást teremtenek és vakká tesznek.


Mindkettőnknek több családtagját megölték Auschwitzban. Szeretnénk többet megtudni arról, milyen életet éltek, mint arról, hogyan haltak meg.

A galíciai zsidóság az izraeli közfelfogásban egyfajta alsóbbrendű „Ostjuden”-toposzt jelent, mindazt, ami ellen a cionizmus nevelt minket. A diaszpórában élő, pénzéhes, taszító külsejű askenázi zsidó képét – azt az antiszemita képet, amelyet mi is magunkévá tettünk.

Marek Tomaszewski tarnówi fotógyűjteményéből

Nagy meglepetéssel láttuk az elbűvölő reneszánsz kisvárosokat, amelyekben zsidók sok nemzedéke járult hozzá a helyi kultúrához és virágzáshoz. Milyen gyönyörű épületeket és zsinagógákat láttunk! Ezek az emlékek mély és átélhető kapcsolatot teremtenek zsidó örökségünkkel.

Az egykori Meir hotel Tarnówban

Sírkő a leskói zsidó temetőben: „itt fekszik Eszter, Mordechai lánya” (leendő sírkövem felirata)

A bártfai Bikur Cholim Synagogue lenyűgözött minket. Olyan autentikus és eleven volt, mintha valaki felkapcsolná a villanyt, és hopp, egyszerre csak 1941-ben volnánk. Különösen a héder volt megható, a könyvekkel, lámpásokkal és Palesztina-térképpel.



Életünk első társasútjára készülve aggódtunk, milyen lesz egy busznyi magyarral együtt utazni. De utastársaink nagyon barátságosak voltak, s néhány nagyszerű beszélgetést folytattunk. Tamás kommentárjai kiegészítették a látottakat, és sokdimenziós távlatba állították be őket. Tamás művészi szervezése, rendkívüli tudása, történetmondó tehetsége, fáradhatatlan energiája és humora felejthetetlenné tették a utat.



Köszönjük mindannyiótoknak!

Eti & Shlomo

Galícia

Gábor