Csillagos házak

Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 15-én jelent meg az a polgármesteri rendelet, amelynek értelmében a több mint kétszázezer budapesti zsidónak – akiknek április 5. óta már kötelező volt a sárga csillag viselése – egy héten belül a számukra kijelölt házakba kellett költözniük. E házak kapuja fölé, mint a rendelet fogalmazott, „kanárisárga Dávid-csillagot” kellett elhelyezni. Az ide összezsúfolt zsidók – az egyes lakásokba több családot költöztettek össze – naponta csupán délután 3 és 5 között hagyhatták el a házat. Október 15-től, a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlettől és a nyilas hatalomátvételtől kezdve november végéig, amikor a csillagos házak lakóit a budapesti gettóba költöztették, a nyilas különítmények is gyakran zaklatták és hurcolták el az itt lakókat. Körülbelül kétezer ilyen ház volt a fővárosban, amelyek most láthatók először együtt az Open Society Archive által készített térképen.


Az OSA, amely több mint egy éve gyűjti és teszi közzé önálló szájton és facebookon a csillagos házakkal kapcsolatos dokumentumokat és visszaemlékezéseket, tegnap, az év leghosszabb napján szervezte meg e házak egykori és mai lakóival együtt ezek első bemutatását. A több mint kétszáz helyszínt átfogó impozáns program az egyes házak udvarán rendezett helyszíni megemlékezésektől és a túlélők visszaemlékezéseitől a koncerteken és filmvetítéseken át a több házat bemutató városi sétákig terjed.


Szombat reggel gyülekezünk a nyolcadik kerület egyik egykori csillagos házának udvarán, a Teleki tér környékén, ahol a háború előtt még a híres ócskapiac, az én gyerekkoromban már csak élelmiszerpiac működött. Szegénynegyed volt ez a háború előtt csakúgy, mint ma, a vidékről a fővárosba érkező zsidók első állomása. Harmincezer zsidó élt itt, a főváros zsidóságának 15 százaléka, belső udvaros-függőfolyosós bérházakban összezsúfolva. Nem véletlen, hogy a negyed főutcájának, a Telekitől a belváros felé induló Népszínház utcának szinte minden épülete csillagos ház volt. Amelyiket nem jelöltek ki annak, ott a lakók ezt maguk kérvényezték a polgármesteri hivatalnál, tízezer pengős borítékkal megtámogatva a kérvényt, hogy lakásukban maradhassanak, meséli a negyvenhatos szám udvarán az azóta is itt élő Márton Tamás.

A sétát a Teleki téri lakászsinagóga fiatal kutatói vezetik. Egykor több mint ötven ilyen imaház volt a környéken, szinte minden házban egy, ma már csak ez az egy maradt. Az imaház nemrég elhunyt legendás vezetőjéről elnevezett Gláser Jakab emlékalapítvány adatgyűjtés és az utolsó szemtanúkkal készített interjúk révén a Teleki tér és környékének eltűnt zsidó világát igyekszik rekonstruálni. Első kiadványaikról, amelyeket őszre terveznek, mi is beszámolunk majd.


„1944. október 15-e volt, amikor a Horthy-proklamáció, a háborúból való félnapos, ideiglenes kiugrás történt. Nem fogom elfelejteni: vasárnap volt, mint a náci megszállás is. Egy örömünnep: megtudtuk, hogy Magyarország kilépett a háborúból, szembefordultunk a nácikkal. Az első dolog az volt, hogy a felnőttek lementek és leverték a kapuról a sárga csillagot. Majd ugyanennek a napnak a délutánján, de még napvilágnál a Homok utca felől megjelentek a nyilasok és a magyar csendőrök a háztetőn keresztül. Leordítottak bennünket az udvarra. Én annyira megijedtem és olyan pánik szállt rám, hogy azt mondtam az anyámnak, ugorjunk le a negyedik emeletről és legyünk öngyilkosok. Anyám kellő módon megfelelt, kaptam a fenekemre. Lementünk, sorba állítottak bennünket, és elvonultunk feltartott kézzel, felnőtt gyerek és idős. Végig a Népszínház utcán, a Kun utcán, a Rákóczi úton, a Kerepesi úton a Tattersallba [a lóversenypályára]”. (© Gláser Jakab Emlékalapítvány interjúja Bánki Ivánnal)


Az interjúk sok, a történetírás számára eddig ismeretlen összefüggésre utalnak. Például a zsidó nehézfiúk szerepére, akik – mint Fejes Endrétől is tudjuk – meghatározó figurái voltak a már a háború előtt is rossz hírű nyóckernek. Több szemtanú is említ egy bizonyos Lantos Miklóst, aki nyilas egyenruhába beöltözve vette volna át valódi nyilasoktól a kivégzésre vitt zsidó csoportok parancsnokságát, így mentve meg őket. Mások szerint többen is beöltöztek nyilasnak, s ilyen módon tudtak a gyanútlan nyilasok közelébe kerülni és „téglával elintézni” őket, sőt az október 15-i puccs után több napig tartó fegyveres zsidó ellenállást is szerveztek a Népszínház utcában. Erre még a 90-es évek végén állított emléktábla is emlékeztet a 46-os szám falán. De hogy ténylegesen így történt-e, vagy egyszerűen csak jólesik arra emlékezni, hogy a kiszolgáltatottaknak is megvoltak a maguk Robin Hoodjai, arról semmi biztosat nem tudni. Minden szemtanú másképp emlékszik. Egyesek szerint semmilyen felkelés nem volt, csupán az 59-es szám nyilas házmestere lőtt ki az utcára, hogy bajba keverje a ház zsidó lakóit. Ami biztos: az áldozatok.

„1944. október 17-én reggel 9 óra felé óriási puskaropogás zaja töltötte be a Népszínház utca és a Teleki tér vidékét… Az egyik házfelügyelő titkon tudtunkra adta, hogy azért folyik a harc, mert ezekből a megtámadott házakból zsidók fegyverrel lőttek ki az ablakból… A szemben lévő 59. számú házban rövid időn belül 21 véres tetem feküdt az úttesten.” (Dr. Balázs József írása az Új Élet 1947. novemberi számában)


Az 59-es szám udvarán most egykori szemtanúk emlékeznek az eseményre. Jakab Endre szerint a nőket és gyermekeket a lóversenypályára hajtották, a férfiakat, szám szerint huszonkettőt, köztük az ő apját is, kiparancsolták a ház elé, s egyenként agyonlőtték őket. Egyikük Londonban élő unokája, Nick Barlay évek óta kutatja családja történetét, s magyarul frissen megjelent könyvéből olvassa fel, amennyit az elbeszélésekből sikerült megtudnia nagyapja haláláról.



A megemlékezés véget ér. De még mielőtt a túra résztvevői szétszélednének a kiválasztott további programokhoz, Adler Tamás, a túra vezetője a Teleki téren főzött kóser pálinkát vesz elő. A visszaemlékezését előadó Reisler Ferenc születésnapjára koccintunk. Le hajim, mondjuk zsidó szokás szerint, az életre.