Kellemes Szilvesztert

és boldog új évet! (Khuzsir, Bajkál-tó, Olhon-sziget, 1972)

Tedeum

Kővilág

– Néha úgy érzem, mintha a Marson élnék – mondja Sorayya az ablakba könyökölve.

Előttünk vörös sziklafalak. Forró katlan.
Sehol egy életjel, még egy madár se száll. Kövek. Égető szél.
Odalenn Tabriz, a hegyoldalra szórt kockák, fehér és sárga kockák a vörös hegyoldalon.
Én is azt hiszem, hogy egy másik világba kerültem.


Irán, a kövek országa.
A színes sziklák egész kontinense terül el itt, a Kaukázus és a Teherántól északnyugatra fekvő Elburz közé ékelt iráni Azerbajdzsánban – az álmok és képzeletbeli országok világa, amelyen ősi utak, a selyemút, a török és a mongol hadseregek felvonulási útvonalai futnak keresztül.
Kövek, föld, homok. Erózió mállasztotta agyaghoz hasonló hegyek.
Az erózió jól látható, mélyen bevágódó nyomai a lejtőkön, s a lejtők fűcsomóktól pettyegetett vörös, rózsaszín, szürke, fehér felületei.


Néha a hegy lefut egészen az útig. Néha az út vágódik a hegybe. Amikor teljesen felénk fordítja és feltárja gerincének szagatott kontúrját, látszik, hogy a síkság földje magas falként áll kétfelől az egykor a hegyoldalról lefutó, mára kiszáradt hegyi patakok medre mellett.

A szél által felkavart homok ködös sávot alkot a lejtők alján.


Aztán a porból, a föld okker és a tarlók sárga árnyalataiból egy oázis bontakozik ki, bokrok, kerítések, nyárfák, zöldellő mezők néhány kilométeren át, míg az egésznek éppilyen hirtelen vége szakad.
Az agyagból épült falvak házai, mint súlyos szürke kőtömbök, a sziklákat imitálják.
A tarlókon fekete vagy barna juhok tucatjai. A nap lejjebb száll, a hegy árnyéka ráterül a vidékre.


Julfa felé haladunk, a nahicseváni határra.

– Miért nézed a hegyeket? – kérdezi Sorayya.

Vázlatfüzetem fölé hajol, követi ceruzám mozgását. A kezemmel látok: szemem a tájat figyeli, míg a ceruza a papíron sorra regisztrálja a formákat, vonalakat, lejtőket, árnyékokat, hullámokat, síkokat.

– Szépek a hegyek? – kérdezi Sorayya. Feltekint a távolba.

Nézi a hegyeket, de nem látja őket. Amit keres, az a víz: egy folyó, egy hegyi patak, egy vízesés.


Újabb oázisok.

Valamikor egyikük-másikuk egy birodalom fővárosa volt. Maraghe a 13. században Hülegüé, Dzsingisz kán unokájáé és Kublaj kán testvéréé, Szultanije pedig egy évszázaddal később Oldjaitué. Abból a világból, az Ilkhanidák Iránjából nem maradt ránk egyéb köveknél és földnél. Ezek az emlékművek olyanok, mintha hatalmas sziklák lennének, egy-egy néptelen út mentén felhalmozva a falvakban, amelyek elhagyottnak tűnnek a hőségben. Álomba merült hatalmas kövek: mongol kánok sírjai, hercegnők sírjai, és a tudás sírja, az egykori al-Tuszi csillagvizsgáló romjai. És a sárga és kék szikla Szultanijében, szemközt a heggyel, magányosan az üres faluban, üreges belsejét már negyven éve Piranesihez méltó állványzat tölti ki.


Dél felé ereszkedünk le, Azerbajdzsán hegyeit a Zagrosz és Farsz váltja fel, magunk mögött hagyjuk a vörös sziklákat, elhagyjuk Teheránt és Qomot, és már nem a Marson vagyunk, hanem a vakító augusztusi napfény ellenére is árnyékok tagolta vidéken. Itt-ott sivatag, sós tó a láthatáron, arrébb köves sztyeppe a forró levegő remegésében.
Minden barna, szürke, ellenséges.
Ismét hegyek, de minden kerekség, minden vörös árnyalat nélkül: egyenesek, csúcsok, élek, törések, szaggatott vonalak.
A Hold Irán földjén.


És újabb oázisok.
És az oázisokban, a falvakban a kövek egy másik világa, egy épített és lassanként pusztuló világ. Agyagból formált falvak, amelyek házai, ha elnéptelenednek, lassan porrá válnak. Sárból emelt házak, szalmából és agyagból vetett, olykor puszta kézzel gyúrt sárga vályogtéglák, díszített, festett, formázott világos ablakokkal és széles ajtókkal.
Megművelt sár és nyomorúságos sár, díszített sár és meztelen sár.
Sárga házak Kashanban, vörös házak Abyanében, erődök, falak, sikátorok. És sehol egy lélek.
Az utcán patak csörgedez, olykor lábunk alatt.
Ajtók, zárak, kapuszárnyak.
Pártázatok, lőrések.

Néhány macska csupán.


Az üres emlékművekben, a félhomályban a falak és a kupolák ismét sziklává válnak: a málló tégla, a hámló vakolat, a csempetöredékek feledésbe merülnek, s a boltozatok alatt nem marad más, mint a hegyek emléke, amelyeket le akartak igázni és Istennek szentelni.
Boltozatok, átjárók, pillérek, kupolák.
Járókelők léptei, egy kakas hangja, valahol a bazár által teljesen körbefogott iszfaháni nagymecset mögött – és egymagam, egy hatalmas téglaboltozat évezredes árnyékában. A nagyobbik kupolát 1086-ban építtette Nizam al-Molk, Alp Arszlan és Malik Sah szeldzsuk szultánok nagyvezíre, a kisebbiket pedig egy évvel később ellenfele, Tadzs al-Molk szultáni kamarás. Két rivális kupola, egymás tükörképei: az egyik hatalmas, sötét és szigorú, a nyers erőtől duzzad, akár egy kő-Leviatán, a másik emberléptékű, megszelídített és kecses a maga tudós tökéletességében.

A sziklák és agyagvárosok között utazva, ezekben a még élő és mégis üres és álomba merült épületekben bolyongva ugyanaz a jóleső érzés fogja el az embert, mint Rómában a Pantheon kupolája alatt, Caracalla termáiban, a Palatinus tövében, vagy mint egy viharos estén a Pont du Gard ívei alatt, a lábunk előtt hömpölygő víz láttán: hogy hirtelen hatalmába kerít az idő. Bármilyen messze – vagy bármilyen közel – utaztunk is, a földrajz hirtelen értelmét veszíti, s többé nem a tér, hanem csakis az idő nomádjai vagyunk. Itt a szigorú és súlyos időé, az örökkévalóságból készült időé, hiszen nem úgy tűnik, mintha Nizam al-Molk kupoláját bárki is építette volna, hanem mindig is itt magasodott, mint egy nagy, üreges szikla. A vakolat már lehullott, feltárva több mint ezer év téglafalazatát, a négyszög keresztmetszetű pilléreket és súlyos keresztgerendáikat, a fülkéket és oszlopaikat, a falba vájt mihrabot, s odafönn, a kupolát szegélyező kalligráfia fölött, a nyolc kicsi világítóablakot.

És ahogy a sziklák között, egy vadgalamb terjeszti ki szárnyát és repül körbe a kupola alatt, mielőtt eltűnne a pillérek mögött. Csönd.

Eine Sibylle Einst, vor Zeiten, nannte man sie alt. Doch sie blieb und kam dieselbe Straße täglich. Und man änderte die Maße, und man zählte sie wie einen Wald nach Jahrhunderten. Sie aber stand jeden Abend auf derselben Stelle, schwarz wie eine alte Citadelle hoch und hohl und ausgebrannt; von den Worten, die sich unbewacht wider ihren Willen in ihr mehrten, immerfort umschrieen und umflogen, während die schon wieder heimgekehrten dunkel unter ihren Augenbogen saßen, fertig für die Nacht. R. M. Rilke

Egy szibilla Vén: így hívták, sok-sok év előtt. Mégse tűnt el, s egy utcába tért meg napról napra. Mértéket cseréltek, s mint egy erdőt vették számba őt, századokban. S ő szokott helyén minden este mozdulatlan állott, mint egy ódon, óriási várfok, már kiégve, barlang-feketén: és a Szó, mely benne lelt tanyát s vágya ellen lakta, óhatatlan, körbe-szállta vijjogó csapatban, míg egy-egy raj, visszakanyarodván, csöndben ült meg árnyas szeme-odván, készen várva már az éjszakát. (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Édes hazánk, légy nyugodt

Írásunk egyszerre jelenik meg a Wang folyó versei és a Nagy Háború blogon.

Láttuk már, hogy az első világháború vizuális propagandájának új és hangsúlyos eleme volt a fronton harcoló katonák gyerekként való ábrázolása. Ennek célja egyfelől az volt, hogy bagatellizálja és elfogadhatóbbá tegye a háborút, másfelől hogy a gyerekkatonákat ábrázoló és gyerekeknek szóló kiadványokon keresztül nagy tömegben és megnyerő formában juttassa el a propaganda üzenetét a szülőkhöz. Az előző bejegyzésben brit és orosz példákat láttunk erre, de természetesen a központi hatalmak sem mondhattak le a háború eladásának ennyire hatásos eszközéről.

A német háborús gyerekkönyv-piacból mindjárt kezdettől fogva jelentős szeletet hasított ki magának a mainzi Joseph Scholz kiadó, akinek könyveit az akkor már népszerű Arpad Schmidhammer (1857-1921) illusztrálta. Jellegzetesen magyar neve ellenére Arpad Emil Schmidhammer német családban született a cseh Érchegységben, St. Joachimsthalban, a Joachimsthaler, azaz a tallér szülővárosában (ma Jáchymov). Rajzolni Grácban és Bécsben tanult. Alapításától fogva illusztrátora volt a Jugendstilnek nevet adó müncheni Jugend folyóiratnak (1896-1940), politikai karikatúrákat készített sok más lapnak, és számos mesekönyvet illusztrált. Nem sokkal a világháború kitörése előtt a Jugend 1914/26. számában a balkáni háborúról publikált rajza még meglehetősen pacifistának mutatja:

A Balkán ura
„Csak tessék, csak tessék, még bőven van hely sírok számára!”

Ez a kritikus hang azonban teljes mértékben eltűnik a néhány hónap múlva meginduló hazafias gyerekkönyv-sorozatból. A háborúnak ezekben semmi köze az efféle balkáni borzalmakhoz. Idilli gyerekjáték csupán, amelyben a mi fiaink móresre tanítják az őket bosszantó rossz gyerekeket, s az incidens happy enddel és kacagással zárul.

Arpad Schmidhammer, a Jugend rajzolója, müncheni műtermében

Az alábbi öt gyerekkönyvet a berlini Staatsbibliothek digitalizálta és tette közzé az általa koordinált „Europeana Collections 1914-1918” sorozatban. Az Európa-szerte tíz nemzeti könyvtárt átfogó projekt célja, hogy 2014-re, az első világháború kitörésének századik évfordulójára 400.000 ritka világháborús dokumentumot digitalizáljanak és tegyenek hozzáférhetővé. A Staatsbibliothekben eddig feldolgozott anyag itt böngészhető. Az eddigi eredményekről január 30-31-én rendeznek konferenciát a Staatsbibliothekben, amelyről tudósítani is fogunk.


A háború kitörésével egy időben jelenhetett meg a sorozat első darabja, a Lieb Vaterland, magst ruhig sein! Ein Kriegsbilderbuch mit Knittelversen, azaz Édes hazánk, légy nyugodt! Háborús képeskönyv párversekkel. A könyv célja, hogy világos és egyszerű metaforával magyarázza el a háború kitörésének okát és várható kimenetelét. A német Michl és az osztrák Seppl közösen művelgetik kertecskéjüket – hol van már Königgrätz! – ám a rosszcsont szerb Lauszevics, azaz Tetűfi, orosz bátyja, Nikolaus támogatásában bízva egyre csak piszkálja Sepplt a kerítésen át. Miközben a feldühödött Seppl a két csirkefogó baját látja el, Michlnek a kert túloldalán a nyelvét öltögető Jacques-kal és brit öccsével gyűlik meg a baja. S ha ez még nem lenne elég, hát lábal már át a vízen az amerikai John is japán majmával, hogy kiszaggassák a kert virágait. Michl és Seppl azonban mindenkinek megadja, ami neki dukál. Az összes csirkefogót ketrecbe zárják, s a kert körül szép új kerítést emelnek. Mondjuk ez az utóbbi metafora meg is felel a történeti valóságnak, azzal a különbséggel, hogy a szép új kerítést végül a csirkefogók emelték a kert körül.









Meglepő, milyen fontosnak tartotta a Scholz kiadó naprakészen tudósítani a gyermekeket a háború fordulatairól. Az 1915-ben megjelent Die Geschichte vom General Hindenburg (Hindenburg tábornok története) azt szemlélteti közérthető módon, miként állta útját a nyugállományból visszatérő Paul von Hindenburg tábornok a Poroszországra törő orosz seregnek, hogyan ejtette csapdába őket kétszer is egymás után a mazuri mocsarakban, majd a téli hadjáratot követően hogyan verte ki őket osztrák és magyar barátaival együtt Galíciából és Orosz-Lengyelországból is. A trükk pofonegyszerű: végy két kölyökkatonát, várd meg, míg az orosz gyerekek felmasíroznak a mazuri mocsarak közé fektetett pallóra, s akkor a német kölykök fordítsák fel a pallót. Télen kitűnő muníció a hógolyó is, amelyhez az oroszok egyáltalán nincsenek hozzászokva. Móka, kacagás, diadalmenet.















A háborús események naprakész kommentárját nyújtja a következő könyv is, a Maledetto Katzelmacker. Eine wunderschöne Räubergeschichte (A gazfickó Katzelmacker. Egy csodaszép rablóregény). Ennek szereplői ugyan nem gyerekek, de ez is vidám mese formájában mutatja be a háborút. A belső címlap szerint vásári képmutogatók módjára előadott és „gitáron elzengett” történet a negatív nemzeti sztereotípiák hosszú sorával szemlélteti Olaszország 1915 májusában elkövetett árulását. Olaszország figurája, akit itt az olasz vándor árusokra aggatott délnémet gúnynéven Katzelmackernek, Kanálcsinálónak neveznek, eredetileg abruzzói rablógyilkosként keresi kenyerét. Alakja egyaránt emlékeztet a legnépszerűbb német rablóregény, a Rinaldo Rinaldini főszereplőjére, valamint Rumcájszra, azaz Rübezahlra, Schmidhammer szülőföldje, a cseh Érchegység bozontos rablójára. Amikor ez a mesterség kockázatossá válik, egy darabig még bérgyilkosként tengeti életét, de aztán ráfanyalodik, hogy mint gesztenyeárus és köszörűs társuljon a jó ismerőseink, Michl és Seppl által működtetett Dreibunddal. Közben fél szemmel Seppl gyönyörű Trento-Trieste nevű papagájára sóvárog. Amikor aztán egy éjszaka betörők érkeznek – Niko, John és Jacques –, hiába próbálnak behatolni a házba, mert a Skoda és Krupp acélművek, mint az ajtó mellett olvasható, hatékonyan biztosítják azt betörés ellen. Végül lefizetik Katzelmackert, hogy mint a brémai muzsikusok, egymás vállára állva az erkélyen – vélhetően az Alpok magas láncain – át másszon be a házba. A háziak azonban résen vannak: Katzelmackert Seppl csípi fülön, míg odalenn Nikót Michl rúgja ki a többiek alól. A briganti végül oda kerül, ahová való: az akasztófára, a hollók eledeléül.






















Az európai hadszíntér naprakész áttekintését szolgálja az a Hurra! Ein Kriegs-Bilderbuch (Stuttgart: Loewes Verlag, 1915) is, amelyet ugyan nem Schmidhammer, hanem Herbert Rikli rajzolt, ám a műfaj egyik legnépszerűbb darabjának számított. A kis Willinek, aki egyfolytában a háborús eseményeket figyeli, és maga is szeretne részt venni bennük, „a kis Jézus teljesíti szíve vágyát / karácsonyra meghozza géppuskáját”. A boldogságtól mámorosan és az elalvás előtt végignézett állatos könyvtől megihletve álmában bejárja az egész hadszínteret, mindenütt győzelmet aratva a különös állatokon lovagló ellenség fölött. Őrt áll a Rajnánál, francia földön mint az érett körtéket lövi a fáról a zuávokat, és elbánik az óriás (!) gurkával is, aki „mintha egyenesen Hagenbeck ember-állatkertjéből bújt volna elő”. Leveri a szöcskén támadó angolokat, az orosz patkány-lovasságot elkergeti a Mazuri-tavaktól, majd jó barátjával, a szerbek fölött már diadalt aratott osztrák Franzllal összefogva Galíciából is kiveri őket. Tengeralattjáróval semmisíti meg a brit flottát – ezt Schmidhammer is megrajzolta –, és zeppelinről dönti romba a Big Bent. Végül a lövészárkot is megpróbálja a nyugati fronton, ahol kisebb sebesülés is éri, de a kitűnő német kórházban gyorsan felépül a végső diadalmenetre.

























A Scholz-kiadó Schmidhammer által illusztrált sorozatának idáig digitalizált legkésőbbi darabja, a Hans und Pierre. Eine lustige Schützengrabengeschichte (Hans és Pierre. Vidám lövészárok-történet, 1916) már az állóháborúra berendezkedett nyugati front életéről ad hiteles és hazafias képet. A német és a francia fiúcska elfoglalja helyét a lövészárokban, ki-ki a maga módján: Hans szép fegyelmezetten, Pierre részegen tántorogva, és csak a revansot harsogva. A délelőttöt még csak eltöltik lövöldözéssel, de amikor eljön az ebéd órája, a Hans által felmelegített otthoni koszt illata az őrületbe kergeti az éhező Pierre-t. Nagy erőfeszítéssel utat ás a két lövészárok között, amelynek végén Hans már várja őt a hurokkal.
















Minden jó, ha a vége jó. Hans megkapja a vaskeresztet, Pierre pedig a döberitzi fogolytáborban végre jóllakhat meleg levessel, sőt még kolbászt is kap a katonakenyérhez. Ez a kép már a vizuális propaganda egy másik típusához vezet át: ahhoz, amely röplapokon és képeslapokon illusztrálja a hadifoglyokkal való jó bánásmódot, részben hogy az ellenséget megadásra bírja, részben hogy megerősítse a hátország pozitív önképét. De ez már egy következő poszt témája.