Téli utazás

Jönnek a hideg és az éjszaka uralma alatt álló napok.

A tél a másfajta utazás ideje, a számunkra legtávolabbi és legidegenebb világba, a múltba, amely nemcsak azért idegen, mert egy másik korba vezet, hanem azért is, mert ez az utazás egy 17. századi művésznek a saját korától is idegen képzeletét követi. Tekintetünkkel hatolunk be ebbe a világba, mert csak a művészet segítségével távolodhatunk el a dolgokról alkotott képünkről, és kerülhetünk közel ahhoz a valaki más által látott világhoz, amely soha sem lesz teljesen a miénk.

Németalföldön a 16. század végétől kezdve éltek tájképfestők. Egyesek közülük megtették az itáliai utat, és a déli nap fényében fürdő tájakat vagy az Alpokon átvezető szédítő hágókat festették. Majd lapos hazájukba visszatérve magas templomtornyokat húztak fel a vásznon a jegenyenyárfa-sorok fölé, és nádcsomókat rendeztek sorba a dűnék tövén és a csatornák partján. A horizontot alacsonyan meghúzva a hideg északi fények valamelyikével derítették fel a felhőkkel terhes, ónos eget, s a havat várták, hogy hollókat ültessenek a világvégi napot rejtő ágakra. Aztán hazamentek, ültek a melegben, fekete kabátjukat szegélyező fehér csipkés széles gallérjukban, és nem gondoltak többé a Délre.

Hercules Seghers is ezek egyike volt, mielőtt más lett volna. Amit azonban megalkotott, az már valaki másé, olyasvalakié, aki eladja a házát, hogy kifizesse adósságait, aki rézporral hinti be fekete térdnadrágját, akinek keze tintától foltos és savtól sebes. Aki jobban látja az árnyékokat, mint a fényt, a fát mint a leveleket, a meztelen sziklát mint a mohát, az üres eget mint a felfelé szárnyaló madarakat.

Haarlemben született 1589-ben, Flandriából jött mennonita posztókereskedő apától. A tájképfestés mesterségét Amszterdamban tanulta Gillis van Coninxloo festőtől, s kétségtelenül sikeres volt, ha 1620-ban meg tudott venni egy nagy házat a Lindengrachton, amelyet 1631-ben újra el kellett adnia. Aztán Utrechtben találjuk, később La Haye-ban, s olyan keveset tudunk róla, hogy még halálának 1638 körüli időpontja is bizonytalan marad.

Hercules Seghers rézmetsző volt, s ahogy ma kísérleti fotográfiáról beszélünk, úgy őt is „kísérleti rézmetszőnek” nevezhetnénk.

Festő is volt – de kevesebb mint tizenegy festménye maradt fenn. Az alábbi nemrég pusztult el egy tűzvészben.

Hercules Seghers, Képzeletbeli tájkép, elpusztult tűzvészben az amersfooti Armando múzeumban, 2007-ben

Elképzelem a feketébe öltözött embert, Balzac Az ismeretlen főmű-ve Frenhoferének rokonát, „akinek a lépcsőházba beszűrődő fény fantasztikus színeket kölcsönzött”, s aki „egy Rembrandt-vászonra hasonlított, amint csöndesen és keret nélkül járt-kelt a fekete atmoszférában”. Egyedül élve, munkája, szigorú élete és idegensége miatt egyszerre csodálattal és távolságtartással övezve; minden lapot megmártva a vonalak bonyolult hálózatában, amelyek rajta hagyják nyomukat, s egymás után feltárva metszeteit a látogatóknak, akik „kővé meredtek a csodálattól, megpillantván a hihetetlent, a felgyújtott város romjai közül csírázó lassú és fokozatos pusztulást.”

Rembrandt, Szőrmekabátos férfi, 1631.

Rembrandtnak megvolt Seghers számos metszete, s amellett nyolc festménye is, amelyeken olykor maga is tovább dolgozott – mint ezen a Hegyvidéki tájképen, amelyet ma a firenzei Uffizi őriz.


Ezúttal azonban nem a festmények foglalkoztatnak minket, hanem a kísérletezés.

Seghers dolgozza ki a „festett metszetek” műfaját, a tintával vagy vízfestékkel színezett papírra nyomott metszetekét. Más metszeteit vászonra készíti. Ismét másfajta hatás kedvéért vastag vászondarabot helyez a présbe a nedves papír alá, hogy az is rajta hagyja lenyomatát, a szövet mintázatát. Ilyenformán minden egyes metszet magán viseli egy egyedi gesztus nyomát, egy meglepetést.


Egyes metszeteit színes – sárga vagy fehér – tintával nyomtatta sötét alapra a negatív hatás kedvéért. Megint másokat olajjal fejezett be. Ismét másutt aquatinta-technikát használt.

Ilyen módon a váratlan hatások sokasága folytán egymástól különböző nyomatok sorát készítette el egyazon nyomólemezből kiindulva – ahogyan a fotográfusok teszik majd néhány évszázad múlva.

Az általunk ismert 54 metszetnek 183 lenyomata maradt fenn, amelyek mindannyian különböznek egymástól. Ezek közel felét az amszterdami Rijksmuseum őrzi.


Az előkép után festett valódi tájképek helyett előszeretettel festett és metszett képzeletbeli hegyi tájakat, ezekből szerkesztve vékony vonalakkal megrajzolt világokat, amelyeket romokkal, korhadó fenyőtörzsekkel, holdbéli tájon álló magányos sziklákkal népesített be, széltől és esőtől lepusztítva, rémülettől megkövülve, s mindent elutasítva, ami holland.


Hercules Seghers olyan sötétséggel itatja át metszeteit, hogy tárgyai mintha az éjszaka feledésének és nemtörődömségének nyomai volnának. Minden tájkép egy-egy vanité – a rajtuk ábrázolt világ szörnyű, a benne elképzelhető élet bizonytalan.

Senki más a korabeli Hollandiában, amely ekkor fedezi fel hatalmát, és indul el meghódítani a világot, ebben a Hollandiában, amelynek a harmincéves háború annyi gazdagságot és elismerést hozott, senki nem veszi észre, úgy tűnik, hogy Európában a sötétség uralkodik – hiszen télen se törődik senki az ablaktáblán kívül lévő sötétséggel, amíg odabent meleg van.

De ő tud róla.

Ez az ország határainak közelében dúló háború éjszakája, a próféták aktualitását elhozó éjszaka, a közelgő, kíméletlen véggel fenyegető éjszaka: az az éjszaka, amelyet az utrechti műtermének magányába zárt ember alkot meg képzeletében mindabból, amit a gonosz prédájául esett Európában a legrosszabbnak ismer, jól tudván, hogy a valóság még a legrosszabbat is alulmúlja.

„Az oroszlán fölkelt fekvőhelyéről; elindult útjára a nemzetek megrontója, eljött hazájából, hogy pusztává tegye országodat. Városaid romhalmazzá válnak, senki sem lakik többé bennük.” Jeremiás 4,7

„Ha a földre nézek, lám, puszta és üres, ha fel az égre, kihunyt a világossága. Ha a hegyeket nézem, lám, ingadoznak, és a halmok is mind megrendülnek. Körülnézek, és nincsen ember; az ég madarai is mind elmenekültek. Ahogy tovább szemlélődöm, lám, pusztává lett a bőven termő föld; minden város romokban hever az Úr színe előtt, izzó haragjától.” Jeremiás 4,23-26

„De sátram elpusztult, kötelei mind elszakadtak. Fiaim elmentek, s nincsenek többé; senki sincs … Nagy zúgás kél észak földje felől, hogy pusztasággá tegye Júda városait, sakálok tanyájává.” Jeremiás 10,20-22

„Hegyeit elborítom az elesettekkel, halmaidon, völgyeidben és folyóid mentén azok hevernek majd, akiket kardélre hánytak. Örökre pusztasággá teszlek, és városaidban nem laknak többé.” Ezekiel 35,8

„Kivetlek a sivatagba a Nílus összes halával együtt. A nyílt mezőre esel, ott nem szednek föl és nem temetnek el. Eledelül adlak a mezei vadaknak és az égi madaraknak.” Ezekiel 29,5

„Kopár sziklává és hálószárító hellyé teszlek. Nem épülsz fel többé, mert én, az Úr mondtam ezt – mondja az Úr, az Isten.” Ezekiel 26,14

Seghers a rajzolás révén igyekszik elpusztítani a gondolatait megbénító szörnyeket, kősziklává változtatni őket, mint a mesében. Ezek a rejtőzködő testektől és szörnyektől hemzsegő sziklák olyanok, mintha férgek sokasága hemzsegne rajtuk, a rothadás bűzét árasztják.

Másutt a felhő mintha pengeként darabolná fel a sziklát: a kő apró alkotórészeire hull, miközben itt-ott egy-egy figura imbolyog a töredékek között, maga is sziklatörmelékké, különös geológiai alakzattá válva. A sivatagban elveszve, a sziklák között, hiába várva a találkozásra az angyallal – de melyik angyallal is? Vajon arra az angyalra vár, aki elkísérte Tóbiást és kutyáját pusztai útjukon, vagy inkább arra, amelyik Jákobbal harcolt az éjszakában? Kétségtelen, hogy ez az éjszakai harc hagyta hátra a sötét sziklák ürességét és csöndjét.

Tóbiás és az angyal a ritka emberábrázolások közé tartoznak Seghers művein, néhány más allegorikus figura és egy megkövült koponya mint memento mori mellett. Még néhány lépés és eltűnnek a képből, egymásra figyelő, szinte befejezetlen arcukkal, és ezzel a minden mozdulatukat átható szomorúsággal és fáradsággal.

Különös módon ez a metszet volt az egyik, amelynek lemezét Rembrandt megvásárolta, s egy egyiptomi meneküléssé alakította át, amelyen még felismerhető az eredeti táj egy része. Menekülés, mintegy tiszteletadás a világból menekülő Seghersnek. A menekülők csoportját tömör, fekete, félelmükben meggörnyedt figurák alkotják. S az angyalnak nyoma sincs többé.

Hercules Seghers, Tóbiás és az angyal

Rembrandt, Menekülés Egyiptomba

Leszállt a hosszú téli éjszaka. A rettenet hatalmába került Seghers imába fog a sötét műterem közepén, térdre ereszkedve a földre hullott könyvek között, arcát és kezeit a préshez szorítva.

Talán úgy imádkozik, mint kortársa, Heinrich Schütz tette.

Egy könyörgéssel.


Heinrich Schütz, Erbarm dich mein, o Herre Gott, c. 1650. La Chapelle rhénane, Benoît Haller.

Erbarm dich mein, o Herre Gott, Nach deiner großen Barmherzichkeit, Wasch ab, mach rein mein Missetat, Ich erkenn mein Sünd, und ist mir leid, Allein ich dir gesündiget hab, Das ist wieder mich stetichglich, Das Bös vor dir mag nicht bestehn, Du bleibst gerecht, ob man urteil dich. Dr. Cornelius Becker (Lipcse, 1602)

Könyörülj rajtam, ó Úristen, Nagy irgalmasságod szerint Moss tisztára gonoszságomtól Tudom bűnömet és fájdalmamra van Ellened vétkeztem egyedül, Gonoszságom szemeim előtt van örökké A gonosz meg nem állhat előtted Te igaz maradsz, bármit mond az ember.

Hercules Seghers, Hajó a viharban

A fenti szöveg sokat köszönhet – olykor szó szerint, és talán szellemében is – Carl Einstein írásának, amely a Georges Bataille által 1929-1930-ban kiadott tizenöt kötetes Documents negyedik kötetében jelent meg. Carl Einsteinnek, aki ugyancsak a hegyek magányában kereste a maga útját, és nem találkozott az angyallal.