Levél Grúziából

Mindig éjjel érkezem Grúziába.
Első ízben gyalog keltünk át a török határon, aztán taxit fogtunk Batumiig. Egy nagy sötét placcra érkeztünk, amely fölött egyetlen utcai lámpa halvány fénye derengett. A taxi otthagyott minket ezen a sárga talajú sétányon, a távoli Afrikát és rontásait idéző nedves forróságban. Egyre az járt a fejemben: „Jézusom, micsoda ötlet volt idejönni!”

Hogyan szeret bele az ember egy helybe?


Ettől fogva mindig repülővel jöttem. Ma éjjel érkeztem meg ismét Tbiliszibe. A repülőtérről a városba vezető autóutat fényesen kivilágították. A vége felé bélszerűen kanyargó szerpentinné változik, végül eltűnik a vasút alatt: ez a Georges W. Bush sugárút. A vasúton túl zegzugos kis utcák, hámló homlokzatok, lyukacsos kövezetek labirintusa ereszkedik lefelé, a város szíve felé. Majd a látvány hirtelen kitágul, s megpillantjuk, egészen közel, a Tbiliszit uraló sziklára kapaszkodva, a sárgás falak és az arany kupolák fölött, Nariqala erődjét. A taxi aláereszkedik a folyóhoz, átkel rajta, végigsuhan az óváros falai mellett vezető úton, áthalad a téren, és eltűnik a platánok lombjai alatt. A levelek között itt-ott felbukkanva sárga homlokzatok szövik stukkócsipkéiket.


Kellene beszélni:

a nyolcvanéves taxisofőrről ötvenéves Volgája volánja mögött, aki mikor felfogja, hogy utasai Franciaországból jöttek, a meglepetés és a boldogság elegyétől félrerántja a volánt, egyenesen nekikormányozva a kocsit a szembe jövő járműnek, amely minden előzetes jelzés nélkül felbukkanva elállja utunkat;

aki az autópályán, a sűrű forgalom kellős közepén észre sem veszi, hogy kidurrant egy kereke, és még jó pár száz méteren át három keréken folytatja tovább;

aki felvisz egy hegyi kolostorhoz, hagyja, hogy egyedül bejárjuk, majd végül megkér, hogy vigyázzunk egy kicsit a taxira, hogy ő is bemehessen imádkozni;

aki a beláthatatlan hegyi úton a bal oldalon halad, mert az árnyékosabb.

És ugyancsak kellene beszélni:

a kislányról, aki egy bárányt vezet madzagon a kolstorhoz – és mindazokról, akik ugyancsak bárányokat vezetnek, ünnepnapon – szegény bárányok!;

a tbiliszi útkereszteződésben álló kék Zsiguliról, s a tetejére erősített használt koporsóról;

az idős párról, akik gyermekeiktől körülvéve most esküsznek a djvari templom monolit kupolája alatt, szemmel láthatóan nem ismerve a rítusokat: a ministránsok utasítására fordulnak egymás felé, járják körül az oltárt, hajlonganak és állnak fel – némán, mintha ott sem lennének, hagyják, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie;

a gyermeksírokról a fák alatt;

Szvetlanáról, aki kahetiai otthonában a kandalló előtt alacsony széken ülve nosztalgiával idézi fel az acélművek sok kilométer hosszú sora előtt elvonuló buszt, amellyel annak idején minden reggel iskolába ment odahaza, Harkovban;

az orr nélküli emberről, aki játékokat árult valamelyik útbaeső buszpályaudvaron, a mellét verve és azt kiáltozva: „Hellasz, Hellasz”, hogy megértsük: görög ő; majd száját csücsörítve és szemét lehunyva csókot követelt;

az istenfélő fiatal lányról, aki vallásos dalokat hallgatott teljes hangerővel egy régi kazettás magnóból, s házasságról álmodik, lehetőleg egy svájcival;

egy pap körül tömörülő imádkozó tömegről a kórház előcsarnokában, mialatt a mentősök egy baleseti sebesülttel igyekeznek átfurakodni rajta;

a lázas, de jól nevelt kislányról, aki mindenáron franciául akar társalogni velünk betegágyából;

a macskákról, itt is, ott is.

És még:

a sziámi módon kacskaringózó írásról, az egymáshoz annyira hasonló és mégis különböző betűkről, amelyeket megannyi kicsi sebként rónak fel a cégtáblákra, hirdetésekre, falakra, étlapokra;

a sírkövekről a mckhetai székesegyházban;

a krétával felírt betűkről egyes házak falán, a lábazat fölött, ami azt hirdeti, hogy itt kenyeret sütnek.

Beszélni még:

a szédítő hegyekről;

a biztos lábú kicsi lovakról;

az utak mentén legelésző tehenekről;

a szabadtéri húsárusokról, az eleven zöldre mázolt házacskák háttere előtt kampóra akasztott vörös és ibolyaszín húsdarabokról;

az abháziai és oszétiai menekültek falvairól, ahogy egy sorban sorakoznak a kíméletlen nap alatt a tűzszüneti vonal erre eső oldalán;

a batumi botanikus kert – a világ egyik leggazdagabb kertje – tekintélyes látogatóiról, akiket testőreik kísérnek, s a fekete limuzinok hosszú sora, lépésben végiggördülve az eukaliptuszfák alatt;

a Mardjanichvili sugárút mentén a földön ülő asszonyokról, akik kaprot árulnak és paradicsomot és nyáron dinnyét, ősszel zöld és sárga mandarint, és répát és bogyókkal és gombákkal teli üvegeket, és szőlőt és;

a kicsi, sárgás viaszgyertyákról az ezeréves ikonok előtt.

Beszélni:

a sztyeppről;

a pásztorokról;

az útról, ahol majdnem elvesztünk üzemanyaghiány miatt;

az elhagyatott katonai poligonról a semmi közepén, az örmény határt vigyázva;

a molokán falvakról odafent, a hegy mögött, ahová nem vezet út.

Beszélni:

a kék plafonos hűs szobáról, ahol egy délutánt töltöttem olvasva, olvasva és alva;

az ablakról, amely egy vízmosásra nyílt a vidámparkkal szemben;

a fügefa ágairól, amelyek benyúltak a szobába, és a függönyökön egyensúlyoztak;

a női facipők dobogásáról a fölöttem lévő teraszon;

a távoli farmról ideszűrődő zajokról;

majd a később, napszállta után felhangzó távoli férfikórusról;

egy régi székesegyház romjairól az utca végén;

a boldogságról, hogy itt lehetek.

Beszélni végül a templomok szépségéről, a sárga kőfalak faragványairól, a kupolákról és ívekről, a hosszú, fényes templomhajókról; a hegyi tornyokról; a falak szépségéről Tbiliszi óvárosában, a fatornácos házak szépségéről; a meleg falakról – nem régiségükről, nem a múltról, amelyet megőriznek egy fokozatosan átalakuló város szívében, a városban, amelyet éppen az egymást követő grandiózus átépítések tesznek széppé, nem a buja színekről, az üvegről, fémről s kertekről – hanem arról, hogy minden kopottságuk, ráncuk és repedésük, kérgük és pikkelyük, a hámló vakolatok, a homlokzatokról lassan lecsúszó stukkók, mindez oly tökéletesen illeszkedik az idő folyamába. S az időhöz tartozni annyit tesz, mint élni, a tárgyaknak ezzel a csöndes és figyelmes életével, alázatosságával, bölcsességével, türelmével.