Az Oxford Arms Inn

Szellemekké nem csak a gyanútlan járókelők válhatnak, akiket a kamera a régi épületek előtt ejt örökre az üveglemez fogságába. Hanem maguk az épületek is, egész utcák és városnegyedek, amelyek már régen nincsenek, de egykori bonyolult alaprajzuk még mindig ott kísért a rá nehezedő modern lakótömbök alatt.

Az Oxford Arms Inn (piros ponttal jelölve) és egykori környéke. John Noorthouck History of London-jának (1773) térképmellékletéből (a teljes térkép itt)

Ugyanaz ma (teljes képernyőn)

Ilyen szellem ma már minden épület, utca és udvar, amelyet az előző bejegyzés képein látunk, de kiváltképpen az Oxford Arms Inn, a régi London egyik legnevezetesebb postakocsi-fogadója.

Oxford Arms Inn, bejárat a Warwick Street felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

„Londonban van számos régi fogadó, a híres postakocsik egykori főhadiszállásai, még abból az időkből, amikor a postakocsik jóval méltóságteljesebb és ünnepélyesebb módon közlekedtek, mint manapság; ám ezek napjainkra már úgy lehanyatlottak, hogy alig többek vidéki szekereket tároló és bérbeadó udvaroknál. A nyájas olvasó hiába is keresné az egykori fogadók bármelyikét a Golden Crosses és Bull and Mouths között, amelyek immár tiszteletet parancsoló homlokzattal tekintenek London megjobbult utcáira. Ha szeretné még fellelni e régi helyek valamelyikét, a város félreesőbb kerületei felé kell irányoznia lépteit, s ott, valamely istenhátamögötti zugban még rábukkanhat közülük jó néhányra, amelyek borús makacssággal állnak a modern kor őket körülvevő újdonságaival szemben..”

Charles Dickens: A Pickwick klub (1836/37), 10. fejezet

A postakocsi-fogadók Európa-szerte 1600 és 1850 között élték virágkorukat, s a szárazföldi közlekedés legfontosabb csomópontjainak számítottak, míg csak a vasút az egész postakocsi-hálózatot fel nem váltotta. A 18. századra már sűrűn – nagyjából hét mérföldenként – követték egymást, s kisebb városokban is tucatjával várták az utazókat. John Charles Maggs, a postakocsik szerelmese csak Londonban nyolcvanat festett le közülük, többek között az 1873-ban lebontott southwarki Tabard fogadót, ahol Chaucer canterbury-i meséi hangzanak el, és persze az Oxford Arms Innt is.

John Charles Maggs: The Oxford Arms, Warwick Lane. Színes kőnyomat, 32.5 × 27.4 cm. Kiadás: Famous Old Coaching Inns of England, 1910.

Oxford Arms Inn, a bejárat az udvar felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A 17. századi épületről részletes leírást és egy – a fenti nézetből készült – metszetet is találunk Robert Chambers 1869-ben megjelent Book of Days-ében:


„A Warwick Streeten két régi, körfolyosós fogadó is található, amelyek őseink széles kerekű postakocsijainak világába röpítenek vissza minket. Az utca közepe táján, keletre nyílik a Bell Inn. […] A Warwick Lane másik galériás fogadója az Oxford Arms, a nyugati oldal egy benyílójának végén, amely szinte egybeépült a Szent Pál székesegyháznak az Amen Corneren álló lakóházaival. Ez a fővárosban még fennmaradt régi londoni fogadók egyik legszebb példája. A bejárat felé közelítve II. Károly korabeli vöröstéglás, háromszög oromzatú homlokzatot látunk. Ez alatt jutunk be a fogadó udvarára, amelyen háromfelől két emeletnyi baluszteres fa galéria fut körbe, az egyes emeletek szobáihoz felvezető külső lépcsőkkel; negyedik oldalát a régi londoni városfalhoz épült istállók foglalják el. A fogadó már a Nagy Tűz előtt is az oxfordi városcímert viselte cégérében, mint az kitűnik a London Gazette alábbi, 1672-3 márciusi, 762. számú  hirdetéséből:

ʻEzúton tudatjuk, hogy Edward Bartlett oxfordi fuvaros áthelyezte londoni fogadóját a Holborn-híd melletti Hattyúból a Warwick Lane-i Oxford Armsba, ahol már a Tűz előtt is fogadót tartott. Szekerei és postakocsijai a megszokott napokon, hétfőn, szerdán és pénteken indulnak. Halottaskocsija is van minden szükséges hozzávalóval ahhoz, hogy Anglia bármely pontjára elszállítson egy holttestet.’

Az Oxford Arms nem Warwick grófjának birtokában volt, hanem a Szent Pál dékánja és káptalanja alá tartozott és tartozik is mind a mai napig. A fogadóból egy ajtó vezet át a Szent Pál lakóházainak hátsó udvarába, s úgy mondják, hogy az 1780. évi zavargások idején ezen keresztül sikerült az Oxford Armsban tartózkodó bizonyos római katolikusoknak elmenekülniük a reájuk törő csőcselék elől. Ennélfogva az Oxford Arms bérleti szerződésében külön pontba foglalták, hogy ezt az ajtót tilos zárva tartani. Úgy tűnik, hogy a fuvarosok, szekeresek és postakocsisok ezt a fogadót jóval régebben látogatják az út keleti oldalán álló Bell Innél, mert Delaune 1690-es Present State of London-jában számos helyen fordul elő az Oxford Arms neve, míg a Bell Innről nem történik említés.

ʻAz Oxford Armsnál, a Warwick Lane-en’ lakott John Roberts könyvkereskedő, akinek nyomdájából származott a Pope elleni gúnyiratok és kritikák legnagyobb része.”

Oxford Arms Inn, a bejárati (keleti) homlokzat, háttérben a Szent Pál székesegyház sziluettjével. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Alfred Marks a Bool testvérek 1875-ös képeihez mellékelt leírásában többek között azt mondja a fogadóról:

„Strype’s Stowe-jában azt olvassuk, hogy az Oxford Arms-t sűrűn látogatta a Piac, azaz a közeli Newgate Market közönsége. Egészen bezárásáig nagy kocsiforgalmat bonyolított le, s a fogadóból naponta indultak útnak szekerek Oxfordba és más helyekre. A fogadó egy idős szolgálója elmondta a szerzőnek, hogy a vasút megindulása előtti időkben nem ritkán látott kilenc ló húzta kocsit is érkezni a fogadóba, amelynek kirakodásához előzetesen meg kellett tisztítani a fogadó udvarát. Minden bizonnyal nagy gondosságra volt szükség ahhoz, hogy ilyen fogat és ilyen rakomány biztonságosan megérkezzék a szűk utcán át. Mr Samuel Hill, akitől a fenti információk nagyobb része származik, azt mondja, hogy a fogadó fényűző berendezését 1868-ban eladták, s ettől fogva több szobáját is albérlők számára adták ki.”

Az Athaeneum folyóirat 1876. május 20-i számában pedig az alábbi rövid leírás jelent meg róla:

„A látogató a zűrzavar, mocsok és pusztulás ellenére az ódon fogadó udvarán állva kitűnő képet alkothat róla, milyen lehetett virágzásának napjaiban, amikor nemcsak lovon és postakocsin utazók jártak ki-be kapuján, hanem szegény mutatványosok és sarlatánok is színpadnak használták nézőik szórakoztatására, akik az erkélyekre könyökölve vagy szobáik ablakán keresztül figyelték őket.”

Oxford Arms Inn, a bejárati és az északi homlokzat. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A fogadó azonban nemcsak életében vált nevezetessé, de még halálában is. A 19. század második felében meginduló városrendezés az 1870-es évek közepére a Szent Pál székesegyháztól északra fekvő városnegyedet, az egykori Newgate piacot és környékét is elérte. Az Oxford Arms Innt is bontásra ítélték. A régi London lokálpatriótái felhördültek, és létrehozták a Society for Photographing Relics of Old Londont, amelynek célja egyfelől a bontásra ítélt városrészek dokumentálása volt, másfelől pedig az, hogy a fényképek közzététele révén felrázzák és a korlátlan várospusztítás ellen hangolják a nagyközönséget.

Oxford Arms Inn, az első emeleti galéria. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Az első, hat darabból álló sorozat éppen az Oxford Arms Innről készült, és az ez alapján rajzolt illusztrációk még abban az évben számos képes újságban megjelentek. A The Graphic alábbi metszetein jól látszik, hogy a fenti fotók nyomán készültek, ám újfajta szellemek jelennek meg rajtuk, olyan figurák, akik az eredeti fotókon még nem szerepeltek, csupán a rajzoló képzelete népesítette be velük az épületet az olvasók örömére – árnyékok árnyékai, mint Platón mondaná.


Az épületen azonban ez már nem segített. Az éppen csak megkezdődő felháborodás ellenére 1876-ban a környező házakkal együtt lebontották. A fotográfiai társaság által indított mozgalom azonban mégsem volt hiába. Ennek nyomán alapította meg 1877-ben William Morris és a Preraffaelita Társaság más neves képviselői a Society for the Protection of Ancient Buildingst, amely máig is működik, könyveket ad ki, tanfolyamokat szervez, telefonos szolgálatot tart fenn, és egész Angliát behálózó tagsága révén azonnal akcióba lép, ha indokolatlan bontást tapasztal. A társaság egyik alapító tagja, George Price Boyce (1826-1897) számos veszélyeztetett londoni épületet is megfestett, többek között éppen a társaságot létrehozó Oxford Arms Innt is.

George Price Boyce: The Oxford Arms, Warwick Lane (Victoria and Alberts Museum)
Emlékszem, még magam is ültem nagyon hasonló karavánszeráj udvarán
Bukarestben, amelyet azóta szintén elért az oktalan pusztítás,
és Iszfahánban, ahol szerencsére sok maradt belőlük.

A fotográfiai társaság pedig még tíz éven át folytatta működését, tovább dokumentálva a régi London pusztuló épületeit. A tőlük fennmaradt százhúsz nagy üvegnegatívot ma a spitalfieldsi Bishopsgate Istitute őrzi. Néhány következő posztban még szemezgetünk belőlük.

Oxford Arms Inn, az udvar északnyugati sarka, balra az istállóval. Alfred és John Bool felvétele, 1875