Lembergbe menni

Gyerekkorom egy csúnya iparvárosban telt. Akkor vittek oda, amikor még négy hónapos sem voltam, s az azt követő sok éven át egyfolytában arról a csodálatos szépségű városról, Lwówról meséltek nekem, amelyet családomnak el kellett hagynia. Nem csoda hát, ha egyfajta félig-meddig fennsőbbséges megvetéssel tekintettem a valódi házakra és utcákra, s hogy a valóságból csak a legszükségesebb dolgokat fogadtam el.

Adam Zagajewski: Két város

Adam Zagajewski: Jechać do Lwowa Rodzicom Jechać do Lwowa. Z którego dworca jechać do Lwowa, jeżeli nie we śnie, o świcie, gdy rosa na walizkach i właśnie rodzą się ekspresy i torpedy. Nagle wyjechać do Lwowa, w środku nocy, w dzień, we wrześniu lub w marcu. Jeżeli Lwów istnieje, pod pokrowcami granic i nie tylko w moim nowym paszporcie, jeżeli proporce drzew jesiony i topole wciąż oddychają głośno jak Indianie a strumienie bełkocą w swoim ciemnym esperanto a zaskrońce jak miękki znak w języku rosyjskim znikają wśród traw. Spakować się i wyjechać, zupełnie bez pożegnani, w południe, zniknąć tak jak mdlały panny. I łopiany, zielona armia łopianów, a pod nimi, pod parasolami weneckiej kawiarni, ślimaki rozmawiają o wieczności. Lecz katedra wznosi się, pamiętasz, tak pionowo, tak pionowo jak niedziela i serwetki białe i wiadro pełne malin stojące na podłodze i moje pragnienie, którego jeszcze nie było, tylko ogrody chwasty i bursztyn czereśni i Fredro nieprzyzwoity. Zawsze było za dużo Lwowa, nikt nie umiał zrozumieć wszystkich dzielnic, usłyszeć szeptu każdego kamienia, spalonego przez słońce, cerkiew w nocy milczała zupełnie inaczej niż katedra, Jezuici chrzcili rośliny, liść po liściu, lecz one rosły, rosły bez pamięci, a radość kryła się wszędzie, w korytarzach i młynkach do kawy, które obracały się same, w niebieskich imbrykach i w krochmalu, który był pierwszym formalistą, w kroplach deszczu i w kolcach róż. Pod oknem żółkły zamarznięte forsycje. Dzwony biły i drżało powietrze, kornety zakonnic jak szkunery płynęły pod teatrem, świata było tak wiele, że musiał bisować nieskończoną ilość razy, publiczność szalała i nie chciała opuszczać sali. Moje ciotki jeszcze nie wiedziały, że je kiedyś wskrzeszę i żyły tak ufnie i tak pojedynczo, służące biegły po świeżą śmietanę, czyste i wyprasowane, w domach trochę złości i wielka nadzieja. Brzozowski przyjechał na wykłady jeden z moich wujów pisał poemat pod tytułem Czemu, ofiarowany wszechmogącemu i było za dużo Lwowa, nie mieścił się w naczyniu, rozsadzał szklanki, wylewał się ze stawów, jezior, dymił ze wszystkich kominów, zamieniał się w ogień i w burzę, śmiał się błyskawicami, pokorniał, wracał do domu, czytał Nowy Testament, spał na tapczanie pod huculskim kilimem, było za dużo Lwowa a teraz nie ma go wcale, rósł niepowstrzymanie a nożyce cięły, zimni ogrodnicy jak zawsze w maju bez litości bez miłości ach poczekajcie aż przyjdzie ciepły czerwiec i miękkie paprocie, bezkresne pole lata czyli rzeczywistości. Lecz nożyce cięły, wzdłuż linii i poprzez włókna, krawcy, ogrodnicy i cenzorzy cięli ciało i wieńce, sekatory niezmordowanie pracowały, jak w dziecinnej wycinance gdzie trzeba wystrzyc łabędzia lub sarnę. Nożyczki, scyzoryki i żyletki drapały cięły i skracały pulchne sukienki prałatów i placów i kamienic, drzewa padały bezgłośnie jak w dżungli i katedra drżała i żegnano się o poranku bez chustek i bez łez, takie suche wargi, nigdy cię nie zobaczę, tyle śmierci czeka na ciebie, dlaczego każde miasto musi stać się Jerozolimą i każdy człowiek Żydem i teraz tylko w pośpiechu pakować się, zawsze, codziennie i jechać bez tchu, jechać do Lwowa, przecież istnieje, spokojny i czysty jak brzoskwinia. Lwów jest wszędzie.

Adam Zagajewski: Lembergbe menni Szüleimnek Lembergbe menni. De melyik állomásról, hogyan, ha nem álmunkban, hajnalban, mikor a bőröndök harmatosak és kívánságra robognak elő az expresszvonatok. Elmenni Lembergbe, hirtelen, az éj közepén, nappal, szeptemberben vagy épp márciusban. Ha Lemberg megvan még a határok takarói alatt, nemcsak az új útlevelemben, ha nyárfák, kőrisek zászlói lélegeznek ma is hangosan, mint az indiánok, patakok mormolják a homályos eszperantót, s a fű közt siklók tűnnek el, mint az oroszban a lágyjel. Csomagolni és elmenni, búcsú nélkül, délben, eltűnni ebből a világból, úgy, ahogy a kisasszonyok aléltak el. És zöld lapulevelek, seregnyi lapu árnyékában, velencei kávéházi napernyők alatt, lám, csigák beszélgetnek az örökkévalóságról. De a székesegyház az égbe nyúlik, emlékszel, felmutat függőlegesen, akár a vasárnap. És fehér szalvéták, s a málnával teli vödör a padlón, s a vágyam, ami akkor még nem is volt, csak a kertek, a dudva, a borostyánszínű cseresznyék meg az illetlen Fredro. Lemberg túl sok volt mindig, senki se érthette meg minden negyedét, senki se hallhatta meg minden egyes napsütötte kő suttogását, a pravoszláv templom éjjel másként hallgatott, mint a székesegyház, a jezsuiták levelenként keresztelték a növényeket, de azok csak nőttek, nőttek ész nélkül, az öröm ott bujkált mindenütt, megbújt a folyosókon, a maguktól forgó kávédarálókban, a kis kék teáskannákban, a keményítőben (a keményítő volt az első formalista), az esőcseppekben, a rózsatövisben. Az ablak alatt a fagyott forzícia – sárgállt. Kongtak a harangok, a levegő remegett, a színház előtt az apácák főkötői úsztak vitorlásrajokként, oly sok volt a világ, muszáj volt ráadást adnia, nem egyszer, százszor, véget nem érőn, a közönség tombolt és nem akarta elhagyni a termet. Nénéim meg nem tudták, hogy egyszer fel fogom támasztani őket, milyen istenesen is éltek, milyen magányosan, a cselédlányok friss tejfölért szaladtak, tisztán, ropogósra vasaltan – otthon kis bosszúság, nagy reménykedés. Brzozowski eljött felolvasni, egyik nagybátyám költeményt írt, Miért?, ezzel a címmel, s a Mindenhatónak ajánlva, és Lemberg túláradt, semmi edénybe nem fért, poharakat vetett szét, kiáradt a tavak vizével, a tocsogókéval, kicsapott a füstben minden kéményből, tűzzé lett, viharrá, nevetése villámokat rajzolt, megcsendesedvén pedig hazament, az Újtestamentumot olvasta, s a díványon aludt a hucul szőttes alatt. Túl sok volt Lembergből, ma már nincsen semmi, s ahogy nőtt féktelenül, nekiment az olló, a fagyosszentek májusban mint mindig irgalom, szeretet nélkül jaj várjatok hadd jöjjön a meleg hadd jöjjön június a puha páfrány terüljön végtelen mezőivel a nyár – a valóság! De az olló vágta, ment a vonal mentén, eleven szálakon át, szabó, kertész, cenzor nyirbálta a testet, a koszorúkat, ádázul csattogott a metszőolló, mintha csak hattyút vagy őzikét vágna ki a kivágós játékban. Olló, bicska, zsilett kaparta, vágta, nyeste a suhanó könnyű ruhákat, főpapokét, terekét, épületeket, hangtalanul dőltek a fák, mint az őserdőben, a székesegyház remegett. És a hajnali búcsúzás, zsebkendő nélkül, könnyek nélkül, ó azok a száraz ajkak, nem látlak soha többé, még annyi halál vár rád! Mért kell minden városnak Jeruzsálemmé válni és minden embernek zsidóvá és csomagolni máris, amilyen gyorsan csak lehet, mindig, naponta, és lélekszakadva menni, Lembergbe menni, hiszen megvan, oly ép és rezzenetlen, akár egy őszibarack. Lemberg mindenütt van. Halas Zoltán fordítása