A Tűzmadár

Ahogy a derék íjász a Tűzmadarat, úgy hozzuk mi is zsákmányként ezt a róla szóló könyvet messze földről, Odesszából, a Görög téri nagy könyváruházból. Maga a Tűzmadár is valahol ezeken a partokon szállt le az orosz népmesékbe valamikor ezer éve a görög hajósok és perzsa kereskedők nyomán. Meséjét sokan illusztrálták már az ezüstkor nagy festőitől, Viktor Vasznyecovtól és Ivan Bilibintől a nálunk is népszerű Igor Jersovig. Ennek a 2008-as kiadásnak a képeit a talán legjobb kortárs orosz könyvillusztrátor, Igor Olejnyikov rajzolta, akitől már korábban is tettünk fel könyvet, holdújévre a kínai állatövről szóló Az idő nagy körét. Ezek a gazdag fantáziával és nagy gondossággal készült rajzok nagy méretben élnek igazán: érdemes mindegyikre ránagyítani (vigyázat, nagyon nagy fájlok!)

A kiadás szövege sokat rövidít a mese „kanonikus” változatán, ezért én inkább az utóbbit fordítom le a képek alá. Az angol változatba pedig a változatosság kedvéért Arthur Ransome 1916-os Old Peter’s Russian Tales-ének jócskán kibővített szövegét veszem át.

A Tűzmadár. Orosz népmese. Illusztrálta Igor Olejnyikov

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy roppant birodalom, s abban élt egy nagy erejű, nagy hatalmú cár. Volt ennek a cárnak egy derék íjásza, annak pedig egy táltos paripája.
Elindult egyszer az íjász az erdőbe vadászni. Ahogy a sűrű sötét erdőt járta, egyszerre csak rátalált a Tűzmadár arany tollára. De mint az élő tűz, úgy ragyogott az a toll!
Azt mondja neki a táltos paripa:
– Ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod!
Elgondolkodott az íjász: felvegye? ne vegye? Ha felveszi, s a cárnak elviszi, bizony bőséges jutalmat kap érte, s kinek ne volna kedves a cár kegye? Nem hallgatott hát a lóra: felvette a Tűzmadár tollát, hogy a cárnak ajándékul elvigye.

– Köszönöm! – mondta a cár. – Nos, ha egyszer már megszerezted a Tűzmadár tollát, hát hozd el nekem az egész madarat is! Ha pedig azt el nem hozod, bizony mondom, a fejed keserüli!

(Szép a képi játék az előző rajzzal, a fénylő tollat felcserélő fénylő karddal.)

Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el neki a Tűzmadarat.
– Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! No de most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, s kérd meg őt, hogy holnap hajnalra száz zsáknyi válogatott búza legyen széthintve a kerek mezőn.

A cár megparancsolta, hogy szórjanak szét száz zsák válogatott búzát a kerek mezőn. Másnap hajnalban pedig a derék íjász is kiment a mezőre, lovát kicsapta szabadon legelni, maga pedig elrejtőzött egy fa mögé.
Egyszerre csak felzúgott az erdő, felkavarodtak a tenger hullámai: a Tűzmadár megjelent az égen. Leszállt a kerek mezőre, s elkezdte felcsipegetni a válogatott búzát. A táltos ló mögéje került, rálépett a szárnyára, s patájával szilárdan a földhöz szögezte. A derék íjász előugrott a fa mögül, odafutott, jó erősen megkötözte a Tűzmadarat, s azzal felült a lovára, s az udvarba vágtatott vele.

(A nyulak mint a Tesz-vesz város mellékszereplői, voltaképpen az álmélkodó olvasók alteregói.)

Átadta a cárnak a Tűzmadarat. A cár, amint meglátta, igen megörvendett, megköszönte az íjásznak szolgálatát, egy ranggal feljebb emelte őt, s tüstént újabb feladatot adott neki:
– Ha képes voltál elhozni a Tűzmadarat, hát hozzál nekem feleséget is. Hetedhét országon túl, a világ legvégén, ahol a vörös nap felkél a világra, ott lakik Vaszilisza hercegnő – ő kell nekem! Ha elhozod, arannyal-ezüsttel jutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli!

Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el neki Vaszilisza hercegnőt.
– Egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, kérj tőle egy sátrat arany kupolával, s minden étel-itallal az útra.
A cár el is látta az íjászt minden étel-itallal, arany kupolás sátorral az útra. A derék íjász pedig felült táltos lovára, s elindult hetedhét országon túlra.

Ment, mendegélt, míg csak el nem jutott a világ végére, ahol a vörös nap a kék tengerből felkél. S látja ám, hogy ezüst csónakban ott evez a tengeren Vaszilisza hercegnő arany evezővel.
Kicsapta a derék íjász a lovat, hadd sétáljon a zöld mezőn, legeljen a friss füvön, maga pedig felállította az arany kupolás sátrat, feltálalta az enni-innivalót, s beült a sátorba, ott várta Vaszilisza hercegnőt.

Amint Vaszilisza hercegnő meglátta az arany kupolát, a partra evezett, kilépett a csónakból, s nagy csodálkozással szemlélte a sátrat.
– Adjon Isten, Vaszilisza hercegnő! – szólt az íjász. – Tiszteld meg szerény asztalomat, egyél kenyeremből-sómból, igyál tengerentúli boromból!
Vaszilisza hercegnő belépett a sátorba. Enni-inni, vigadozni kezdtek. Amint a hercegnő egy pohár tengerentúli bort ivott, mindjárt a fejébe szállt, s álomba szenderült. A derék íjász előszólította táltos lovát, s az egy szempillantás alatt ott termett. Mindjárt lebontotta az íjász az arany kupolás sátrat, felült a táltos lóra, ölébe vette az alvó Vaszilisza hercegnőt, s útnak eredt, de olyan gyorsan ám, ahogy a nyíl száll az íjról.

(A sziklákon ülő félig nő félig madár lények a szirinek és alkonosztok, amelyek a görög és perzsa mitológiából kerültek át az orosz népi irodalomba és lubokokra.)

Mihelyst az udvarba elért, a cár Vaszilisza hercegnő láttán igen megörvendett, megköszönte az íjásznak hűséges szolgálatát, nagy jutalmat adott neki, s még egy ranggal feljebb emelte őt.
Ahogy Vaszilisza hercegnő felébredt, s megtudta, milyen messze került a kék tengertől, sírni-ríni kezdett, egész arca elváltozott, de a cár nem tágított szándékától – minden hiába.
Amikor pedig a cár feleségül kérte őt, azt válaszolta:
– Az, aki engem ide hozott, menjen el a kék tengerhez. A tenger közepén van egy nagy kő, s a kő alatt van az én menyegzős köntösöm – anélkül én férjhez nem megyek!

A cár tüstént hívatta a derék íjászt:
– Siess azonnal a világ végére, ahol a vörös nap felkél! Ott, a kék tengerben van egy nagy kő, s a kő alatt elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el ezt a köntöst énnekem, hiszen eljött az esküvő ideje! Ha elhozod, minden eddiginél jobban megjutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli!
Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. „Nos hát”, gondolta, „ezúttal nem kerülöm el a halált”.
– Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el a tenger fenekéről Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét.
– Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! De most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Ülj fel rám, elmegyünk a kék tengerhez.
Ment, mendegélt az íjász, s el is jutott a világ végére, megállt a kék tenger partján. Ott a táltos ló észrevette, hogy egy nagy rák kúszik végig a parton, s tüstént rá is lépett a nyakára súlyos patájával. Könyörgőre fogta a rák:
– Ne bánts engem, kíméld meg az életem. Megteszek bármit, amit csak akarsz.
Azt felelte neki a ló:
– A kék tenger közepén van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el nekem azt!

Nagyot rikoltott a rák, messze elhangzott a kék tengeren. Mindjárt felkavarodott a tenger vize, s mindenfelől kisebb-nagyobb rákok bukkantak elő teméntelen sokaságban. A vén rák parancsokat osztogatott nekik, azok engedelmesen visszabújtak a víz alá, s egy óra nem telt belé, előhozták a tenger fenekéről, a nagy kő alól Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét.

A derék íjász a cárhoz sietett a hercegnői köntössel, hanem Vaszilisza hercegnő ismét megmakacsolta magát.
– Nem megyek hozzád – mondta a cárnak –, amíg meg nem parancsolod, hogy ez az íjász fürödjék meg lobogó forró vízben.
A cár megparancsolta, hogy fűtsék fel a nagy üstöt, forraljanak benne lobogó vizet, s abba dobják bele az íjászt. Egy szempillantás nem sok, annyi se kellett, s már lángolt a tűz, lobogott a víz. Hozták elő a szerencsétlen íjászt.
„No, ez már aztán csakugyan a vég”, gondolta. „Jaj, miért is vettem fel a tűzmadár tollát? Miért nem hallgattam a lovamra?”
Ahogy eszébe jutott a lova, azt mondta a cárnak:
– Felséges uram-királyom! Engedd meg, hogy halálom előtt elbúcsúzzak a lovamtól!
– Hát legyen. Eredj, búcsúzkodjál.

Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– Hát mert a cár azt parancsolta, fürödjek meg lobogó forró vízben.
– Egyet se búsulj, ne sírj, megélsz! – mondta a ló.

(Olejnyikov meséje itt már saját fonalát szövi:
– No ez aztán már nem csak fél baj, ez már a baj maga! De megteszek én mindent, ami táltos erőmtől telik, s nagyon is lehet, hogy Vaszilisza hercegnő is besegít nekem. Ne félj – remélj!

Szép, ahogy a végtelen kelta-angolszász fonat, amely az előző képeken a táltos ló bűvös erejét jelezte, most nagy erővel sugárzik át az üstbe lépő íjászra is.)

Amint az íjász az istállóból kilépett, a markos szolgák azonnal megragadták, s bele az üstbe! Egyszer-kétszer elmerült benne, de aztán kiugrott – s olyan szép lett, hogy lehetetlenség azt mesében elmondani, tollal leírni.
A cár, látván, milyen daliás legény lett az íjászból, maga is meg akart fürödni. Beugrott hát a lobogó forró vízbe, s abban a minutában meg is főtt.

(Olejnyikov hozzáteszi: Hiszen sem a táltos ló, sem Vaszilisza hercegnő nem védelmezték őt szeretetükkel.)

A cárt eltemették, s a derék íjászt választották meg a helyébe. Feleségül vette Vaszilisza hercegnőt, s hosszú éveken át éltek szeretetben és boldogságban.

(Olejnyikov a mese címadójáról sem feledkezik meg: „S olyan nagy boldogságban éltek együtt, hogy a Tűzmadár sosem kívánkozott elrepüni a kertjükből.”)