A térképész utazó

A Szíriusz tudósai már régóta tanulmányozzák a Földet. Olykor, egy-két évszázadonként, amikor megvan rá az anyagi lehetőségük, a szíriuszi akadémia kiküld egy-egy kutatót, hogy bejárja ezt a különös világot, és új ismeretekkel térjen haza. Ez alkalommal azonban hibát követtek el. Az utazót Budapest egyik utcáján tették le anélkül, hogy előtte megtanították volna magyarul.

Az utazó több napon át bolyongott a városban, éjszakára a házak udvarán és a lépcsőházakban húzta meg magát, elemezte a beszédfoszlányokat és próbálta megfejteni a feliratokat és plakátokat, ám a nyelv titka nem tárult fel előtte. Az utazó nem vesztette el a türelmét, s a város életének számos vonása amúgy is ismerős volt számára, még ha az egész együtt rejtélyes is maradt. Minden emlékeztette a korábban tanultakra, felidézte benne harmadéves építészettörténeti tankönyvét, mintha a város lakói és épületei a már olvasott könyvekből sorjáztak volna elő, felismerte a villamost és megtalálta a metrót, de mindez valami furcsa zűrzavarban gomolygott: nem talált kulcsot a városhoz.

Az egyik reggel aztán benyitott egy kis patika ajtaján valahol Buda egy régi házában. A végeláthatatlan beszélgetésben elmerült két idős hölgy kis örömkiáltásokkal fordult feléje, az egyik egy jegyet nyújtott át neki (az utazó nem volt híján a pénznek, a Szíriusz tudósai mindenre gondoltak), míg a másik egy kötegnyi tájékoztatót csúsztatott a kezébe számos nyelven, tele nevekkel és évszámokkal. Meg sem próbálta elolvasni.

Az első szobával gyorsan végzett, a másodikat már hosszabban tanulmányozta. Felismerte a múmia fejét, rácsodálkozott a különös tengeri teremtményre, belenézett minden tégelybe.


Majd elérkezett az alkímista szobájába.


Azonnal sikerült azonosítania a denevért. Majd háromszáz évvel korábban egy másik szíriuszi látogató már hozott magával egy ilyen különös állatot Franciaországból, amelyet annyira franciának talált, mert hogy nem volt igazán sem ez, sem az. A denevér csodálatos módon alkalmazkodott a Szíriusz körülményeihez, és számos tudós tanulmánynak szolgált tárgyául.



Az utazó végre felfogta, hol van.

Le Cuer d’Amour espris, René d’Anjou, 1480 – 1485 k., Bibliothèque Nationale

Ennek a kis hermetikus bazárnak a nyelve végre ismerős volt számára. A Szíriusz csúcsos süvegű akadémikusai, noha sűrű gúnyolódások közepette, részletesen bevezették az embereknek ezekbe a különös hiedelmeibe, például hogy miként igyekeztek az alkímisták az elemek különféle kombinációi révén megfejteni az élet titkát, és elérni a halhatatlanságot. A szíriuszi utazónak a maga sok ezer éve súlya alatt szintén nevethetnékje támadt, ha erre az igyekezetre gondolt.

Mattheus Platerus, 1470 k.

Ettől kezdve azonban nem bánta, hogy nem ért magyarul. Az alkímia és asztronómia itt feltáruló útmutatása bőségesen elegendő volt számára ahhoz, hogy megértse a város jeleit.

Az alkímisták és csillagászok, asztrológusok és anatómusok mindegyike a maga módján kutatta a világ tökéletességét, vonalakat húztak, tereket konstruáltak, ezáltal igyekezvén formába önteni megszerzett tudásukat. Az egek mozgása összekapcsolódott a világot alkotó elemekkel, a tűz, a víz és a levegő kis bolygókként jelentek meg, egyenlő távolságra a Földtől, a hideg párban állt a meleggel, s középen egy vörös karom jelképezte a végső titkot.

Anglia, 1080 k. St John's College, Oxford.

Nürnbergi Krónika, Anton Koburger, 1493

Isten a teremtéskor ezt a bölcsességet plántálta a világba, a szférák körülölelték, az egek sorra követték, a bolygók szemmel tartották egymást. Utazónknak, aki egészen más tudással érkezett a Szíriuszról, tetszett ez az elképzelés, s ha már a városban való bolyongása elvezette őt a denevérhez, ezt útmutatásnak tekintette ahhoz, hogy az alkímista szemével vizsgálja tovább Budapestet.

Nem is kellett soká keresgélnie: a világ ábrázolásai ott voltak minden falon. Még a színek is alig változtak a régi idők óta.


Meglepetéssel állt meg a rendszer nyilvánvaló szimmetriája láttán, mielőtt felfigyelt volna a lyukak és vonalak szabályos hiátusaira a jobb oldalon. Istent középre lokalizálta, a vízszintes nyílásokból álló rombusz mögé, felismerte a Kopernikusz előtti rendszert, azonosította a hold szokásos ábrázolását az alsó sor fényes és sötét körének kettősében, s a napot a középső fekete körben (de miért fekete?) Hosszan tépelődött a 861-es számon.

Örült felfedezésének.

Folytatta útját a városban, s hamarosan számos épületre bukkant, amelyek alátámasztották geometriai intuícióját.


Felismeréseit összevetette a villamos pályájával, és számos különös eltérést olvasott ki belőle.


Lehetséges, hogy a város valójában a görbe vonalakat kedveli az egyenesekkel szemben, amelyek első látásra meghatározni tűnnek terét és gondolkodásmódját? Hogy a merev és archaikus rendszer mögött a város csupa ellenkezés, kitérő, menekülés, körülírás?


Hogy ezek a feltornyosuló és volutákba pöndörödő elemek a vonal uralmával szembeni ellenállás megtestesítői, egyfajta diadalmas eretnekség a görbe nagyobb dicsőségére?


S azonfelül az építészek itt is, ott is emberi testeket helyeztek el a kövek közeiben. Vajon ez volna az eretnekség központi tétele? A térnek egy olyan felfogása, amely a testet emeli zászlajára? A test mint a világ mátrixa? Hiszen a testet csupán egyetlen lépés választja el a csillagoktól annak számára, aki a teremtés minden titkából képes kiolvasni az egeket.

Az emberi test és az állatövi jegyek. Limbourg fivérek, 1485-1486, f.14v., Musée Condé, Chantilly

Testek sokasága, szanaszét hintve a város falain. Nyilvánvalóan valami különös temetkezési kultuszra utaló jelek, amelyek egyetlen hatalmas nekropolisszá teszik Budapestet. A szíriuszi utazó, aki zöld üvegkalickákban élte szinte halhatatlan életét, képes volt értékelni ezt a folytonos emlékeztetőt a halálra, ezeket a lassan málló sok emeletes szarkofágokat a dicsőséges lovagok és robusztus munkások megcsonkított vagy megdicsőült testeivel, a levágott fejekkel, a maszkok sokaságával.


Az utazó Budapest utcáin bolyongva, s az egyik jelet a másik után megfejtve úgy érezte, kezdi érteni a magyart.


Itt egy csodalényt imádnak.


Itt megkettőzik az isteneket engesztelő formulákat.


És mindenütt ezek a felragasztott, aztán letépett cédulák, ezek a kódolt üzenetek, ezek az élénk vörös számokkal borított különös dobozok, ezek a nyomtatott papírok, ezek a számlálók, amelyeknek csövei összekötik a felszíni tereket a Föld középpontjával.


Ez előtt az üzenet előtt sokáig állt. Mire szolgálhatnak ezek a behasított és félig letépett kis papírszelvények? Imádságok? Kódolt imádságok? Budapest istenei matematikusok lennének? Macskák? Matematikus macskák?


Az utazónak végre sikerült megalkotnia Budapest mentális térképét. Mégpedig magyarul. Vonalakból, jelekből, bolygókból, koordinátákból, sugarakból, az élet leheletéből.


S ha képes lett volna becsukni a szemét, és álmodni (ami igen ritka dolog a Szíriuszon), még mielőtt elhagyta volna ezt a helyet, hogy további világokat keressen fel, immár ő is be tudta volna népesíteni a várost a maga képére alkotott teremtményekkel.

„Amazónia” kiállítás, Budapest, Néprajzi Múzeum