A Via dei Falegnami

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Nagy Város sok-sok kastélyában és palotájában sok-sok király és királynő, herceg és hercegnő, pápa és udvaronc. De ez a történet nem róluk szól. Távol a kastélyoktól és a palotáktól, a királyok és királynők előtt az ismeretlenség homályába veszve, a Nagy Város legrejtettebb szívében, ott, ahol a folyó folyása meglassul egy sziget két oldalán, ott kezdődött és mindjárt véget is ért a Via dei Falegnami, amely olyan szűk utcácska volt, hogy ha valaki kikönyökölt az egyik szegényes lakás ablakán, kezet foghatott a szemközti lakás lakójával. Így adogatták át egymásnak a Via dei Falegnami lakói a kicserélendő játékokat, kölcsönzendő könyveket, javítandó ruhákat, sőt a titokban másolandó házi feladatokat is az egyik ablakból a másik ablakba. Ha ebéd közben valaki nem találta a sót, elég volt kérni odaátról, átnyúlni az ablakpárkányon anélkül, hogy felállt volna az asztaltól, és átvenni a sótartót az előzékeny szembeszomszédtól.

Ha éjjel az utca valamelyik lakóját lidérces álom gyötörte, a hánykolódástól gyakran gördült át a nyitott ablakon a szemközti lakás családi ágyára, s ott békésen horkolt tovább férj és feleség között, akik udvariasan egy kis helyet szorítottak neki: a Via dei Falegnami ágyai ezért mindig nagyon szélesek voltak. Reggel felkelve aztán a háziak meghívták reggelire az éjjel közéjük görgött vendéget: a Via dei Falegnami asztalainál ezért mindig egy székkel több állt. A vendég, miután kis meghajlással megköszönte a vendéglátást, felkapaszkodott az ablakpárkányra, könnyed lendülettel átlibbent a saját lakásába, és a megszokott gondokkal kezdetét vette a nap. Végül pedig az utca minden lakója, mint különös ismertetőjelet, sárga szövetből való csillagot varrt a ruhájára, és nem ment ki úgy az utcára, hogy ne viselte volna. Híre járta, hogy előbb vagy utóbb eljönnek a Rettenetes Napok, hogy mindenkinek a ruhájáról letépjék azt a színes szövetdarabot, de ezek egyelőre ott száradtak a szemközti lakások közé kiteregetett ruhákon, hogy a Via dei Falegnami olybá tűnt, mint valami sűrű szövetű csillagkép, amely az égből csöndesen a földre szállt, hogy szinte érintette a kövezetet. Ebben a csillagokkal és ablakokkal telehintett utcában folyt Sara és Amos élete. Róluk szól ez a történet.

Sara és Amos ugyanabban a percben születtek két szemközti lakásban, amelyek a Via dei Falegnami kezdetén a Teknősbékák Kútjára néztek. Sara az utca bal oldalán álló házban született, ahol csak lányok születtek, míg Amos az utca jobb oldalán álló házban, ahol csak fiúk születtek. A két apa a két gyerek világra jötte után mindjárt kihajolt a maguk ablakából, hogy átöleljék egymást, és kölcsönösen Mazal Tovot kívánjanak egymásnak, ami azt jelenti, Sok Szerencsét. De az igazat megvallva, mindeme boldogság közepette is valami furcsa történt azon a napon. A néhány perce született kis Sara, amint az alkalomra előkészített bölcsőbe fektették, lassan-lassan elkezdett könnyedén felfelé emelkedni, és lassan a mennyezet felé szállni, mint egy boldog kicsi felhő. A szülők meglepetten néztek utána. Mióta repülnek a gyerekek? Elsőként az öreg bábaasszony tért magához a meglepetésből, aki Sara előtt már az utca ezen oldalának minden leánygyermekét is a világra segítette. Az öregasszony gyöngéden megfogta a kicsi bokáját, és visszahúzta, mielőtt a mennyezetnek ütközött volna. Ne aggódjatok, mondta a bába, olykor megesik, hogy az újszülöttek a túlzott könnyűség folytán nem fogják fel, hol a helyük a világban, s hogy felhők, madarak vagy emberek-e. Elég, ha elmagyarázzák nekik a természet törvényeit, és meglátjátok, hogy ahogy nő, elfelejti a repülést, és két lábbal áll a földön, ahogy mindenki más.

Sara mamája a biztonság kedvéért magához szorította a kislányt, és mindannyiuk arcára visszatért a mosoly. Ezzel egyidőben a szemközti házban a kis Amos, ugyancsak néhány perccel világra jötte után, elkezdett lefelé süllyedni a bölcsőben, amelybe fektették, s amely repedni kezdett súlya alatt. A bába, aki Amos előtt már az utca ezen oldalán született valamennyi fiúgyereket a világra segítette, egy perccel azelőtt ragadta meg a kicsi bokáját, mielőtt az a bölcső immár teljesen kiszakadt fenekén át a padlóra esett volna. Ne aggódjatok, mondta az öregasszony a szülőknek, olykor megesik, hogy a túlzott súlyosság folytán az újszülöttek nem tudják, mi a fent és mi a lent, s hogy ők maguk az iszapba süllyedő kövek, a mérleg ólomnehezékei, vagy emberek-e. Mire felnő, rálel az arany középútra, és olyan lesz, mint bárki más. Amos mamája maga mellé fektette a kicsit az ágyba, egyik karját kis háta alá csúsztatva, míg az apa néhány robusztus deszkával beszögezte a bölcső fenekét, s mindannyian olyan boldognak érezték magukat, mint még soha.

A Via dei Falegnamin lassanként gyűltek az azóta eltelt évek. Bármilyen rövid és szűk volt az utca, mégis sikerült befogadnia népes lakóinak valamennyi napját, rendre elraktározva őket, ahogy jöttek sorba, a házak vörös téglás fala mentén, az ablakpárkányok fölött, s a lépcsőházak sötétjében. Sara és Amos nőttek, szépek és egészségesek voltak, de egyikük sem gyógyult ki abból a furcsaságából, amely annyira mássá tette őket, mint a többi gyereket. Sarát továbbra is felfelé emelte egy állandó, függőleges áramlat, amelytől oly könnyűvé vált, mint tollpihe a szélben, s csak úgy mehetett ki a házból, ha valaki kézenfogva vezette, hogy el ne szálljon a vörös háztetők fölött. Neki nem tűnt furcsának, hogy születésétől fogva ilyen, hanem épp ellenkezőleg, mindig boldognak és vidámnak érezte magát. Csak az utca többi lakója nézett ütődötten a kislányra, akinek a lába soha nem érte a földet.

Amost ezzel szemben soha nem lehetett hosszan egyazon helyen hagyni, mert egy idő után süllyedni kezdett ott, ahol állt. Muszáj volt, hogy valaki megragadja és arrébb vigye, mielőtt elsüllyedt vola a padlóban vagy a kövezetben. Amikor Sara és Amos első alkalommal találkoztak, természetes volt, hogy kézen fogják egymást. A könnyű kislány könnyűvé tette Amost is, aki nem süllyedt többé, és a súlyos kisfiú megakadályozta, hogy Sara eltűnjék a felhők között. Attól fogva a két barát mindenüvé kéz a kézben járt, még akkor is, amikor Sara, tovább növekedve, már annyira légiessé vált, hogy Amos sem tudta visszatartani. Barátja akkor egy súlyos ólomtalpú kék cipőt hozott neki. És az utca lakói számára megszokottá vált a látvány: a könnyű kislány, a súlyos kisfiú és a kék cipők, amelyek mindenhová együtt jártak.

Vajon milyen lehet? suttogta Sara egyik éjszaka, az égboltot nézve az ágyából. Milyen lehet mi? kérdezte Amos, aki a suttogást is világosan hallotta a maga szobájából. Repülni. Igazán repülni, túl a házakon, túl az utcákon, túl az egész Nagy Városon, válaszolta Sara, kikönyökölve az ablakba. Csodálatos lehet… sóhajtotta Amos a maguk ablakából. Akkor csináljuk meg, Amos. Szálljunk a tetők fölé. Megtanítalak repülni, és te visszatartasz, amennyire kell, hogy a szél el ne vigyen minket. Gyerünk! Sara felállt az ablakpárkányra, s levette a súlyos kék cipőket, egyiket a másik után, amelyeket az ágyban is viselt, hogy el ne szálljon, s azonnal emelkedni kezdett fölfelé, hogy Amosnak éppen csak sikerült megragadnia a kezét, mielőtt elrepült volna. A lendület mindkettejüket a Via dei Falegnami fölé emelte. Amos lába éppen csak finoman érintette a vörös tetőket, és Sara könnyedén lebegett, mintha égből volna. Mennyire más, milyen különös volt a világ onnan fentről nézve!

Utcájuk a gázlámpák sűrű sárga fényében olyan volt a magasból nézve, mint egy szelet krémtorta, hogy az embernek kedve támadt kinyújtott ujjal belekóstolni, s az utca két oldalán mindegyik ház mintha egy-egy puha, édes marcipán kocka lett volna. Tetőről tetőre szállva felfedezték, hogy miközben az emberek alszanak, a Nagy Város megtelik különös, nappal láthatatlan teremtményekkel: az éjszakai álmokkal, amelyek kirepültek a szobák ablakain, ahol álmodták őket, s az utcán bújócskáztak egymással, vagy vidáman fejest ugrottak a folyóba, amely nappal csöndesen folyt, de éjszaka megtelt a zöld hajú szirének énekével, és habjait szörnyű kalózok hajói szántották a kincses szigetet keresve. S a Via dei Falegnami elején álló kút négy kőből faragott teknősbékája minden éjjel megelevenedett, s útnak indult a folyóhoz, hogy leússzon a tengerhez, amelyet soha nem láttak még életükben. De súlyos és lassú jószágok lévén az éjszaka feléig mindössze két vagy három lépést sikerült megtenniük, s akkor minden alkalommal visszafordultak a kút felé, nehogy a kövezeten lepje meg őket a felkelő nap fénye, és évszázadok óta azzal vigasztalták egymást, a teknősbékák nyelvén és bizakodásával: Majd holnap, holnap újra megpróbáljuk. Az első repülés, és az azt követő minden egyes éjszakai repülés után Sara és Amos visszatértek ablakpárkányukra, s miután átölelték egymást, és esküvel fogadták, hogy megőrzik a titkot, amelyet láttak, visszacsusszantak ki-ki a maga ágyába. De egyiküknek sem jött álom a szemére, mert szemük túlságosan tele volt ámulattal és boldogsággal.

Egy idő után a Via dei Falegnami felnőttjei mondogatni kezdték, hogy a Rettenetes Napok hamarosan eljönnek, hogy elvigyék a ruháikra varrt csillagokat. Mi lesz velünk a csillagaink nélkül? kérdezte Amos. Nem tudom, felelte Sara, de odahaza, ha erről beszélnek, papa mindig elkezdi kétségbeesetten cibálni a szakállát, és mama nem tudja abbahagyni a sírást. Biztos, hogy valami olyan szörnyű dologról van szó, amitől még a felnőttek sem tudják, hogyan védjék meg magukat. A napok továbbra is sorra gyűltek, ahogy azelőtt, de egyre nagyobb fáradsággal és kisebb rendben, mintha hirtelen megtelt volna a rendelkezésükre álló hely. Az utca még rövidebb és még szűkebb lett, hogy szinte már nem is lehetett egymás mellett haladni rajta, csak egymást követve, libasorban, s ha ketten szembe találkoztak, az egyiknek a falhoz kellett lapulnia, hogy elengedje a másikat. Végül egy éjszaka megjött a hír: a Rettenetes Napok már csak néhány órányira vannak, s a következő reggel odaérnek a Via dei Falegnamira. Senki sem tudott aludni azon az éjszakán, és az utca megtelt sóhajtásokkal és panaszkodással, s az ablakok csillagokkal. Sara és Amos is ébren voltak, s egymással beszélgettek az utca két oldaláról, amelyeknek homlokzatai immár egymást súrolták. Elszökhetnénk mind messze innen, javasolta Amos. Nem használna semmit, mondta Sara. A Rettenetes Napok így is, úgy is megtalálnának minket ezekkel a ruhánkra varrt csillagokkal. A csillagainkat akarják. Még ha legalább mi magunk levehetnénk őket.

Miért haragszol a csillagokra? kérdezte Amos. Hiszen végső soron ők a te sorsod. Hogyhogy? kérdezte Sara. Gondoltál már rá, mi lenne, ha levetnéd a kék cipődet, és én nem tartanálak vissza? Felszállnál, egyre magasabbra, míg csak el nem jutnál a csillagokig. Soha senki meg nem találna téged odafönt. Milyen igazad van! kiáltotta Sara. Ez a megoldás! Mi már rájöttünk, hogyan kell; most megtanítjuk a többieknek is. Sara és Amos összekiabálták az utca minden lakóját. Aki addig még nem az ablakban állt, az is kikönyökölt, és valamennyien tágra nyílt szemekkel hallgatták a két gyerek elbeszélését a repülésről, a kalózokról és a teknősökről. A felnőttek döbbenten és kételkedve álltak, de nem volt más választásuk: közeledett a reggel. A gyerekek viszont azonnal felfogták, hogy a repülés egyáltalán nem kell olyan nehéz legyen, ha egyszer a madarak, legyek és pillangók is képesek rá. Sara és Amos jelére mindannyian kiálltak a maguk párkányára, ki pizsamában, ki ingben, ki még munkaruhában. És mindannyiuknak, nagyoknak és kicsiknek ott volt a maga csillaga a ruhájára varrva. Hagyjatok itt mindent, ami nem kell, még a rossz gondolatokat is, magyarázta Sara és Amos. Nagyon könnyűek kell legyetek. És most fogjuk meg egymás kezét.

A Rettenetes Napok hajnalban érkeztek meg. Dühödten törtek be minden ház ajtaján, behatoltak minden szobába, orrukból tüzet fújtak, és mennydörgő hangon szólították nevén egymás után az utca minden egyes lakóját. De a házakban, a szobákban és az utcán már senki nem volt, csak a csönd és az üresség. Még a kőből faragott teknősbékák is elhagyták a kutat, s végre elérték a folyót és a tengert. Az utca minden ablaka nyitva állt, s minden ablakpárkányon ott álltak, sietősen, de rendben ott hagyva, a nők, a férfiak és a gyerekek cipői. Mind közül kitűnt boldog színével egy pár súlyos kék cipő.

És még ma is, ha tiszta őszi éjjelen feltekintünk az égre, ott látunk egy sűrű csillagképet, amelyek egymást kézen fogva keringenek. Az egész Via dei Falegnami ott táncolja, boldogan és szabadon, a világ körtáncát. Flaviano Fillo, Róma, gettó

Jegyzet

A Via dei Falegnami a római gettót határoló egyik utcácska.

A Via dei Falegnami végén, a Piazza Mattein, ahol a gettó egyik kapuja állt (a Mattei család feladata volt a gettó kapujának nyitása és zárása hajnalban és alkonyatkor) áll a Teknősbékák Kútja, Giacomo della Porta alkotása 1500-ból. A kút nevét adó teknősbékák egy évszázaddal későbbről származnak, és Bernininek tulajdonítják őket.

Épp hatvannyolc éve, 1943. október 16-án száz körüli német katona körülvette a római gettót és letartóztatott 1022 zsidót, közöttük 200 gyereket. A foglyokat tizennyolc lovasszekéren szállították el. A 18-án induló konvoj 22-én érkezett Auschwitzba. Csak tizenheten tértek vissza. Közöttük egy nő volt, és gyerek egy se.