A szavak tengere

Az első európai Atlasz előszavában – amelynek szerzője, Gerhard Mercator (1512-1594) már nem érhette meg műve befejezését – egy Sevillai Szent Izidortól kölcsönzött figyelmeztetés olvasható: „Amiként egy Föld van csupán, ám különféle helyeit más-más néven hívják, éppúgy ezt a hatalmas tengert is más-más néven nevezik a különféle tartományoktól függően.” (Izidor, Etymologiae, 13.15.5: „Sicut autem terra dum una sit, pro diversis locis variis appellatur vocabulis, ita et pro regionibus hoc mare magnum diversis nominibus nuncupatur”). És valóban, a sumérok és egyiptomiak Felső-tengernek hívták, mert arrafelé fekszik, ahol a nap nyáron a legmagasabbra emelkedik. Ezért emlegeti az Egyiptomot járt Hérodotosz is Északi-tenger, boreia thalassa néven (4.42). A Bibliában olykor mint jam hagadol, „a nagy tenger”, máskor mint nyugati vagy filiszteus tenger szerepel. Homérosznál az Odüsszeiában minden jelző nélkül „a tenger” csupán, míg az Íliász partjait két tenger, a Trákiai és az Ikáriai formájában mossa. A föníciaiak, akik bejárták kelettől nyugatig, a Nagyobbik Tenger nevet adták neki. Thuküdidész Görög-tengernek hívja, Platón számára pedig ez „az itteni tenger”, „a szomszédos tenger”. Sevillai Szent Izidor ugyancsak Mare Magnumnak nevezi kiterjedése miatt, ám ugyanakkor ő honosította meg a filológiailag meghökkentő mediterraneum kifejezést is, amelyet Cicero soha nem hagyott volna jóvá, hiszen az ő purista nyelvérzéke számára a mediterraneus csak olyasmire lett volna alkalmazható, ami a szárazföld közepén fekszik. Ibn Khaldún al-bahr-al-abyad-nak, Fehér-tengernek hívja, akácsak a törökök, mert a fehér a Nyugat színe, míg a vörös a Keleté, amiként Vörösnek nevezik az Eritreai-tengert is. A tenger, írja Predrag Matvejević, „még nemét is cserélgeti egyik parttól a másikig: semlegesnemű a latinban vagy a szláv nyelvekben, hímnemű olaszban, nőnemű franciában, míg a spanyolban hol hímnemű, hol nőnemű. Két hímnemű kifejezés van rá az arab és kopt nyelvben, míg a görög a tengerre használt megnevezések számos árnyalatában mindhárom nemet váltogatja…” (El Mediterráneo y Europa, Valencia: Pre-Textos, 2006, 29).


A dolgok megnevezése körüli bizonytalanságra csupán egyetlen konkrét példát szeretnénk hozni. A spanyol irodalom legnagyobb alakját hazájában mindenki „a lepantói félkarú” néven ismeri. Ha például Madridban járva megkérdeznénk, teszem azt, a taxisofőrt, hogy ki volt a lepantói félkarú, a taxisofőr, bármennyire őrjítő is a madridi forgalom, azonnal rávágná, hogy a lepantói félkarú természetesen Cervantes volt. De ne faggassuk tovább a taxisofőrt, mert abból bajok lehetnek. A legtöbb egyetemista ugyanis, ha megkérjük, mutassa meg a térképen Lepantót – a Szent Liga és a török flotta közötti nagy tengeri ütközet helyszínét, amelyet számtalanszor hallottak már emlegetni –, rövid úton csődöt mond. Szinte nincs olyan spanyol – kivételek persze mindig adódhatnak –, aki tudná, hol az a hely, ahol a Don Quijote szerzője elvesztette a bal karját. Úgyhogy ne zaklassuk a taxisofőrt fölösleges kérdésekkel.

Don Juan de Austria Galera Real-jának másolata, az emblematikából merített gazdag ikonográfiai programmal díszítve. Museu Marítim de Barcelona.

Az a helyzet, hogy az egyetemisták nem véletlenül nem tudják, hol van Lepantó. Mert Lepantó bizonyos értelemben nem létezik. A Google Maps-en rákeresve ezeket a találatokat kapjuk: egy áruházat a mallorcai Sóllerben, egy teaházat Malagában és egy éttermet Bilbaóban, Rómában pedig egy metrómegállót. Magán a térképen az első opció Sancti Spiritus városához vezet Kuba szigetén. Ha a Wikipédiához fordulunk segítségért, azt találjuk, hogy nincs benne „Lepantó” szócikk, a „Lepantói csatá”-hoz továbblépve pedig egy rosszkedvű szemrehányás fogad: „A lepantói csata nagy jelentőségű tengeri ütközet volt 1571. október 7-én a Lepantói-öbölben, Naupaktosz városával szemben (amelyet tévesen neveznek Lepantónak).” Különös módon, ha reménykedve rákattintunk a „Lepantói-öböl” hivatkozásra, az a teljesen máshol fekvő „Korinthoszi-öbölhöz” repít el bennünket. Ezek szerint tehát tévesen mondtuk oly sokszor, s a lepantói félkarú helyesen naupaktoszi félkarú lenne. És persze ha Lepantó nincs benne a Wikipédiában, akkor nem kérdés, hogy nem létezik egy spanyol diák számára.


De a dolog bonyolultabb, mint első látásra tűnik. Ha filológusi vesszőparipánktól reméljük, hogy elvisz minket a megoldáshoz, úgy azt találjuk, hogy a Lepantó név az ógörög Epaktosz – Nepaktosz – Nepanto – Lepanto etimológia során keletkezett, ami szó szerint annyit tesz: „a parton”. Ezzel szemben Naupaktosz (avagy Naupakto, vagy modern görög kiejtés szerint Náfpakto), azaz a ténylegesen létező tengerparti kikötővároska neve kétségtelenül a naupegio, „hajóépítő” szóból származik, a naosz (hajó) + pegnümi (építeni) szavak összetételeként. * A lepantói csata tehát nem lehet azonos a naupaktoszi csatával, hiszen Naupaktosz sem azonos Lepantóval. Ha egy kicsit utánanézünk a különféle nyelvekben, azt találjuk, hogy egyedül Itáliában hívják Lepantónak azt a görög települést, amelyet az egész maradék Európa Naupaktoszként ismer. Napnál világosabb tehát, hogy az álnok velenceiek manipulációjáról van szó, akik az első pillanattól fogva a maguk számára akarták kisajátítani annak teljes dicsőségét, amit Cervantes így magasztalt: „az elmúlt és jelen századok által látott legtündöklőbb pillanat, amilyennek látásában nem is reménykedhetnek az eljövendők”

Res et verba. Elvégre az a végső győztes, aki uralma alá hajtja a szavakat.

Valamikor még visszatérünk ennek a csatának a jelentőségére az európai történelemben, amelyről szintén nincs egyetértés a történészek között. S akkor majd azt is elmeséljük, hogyan szállítottuk Barcelonából Naupaktoszba (vagy Lepantóba?) Miguel Cervantes életnagyságú szobrát, amelyet a kikötő bejáratánál állítottunk fel ünnepélyes keretek között.