Vizitkártya

„Egy hajtű és egy vizitkártya birtokában egy nő
bátran szembenézhet a legtöbb váratlan helyzettel.”

Emily Post: „Cards and Visits”, Chapter 10 of Etiquette in Society, in Business, in Politics and at Home, 1922

A vizitkártya bonyolult rítusa a 18. században vált az európai arisztokrácia etikettjének szerves részévé. A gentleman vagy úrihölgy, mielőtt felkeresett volna valakit otthonában, először vizitkártyáját küldte el szolgájával, s megvárta, míg az illető saját vizitkártyájának visszaküldésével jelzi, hogy látogatása nem lesz terhére. A rendszernek az illemtankönyvek által tárgyalt számtalan árnyalata a méltóság kölcsönös megőrzését szolgálta, annak elkerülését, amit a kínai etikett „arcvesztésnek” nevez. A válasz-vizitkártya például borítékban is érkezhetett, ami azt jelezte, hogy elfogadták ugyan a bejelentkezést, de korainak tartották még a látogatást.

Seth Kinman kaliforniai vadász vizitkártyája, Matthew Brady felvétele, 1864

A fényképes vizitkártyát – carte-de-visite – André Adolphe Eugène Disdéri párizsi fotográfus szabadalmaztatta 1854-ben. A találmánynak több fontos összetevője volt. Mindenekelőtt az addigi daguerrotípia helyett, amely másolatokat nem tett lehetővé, a nem sokkal korábban felfedezett nedves eljárást alkalmazta, amellyel egy negatívról tetszőleges számú pozitív képet állíthatott elő albuminpapíron, s ezeket vizitkártya méretű kartonpapírra kasírozta. Ezenkívül négylencsés fényképezőgéppel dolgozott, és akár nyolc vizitkártya méretű képet is készített egyazon kollódiumos üveglemezre. Árait így az akkor szokásosak egyötödére szorította le, s ráadásul rendkívül gyors, két napos határidővel vállalt munkát. Párizs összes többi fotográfusát megérintette a bukás szele.

Lobkowitz herceg felvágatlan vizitkártyája, 1858

Michaux a biciklijén, felvágatlan vizitkártya, 1867

Disdéri vizitkártyái nagy számban megtalálhatóak az interneten. Különösen jó gyűjtemény, majdnem ezer darab látható belőlük Paul Frecker londoni virtuális múzeumában, ahol a részletes képaláírások egyedülálló panoptikumot nyújtanak a korabeli párizsi haute société tagjairól.

„Le Panthéon de Paris”, Disdéri-reklámkártya: 380 vizitkártyából összeállított montázs, szintén vizitkártya-formátumban

A párizsi Opera balett-táncosnőinek lábai. Kollektív vizitkártya, Disdéri, 1864

Disdéri fényképes vizitkártyái hatalmas divathullámot indítottak el, különösen miután III. Napóleon császárról és családjáról is carte-de-visite-sorozatot készített, amelyet minden párizsi polgár szeretett volna albumában látni. A Boulevard des Italiens 8. szám alatti stúdiója, írja egy német látogatója, „valóban a fotográfia temploma – egyedülállóan fényűző és elegáns hely. Naponta három- vagy négyezer frank értékű portréfotót ad el”. Leányvállalata volt Londonban és Madridban, s több mint száz alkalmazottal dolgozott. Kilencvenegy albumot hagyott hátra 12 ezer negatívval és több mint ötvenezer képpel.

III. Napóleon, felesége és fia, mint a polgári család ideálképe

A vizitkártyák iránti szenvedély csak az 1860-as évek végétől kezdett alábbhagyni Párizsban, de a divat addigra már Amerikában és a Keleten hódított tovább: Berlinben, Bécsben, Pesten, Konstantinápolyban és az amerikai nagyvárosokban sorra nyíltak és egészen az első világháborúig, sőt néhol azt követően is virágoztak a vizitkártyákra szakosodott fotóműtermek.

Ueno Hikomának, az ómurai daimjó lányának vizitkártyája, 1869-1873 k.

Maharadzsák vizitkártyái, Ader-műhelye, 1870-80 k.

A fennmaradt vizitkártyák számát milliósra becsülik. Különös mikrokozmosz ez, amelynek intimitása sokkal többet láthatóvá tesz a kor szokásaiból, gondolkodásmódjából és mindennapjaiból, mint a reprezentatívabb és kötöttebb sémákat követő kabinetképek. Még többször is visszatérünk rájuk.

Egyiptomi vizitkártya-boríték, 1890 k.