„How deep is the ocean”

Együltőre olvastuk el a Leviathan, or The Whale-t (London: Fourth Estate, 2009) Philip Hoare-től, akinek életrajza nem sejttette, hogy ilyen könyvre készül. Noha igaz, hogy Hoare egész életében a bálnák megszállottja és a Moby Dick szenvedélyes olvasója volt, s ebből született meg ez a szöveg, amely egyszerre vallomás, sajátos bálnaenciklopédia, irodalomkritikai gyakorlat és önmeghatározási kísérlet. A bálnák megértésére tett erőfeszítése G. B. Shawnak azt az aforizmáját juttatja eszünkbe: „Man is as civilized as his understanding of cats” – „Az ember annyira civilizált, amennyire megérti a macskát.” Mennyivel civilizáltabb lesz, gondoljuk a könyv elolvasása után, ha majd a bálnát is képes lesz megérteni. A könyv tavaly elnyerte a BBC évente odaítélt Samuel Johnson Prize for Non-Fiction díját.

A kettős cím – Leviatán avagy A bálna – mintha arra a kettősségre utalna, ahogy az ember tekintett a bálnára, mióta először megpillantotta: egyfelől mint rettenetes és ismeretlen szörnyre, másfelől mint puszta kereskedelmi alapanyagra. Hoare nézőpontja mindvégig kiegyensúlyozott marad, jólesően híján van minden érzelmi felspannoltságnak, még ott is, ahol tárgyilagos – és elkerülhetetlen – brutalitással ábrázolja ember és természet, különösen pedig az ember és a tenger szomorú viszonyát. Hoare stílusában különös módon egyesül az értékelő higgadtság és a szenvedélyesség, ahogy elbeszéli, hogy a bálnákat keresve hogyan élt évekig régi bálnavadász-kikötőkben, járta be a történelmi helyeket, és működött együtt aktívan különféle csoportokkal, amelyek dokumentálják és népszerűsítik mindazt, ami ezekről a lényekről és környezetükről tudható.

A leghatásosabban megírt fejezet talán a negyedik, amely a bálnavadászat és a rabszolgaság kérdésének kapcsolatát mutatja be az Egyesült Államokban. Nem véletlen, hogy New Bedfordban a bálnavadász-múzeum legnagyobb kincse, egy bálnavadászhajó 1:2 arányú másolata mellett a falon Frederick Douglass arcképe függ, aki addig példátlan kampányt indított a városban a rabszolgaság eltörléséért. Ő volt az első néger Amerikában, aki nyilvánosan szót emelt a rabszolgaság ellen.

„A 18-19. században a bálnavadászat és a rabszolgakereskedelem két egymás mellett élő, és egyaránt jövedelmező kontinensközi iparág volt. S miközben a bálnavadászhajók gyakran hadihajóknak álcázták magukat a kalózok elriasztására (sőt olykor szökött rabszolgákat is felvettek), a rabszolgakereskedők hajói, hogy a függetlenségi háború idején kijátsszák az Union blokádját, bálnavadászhajóknak álcázták magukat. Nem véletlen, hogy 1850-ben, amikor Melville hozzáfogott a Moby Dick megírásához, a rabszolgaságról folytatott már döntő pontjához közeledett. A feszültség, amely hamarosan kettészakítja az országot, Melville könyvének szimbolikus erejéhez is nagy mértékben hozzájárult.” (Leviatán, o la ballena, 130.)

Ha ez az intuíció igaz, akkor a nagy fehér bálna egyszersmind politikai monstrum is. Nem Hobbes értelmében, hanem abban a népszerűbb értelemben, ahogyan a fogalom a 16. és 18. század között kialakult, s ami az utóbbi években az eszmetörténeti kutatásnak is népszerű témája (írják csak be a spanyol „monstruos” szót ebbe a keresőablakba). Arról a szörnyetegről van szó, amelyet a megváltoztathatatlanul „más”-tól való félelem szül, attól, hogy nem tudjuk sem világunkba betagolni, sem megérteni, és még ha megöljük sem múlik el lidérces álmainkból.

Elena del Río Parra 2003-ban publikálta mára már klasszikussá vált tanulmányát: Una era de monstruos. Representaciones de lo deforme en el Siglo de Oro español (A szörnyek kora. A torzság ábrázolása a spanyol Aranykorban, Madrid/Frankfurt: Iberoamericana-Vervuert).  „A 16. század végétől” – írja – „a szörnyszülöttek fokozatosan megszűnnek a közelgő csapások fenyegető előjelei lenni, és nyitott tulajdonságokkal rendelkező objektumokká válnak. … A 16. század folyamán elterjedtté és egyeduralkodóvá vált az az irodalom, amely a szörnyekben egyértelműen rossz előjeleket látott. A 17. századba átlépve ez az elképzelés egyre inkább veszít erejéből, s ha nem is tűnik el, az ismeretek bizonyos területein másfajta felfogás helyettesíti őket. A torz lényeket rossz ómennek tekintő hiedelem ezeken a területeken meggyengül, míg másokon nagyon is elevenen él tovább, részben mert komoly érdekek állnak mögötte és tartják életben. A szörnyek példája tehát jól tükrözi az új gondolkodásmódok spanyolországi meghonosodásának folyamatát, s azt a mechanizmust is, amelynek révén a valóság tényei a meglévő művészeti formákhoz igazítva árucikké válnak.” (20. old.) Valami hasonló történt Melville állathősével is, noha kétszáz évvel a spanyol jelenség után.

Mindezzel együtt a szörny mint rossz előjel – a középkori „prodigium”, csodás jel szinonímája – még a „felvilágosult” 18. században is továbbélt. Még 1727-ben is találunk rá példát a lisszaboni Nemzeti Könyvtár egy könyvében, amelyet sok éve olvashattunk, amikor még a fiatalon elhunyt João Palma-Ferreira volt a könyvtár igazgatója. A szöveg két barát közötti levél formájában mutatja be azt a „tizenöt láb magas szörnyet”, amelyre 1726-ban bukkantak „Anatólia erdeiben”. A metszeten jól látható vonásokon túl a levélből azt is megtudjuk, hogy szájában egyetlen csont volt a fogak helyén, és nem volt neme. A vállából kiemelkedő két madárfej egy-egy sas. S amikor lélegzett, a mellén látható kereszt világított. Miután elfogták, a szultán elé vitték Konstantinápolyba. Nem evett és nem beszélt. Végül egy remete fejtette meg, hogy a szörny nyilvánvalóan annak előjele, hogy a törökök az iszlámhoz való makacs ragaszkodásuk miatt hamarosan megsemmisítő vereséget szenvednek a keresztényektől. A törökök azonnal végeztek a szörnnyel, s ettől fogva még a létezését is tagadták, nehogy bátorítsák ellenfeleiket. Félholdban végződő feje és a mellén viselt kereszt nem hagynak kétséget afelől, hogy politikai-vallási monstrum volt. A két egymásra tekintő sas úgy veszi körbe az oszmán jelképet, mint a német és az orosz birodalom, amelyek végre egyesülnek a közös ellenséggel szemben.

Az elbeszélést, amelynek szavahihetőségét a szerző számos részlet közlésével támasztotta alá, még a felvilágosodás századában is megtörtént eseménynek fogadták el. Nem a szörnyektől ered a félelem: a félelem szüli a szörnyeket.

Emblema vivente, ou notícia de hum portentoso monstro, que da Província de Anatólia
foy mandado ao Sultão dos Turcos. Com a sua figura, copiada do retrato, que
delle mandou fazer o Biglerbey de Amafia, recebida de Alepo, em huma
carta escrita pelo mesmo autor da que se imprimio o anno passado.
Lisboa Occidental, Na Officina de Pedro Ferreira.
Anno de M.DCC.XXVII.