Egy kérdés

Sebastián de Covarrubias y Horozco arcképe főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapjáról. A Studiolum DVD-kiadásából

„Todo lo daré por bien empleado, con que V. M. reciba este mi pequeño servicio con grato ánimo, dándome licencia le ponga nombre de Tesoro, por conformarme con las demás naciones que han hecho diccionarios copiosos de sus lenguas, y de este no solo gozará la española, pero también todas las demás, que con tanta codicia procuran deprender nuestra lengua, pudiéndola ahora saber de raíz, desengañados de que no se debe contar entre las bárbaras, sino igualarla con la latina y la griega, y confesar ser muy parecida a la hebrea en sus frasis y modos de hablar.”

„Mindeme munkámat akkor tartanám jól végzettnek, ha Fenséged jó szívvel fogadná ezt a csekély szolgálatomat, s megengedné, hogy a Tesoro [Kincsesház] címet adjam neki más nemzetek módjára, akik terjedelmes szótárakat készítettek a maguk nyelvén. S ennek nem csak a spanyol, de minden más nemzet is nagy hasznát veszi majd, akik olyan felülről szokták lenézni a mi nyelvünket. Most, hogy gyökereitől fogva megismerhetik, beláthatják, hogy nem sorolhatják a barbár nyelvek közé, hanem egyenlőnek kell tekinteniük a latinnal és a göröggel, sőt be kell ismerniük, hogy nagyon hasonlít a héberhez mind kifejezéseit, mind beszédmódját tekintve.”

Egy híján négyszáz éve írta le ezeket a szavakat Sebastián de Covarrubias y Horozco az első spanyol nyelvű enciklopédia, a Tesoro de la lengua castellana o española, „A kasztíliai avagy spanyol nyelv kincsesháza” (1611) bevezetőjében. Hogy ilyen merész magabiztossággal rokonítja a spanyol nyelvet a héberrel, az nem igazán lepi meg a kor eszmetörténetében járatos olvasót. Hiszen már a középkor óta, Szent Ágoston és Sevillai Szent Izidor munkái nyomán köztudott volt, hogy minden nyelv a paradicsomi ősnyelvből, a héberből ered, amely csak Bábel után vált szét hetvenkét külön nyelvre. A reneszánsz első nyelvészei ezért szorgosan igyekeztek minden rendelkezésükre álló eszközzel előbányászni saját nyelvük egyes szavaiból ezt az ősi héber örökséget, ezzel mellesleg megteremtve a modern etimológia tudományának alapjait is. Ebből a szempontból Covarrubias Tesorója nem lóg ki nagyon a sorból. A szerző egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy a spanyol nyelv szavaiból valamilyen módon előbűvölje az eredetinek vélt héber gyököket. Ami viszont különleges, az a szerző nagyvonalú kijelentése, miszerint a spanyol nyelv „kifejezéseiben és beszédmódjában”, vagyis makrostruktúrájában és stílusában is nagyon hasonló a héber nyelvhez. Ezért nagy kíváncsisággal láttam neki a Tesorónak, hogy megtaláljam benne e kijelentés bővebb kifejtését vagy példákkal való illusztrálását, de sajnos minden kutakodásom eredménytelen maradt.

Nem is csoda. Kis utánajárással kiderült, hogy Covarrubias nem kifejezetten saját kutatásai alapján jutott erre a nagyvonalú következtetésre, hanem csupán merész módon, szinte szó szerint idézi kor- és honfitársát, a héber nyelvben igen járatos ágostonrendi Fray Luis de Leónt, akinek számos bibliai fordítása és kommentárja terjedt kéziratmásolatokban a 16. század második felében. Ezek között van az Énekek énekének több – egy lírai és egy prózai – fordítása is, valamint Exposición del Cantar de los Cantares címmel az utóbbihoz írt kommentárja. Ennek bevezetőjében hangoztatja Fray Luis:

„…y pretendí que respondiese esta interpretación con el original, no sólo en las sentencias y palabras, sino aun en el concierto y aire de ellas, imitando sus figuras y maneras de hablar cuanto es posible a nuestra lengua, que, a la verdad, responde con la hebrea en muchas cosas”.

„…és igyekeztem, hogy ez a fordítás megfeleljen az eredetinek, nemcsak mondataiban és szavaiban, hanem még összhangzásában és hangulatában is, utánozva annak szóképeit és beszédfordulatait, amennyire csak lehetséges a mi nyelvünkön, amely az igazat megvallva nagyon sok mindenben megfelel a hébernek.”

Amikor Pei Divel megosztottam felfedezésemet, rögtön felhívta rá figyelmemet, hogy ugyanezt a gondolatot az egyik legkorábbi magyar bibliafordítónál, Sylvester Jánosnál is megtaláljuk. Sylvester a sárvári 1541-es Újszövetség-fordításhoz csatolt fordítói indoklásban mondja „az olľan ighikrül, melľek nem tulaydon ieģzisben vítetnek”, azaz a metaforákról:

„Az ilľen besziduel tele az szent iras, melľhez hozzá kell szokni annak az ki azt oluassa. Köńü kediglen hozzá szokni az mü nipünknek, mert nem ideghen ennek ez ilľen beszidnek neme. Il ilľen besziduel naponkid valo szolásában. Il inekekben, kiuáltkippen az virág inekekben, melľekben czudálhatťa minden nip az Maģar nipnek elmijenek éles voltát az lelisben, melľ nem eģéb hanem Maģar poësis. … Sok ez féle beszidnek nemiuel egģ kippen ilünk az Sido ńelwel, és Göröguel… az melľuel velek egģ kippen ilünk annak kedue vaģon mü nálunk is azonkippen mint ü náluk.”

Pei Di szerint az a felfedezés, hogy épp a fordító saját anyanyelve hasonlít leginkább stílusában és szóképeiben a héberre, általános lehetett ebben a korban: „Aki több nyelven olvassa a 16. századi európai népnyelvű irodalmat, annak nyilvánvaló, hogy a korabeli archaikus kifejezésmód még nagyon sok szóképet használ minden népnyelven. A kortársak viszont többnyire csak egy-egy népnyelvet ismertek igazán mélyen, míg a közös nyelv, az iskolás latin valóban nagyon szegény volt szóképekben. Ezért aztán amikor felfedezték a képek tobzódását a héberben, tényleg úgy érezhették, hogy „itt van már a Kánaán”, hogy rátaláltak anyanyelvük legközelebbi kifejezésbeli rokonára, mi több, talán egyenes ági ősére.”

Valóban ennyire elterjedt lett volna a reneszánszban ez az elképzelés, az anyanyelv és a bibliai héber kifejezésbeli rokonsága? A kérdés megválaszolásához szeretnénk a Wang folyó poliglott olvasóinak segítségét kérni. Ha már találkoztak volna a fentiekhez hasonló korabeli megnyilatkozással a héber nyelv és bármely más népnyelv stílusának hasonlóságáról, osszák meg velünk.

A fametszetek forrása Sylvester János Apokalipszis-fordítása, Sárvár 1541