Rusztem Adagamov, azaz drugoi, akinek korábban már a Muromcev-dácsáról – „Itt járt Jerofejev” – készült szép és nosztalgikus képeit is idéztük, a napokban Abháziában járt, ahol többek között
Blabirhua falu kovácsműhelyében fotózott. Noha vasárnap volt, a hetvenhét éves kovács, Vlagyimir Hutaba és legidősebb fia, Daur a vendég kedvéért kinyitották a műhelyt, és nekiláttak a hagyományos abház háztartás legfontosabb kovácsoltvas darabja, az üstöt a tűzhely fölött tartó lánc elkészítésének.
A részletgazdag képek nagy méretben élnek igazán, érdemes mindegyikre rákattintani.
Az abház kovácsműhelyek, írja drugoi, a falutól távol, magányosan állnak a hegyek között. A kereszténység előtti abház vallásnak – amelyet a 2004-es népszámlálás szerint még ma is a népesség 8%-a követ – szent helyei voltak. Régen minden nagycsaládnak megvolt a maga kovácsműhelye, ahová évente egyszer összegyűltek a nemzetség ügyeit megvitatni, s s a mesterség máig szigorúan apáról fiúra száll, idegen nem veheti át.
A hagyományos műhelyben csak egyetlen dolgot újítottak: a fújtatót cserélték fel nagy teljesítményű gázégőre. Régen, meséli a mester, ha valaki sürgős munkát hozott, őt állították be a fújtatót kezelni.
Működő kovácsműhelyt én már nem láttam, de ez a hely elevenen idézi gyerekkorom műhelyeit és öreg szakijait. És gondolom, nem csak én vagyok így ezzel. De számomra az öreg kovács keze és arca a legszebb a képeken.
És végül egy kétperces videó, amelyen az iménti képek folyamatos mozgássá állnak össze a kalapács megnyugtató hangjától kísérve.
Hajaj, mintha édesapámat látnám, ő is hasonlóan szokott, még manapság is lakatos bravúrokkal meglepni, ha netán valamit otthoni környezetben kellene legyártani.
VálaszTörlésLetűnt idők, még létező, fölbecsülhetetlen értékű mesterei ők, akik után csak a nagy üresség fog maradni!
Igazi mementók ezek a képek, mit is fog kezdeni velük az utókor?
Az utókor irigykedni fog, és jól teszi.
VálaszTörlésÉn a kőbányai iparvidéken nőttem fel, ahol a környező gyárakban dolgozó örek szakik – mi egyebet tehettek volna, tévé még nem volt, legalábbis Kőbányán nem – munka után saját sufnijukban folytatták a bütykölést. Fantasztikus műhelyek voltak ezek, a képeken láthatóhoz hasonlóan felszereltek, és a gyereket mindenütt szívesen fogadták és tanítgatták, rengeteget tanultam ott. Kár, hogy nincs egy fotó se róluk, pedig több tucatnyi mesterhez voltam bejáratos. Ma már nincs egy sem, az öregek meghaltak, a sufnikat lebontották.
Erdélyben még tíz éve is sok hasonló műhelyt láttam. Több órás magnófelvételem van egy öreg csíkcsicsói útszegélykő-faragóval a mesterségbeli rafinériáiról. Ha tudsz, dokumentálj sokat, fotózz, riportozz, és gyűjts teljes berendezéseket, amíg lehet.
Ogniem i mieczem! :-)
VálaszTörlésLám, milyen férfiasan egyértelmű a lengyel, ott ezt a mondást nem lehetne jámbor kovácsműhelyre érteni…
VálaszTörlésGyerekként nagyapámék tanyájára utazva, mikor nem volt buszjárat Kocsér felé, s ezért apámmal Nagykőrösről gyalog indultunk el, a város határánál egy kovácsműhely mellett vezetett az utunk. Apám ott néha szóba elegyedett az emberekkel, s akkor figyelhettem az ott folyó munkát, esetleg szerencsés esetben egy ló patkolását.
VálaszTörlésTalán egy évtized sem kellett, hogy a kovácsműhely kapuját már csak zárva láthassam.
Azt hiszem, ez idevág. (Én mindig éppen átépítés alatt levő pincének gondoltam, pedig sokszor járok arra. Jobban oda kéne figyelni...)
VálaszTörlésFantasztikus lelemény!
VálaszTörlésMilyen szép, ahogy a kovácsolás közben a foró vasról lehúzva "megtáncoltatja" a kalapácsát. A magyar kovácsok is így jelzik az üllőn való csilingeltetetéssel a segéd ráverőnek, hogy nem kell tovább ütnie a vasat a nagy ráverő kalapáccsal. Én is így tanultam. Lehet, hogy egy sokkal ősibb összefonódása a kovácsolás szakmának átívelve a időt és távolságot.
VálaszTörlés