A bor

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Nem akarnád összefoglalni egy bejegyzésben ezt a gondolatmenetet, és közzétenni ezt az egész macedoniát a Wang folyón, ahol magyarra is lefordítanám, hogy tükröt tartson honfitársaimnak?”

Studiolum

Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, amikor az ember egy idegen nyelv tanulásához hozzáfogva és kisgyerek módjára tapogatózva először kezd felfedezni egy teljesen ismeretlen világot. A mondott nyelv a magyar, ami magyarázatot ad teljes mértékű kezdeti tudatlanságomra, már ha eltekintünk négy szótól: tokaji, paprika, gulasch és ussaro. A kiindulási alap szűkösségét, azaz az említett négy (4) szót tekintve ebben a fázisban már a legkisebb előrelépés, például egy ötödik szó elsajátítása is hatalmas haladásnak tűnik, amely a határtalan fejlődés önbizalmával ajándékozza meg az embert. Ehhez a kivételes állapothoz járul egyfajta boldog tudatlanság és arra való merész hajlam, hogy az ember okkal vagy ok nélkül, s a nem mindig megbízható emlékezetre támaszkodva kapcsolatba hozza egymással az út során talált új nyelvi elemeket.

Épp csak az első lépéseknél tartok – Studiolum bátorításának (“tanulj meg magyarul öt perc alatt”) köszönhetően, amelyből mindjárt kiviláglik, hogy a magyar időegységek olaszra fordításánál legalább egy yottányi szorzót kell alkalmazni – Carol Rounds Hungarian: An Essential Grammar című nyelvtanát követve. A fent említett kiváltságos állapot folytán mindjárt kezdettől fogva felfigyeltem egy olyan általános vonásra, amilyet nem tapasztaltam még más nyelveknél, s amelyet szeretnék itt a lehető legtárgyilagosabban illusztrálni. A magyar nyelvkönyvben egyetlen olyan példa sincs, amely akár távolról is emlékeztetne akármelyik hagyományos nyelvtan mondataira, hogy például The pen is on the table. Annál több viszont az ilyenfajta mondat:

Mit iszol a vacsorához?

Nem tudom kinyitni az üveget.

Ahelyett, hogy cukrot tenne a teába, egy kis rumot tett bele.

– Nem akarod megkóstolni ezt a vörösbort?

– Dehogynem.

Neked nem szabad tejet innod.

Nagyon berúgott, hiszen egymaga megivott egy egész üveg bort.

Elittuk az egész havi fizetését.

Percig se gondolják, hogy ezeket a mondatokat szándékosan alkottam valami prekoncepció bizonyítására. Hogy is lennék képes erre négy (4) főnév és sehány (0) ige ismeretében? De hogy minden gyanúnak elejét vegyem – ha az utolsó példa különlegessége nem lett volna még elég meggyőző –, álljon itt egy példa a Halló, itt Magyarország! című nyelvkönyvből is, amelyben, nem mondom, hogy mindjárt az első fejezettől kezdve, de legalábbis a nyelvtani magyarázat első pontjától fogva világossá válik mi az az egyetlen dolog, amelyet Magyarországon értelme van az asztalra tenni: a bor.


Szimpátiám tehát azonnali és határtalan, ugyanakkor önkéntelenül felvetődik a kérdés: hát mennyit isznak Magyarországon? Úgy isznak, mint a szerb, ahogy a szlovének mondják ott, ahol születtem és felnőttem, Triesztben és szomszédságában, ahol szintén nem keveset isznak; vagy úgy isznak, mint az orosz, ahogy Szerbiában mondják, vagy a kifinomultság olyan csúcsait súrolva, mint az orosz Jerofejev, vagy minden etnikai párhuzamot mellőzve úgy, ahogy egy piria (részeg), ahogy a trieszti tájszólás fogalmazza, vagy ahogy ugyanaz a tájszólás mondja tréfásan szláv képzővel felnagyítva, mint egy piriavez?

Egyik sem.

Iszik, mint a kefekötő

adja meg a választ Studiolum, költői forrást idézve, Petőfi Sándor 1844-es A nap házas élete című versét, és még mielőtt megtehetném, gyorsan megelőz: „ne kérdezd, miért”.

Én pedig, tiszteletben tartva a kérdezés tilalmát, a magyar kefekötő nyomát követve eljutottam Németországba, ahonnét a hasonlat ered, s amelynek nyelve hosszú időn át otthonom volt. Ott kezdtek el mértéktelen befogadóképességet tulajdonítani italban (és dohányban) a jámbor mesternek: a trinken wie ein Bürstenbinder vagy saufen wie ein Bürstenbinder (és rauchen wie ein B.) kifejezések tökéletes megfelelői az itteni kedves vendéglátómtól tanult magyar mondásnak. De úgy tűnik, a kefekészítő mester teljesen ártatlan a dologban, s csupán a bürsten igével való tréfás asszociáció révén került a mondásba, mint Pilátus a krédóba.


Ha igaz, amit itt olvasunk, akkor a német mondás a diákéletből származik, a nagy ivászatok világából, azokból az időkből, amikor egy-egy diákközösség egyetlen közös erszényben (latinul bursában) tartotta a pénzét. És úgy tűnik, a bursa az eredete nemcsak a német Börse és Bursch kifejezéseknek, amelyekkel annak idején a diákokra, közösségükre és szállásukra utaltak, hanem a bürsten szónak is – és itt a Grimm testvérek sietnek segítségemre – „a poharat tisztítani”, azaz „inni” jelentésben. Ez alapján úgy tűnik, a végső lépés a bürstentől a Bürstenbinderig egy klasszikus asszociatív Witz eredménye, amely a cselekvést egyszer s mindenkorra az ártatlan – sőt talán bornemissza – kefekötő nevéhez kötötte.


Már csak annyi van hátra, hogy megállapítsuk, vajon a német mondást egy német egyetemeken peregrináló magyar diák hozta-e Magyarországra, vagy inkább egy heidelbergi német professzor, aki még idejekorán meglépett a városát elözönlő turisták áradata elől, vagy esetleg – és miért is ne – azok az Ulm környéki német telepesek, akik 1700 táján költöztek Magyarországra, például Solymár/Schaumar községbe, amelynek Hírmondójában helyi sváb dialektusban közlik a mondást. Śaoft, wii ə Pieschtnpində – a link felfedezőjét szükségtelen nevesítenem az olvasók számára, akik jól ismerik az engem itt vendégül látó blog csodáit.

Ebben a kérdésben már nem foglalhatok állást, mert a macedoniát mindig a kéznél levő gyümölcsből készítik, s nekem csak ennyi volt kéznél. Ami engem illet, örömmel készítettem. Remélem, hogy a Wang folyó olvasóinak is örömére szolgál, még ha sokkal rafináltabb ízekhez szoktak is, amelyekkel, legalábbis ezeken az oldalakon, alaposan el vannak kényeztetve.