A mimózafa

Nemrég írtam egy emblematikus virágról. Néhány nappal később, még mindig a természet tanításaira fogékony lélekkel, az “El aromo”, “A mimózafa” című dal egy különösen szép változatát hallottam Soledad Villamil színésznő-énekes új albumán. Ez a milonga Atahualpa Yupanqui argentin énekes és Romildo Risso uruguayi költő közös szerzeménye, akárcsak a híres “Los ejes de mi carreta”, “A szekerem tengelye” – lásd alább – amelyek hasonlóságára Tamás érzékeny füle azonnal felfigyelt.


“Soledad Villamil Canta” (Sony Music 2007)

El Aromo (milonga) Romildo Risso - Atahualpa Yupanqui. Hay un aromo nacido en la grieta de una piedra. Parece que la rompió pa’ salir de adentro de ella. Está en un alto pela’o, no tiene ni un yuyo cerca, Viéndolo solo y florido Tuito el monte lo envidea. Lo miran a la distancia árboles y enredaderas, diciéndose con rencor: “¡Pa uno solo, cuánta tierra!” En oro le ofrece al sol pagar la luz que le presta. Y como tiene de más, puña’os por el suelo siembra. Salud, plata y alegría, tuito al aromo, la suebra Asegún ven los demás dende el lugar que lo observan. Pero hay que dir y fijarse como lo estruja la piedra. Fijarse que es un martirio la vida que le envidean. Que en ese rajón, el árbol nació por su mala estrella. y en vez de morirse triste se hace flores de sus penas… Como no tiene reparo, todos los vientos le pegan. Las heladas lo castigan L’agua pasa y no se queda. Ansina vive el aromo sin que ninguno lo sepa. Con su poquito de orgullo porque es justo que lo tenga. Pero con l’alma tan linda que no le brota una queja. Que en vez de morirse triste se hace flores de sus penas. ¡Eso habrían de envidiarle los otros, si lo supieran!

A mimózafa (milonga) Romildo Risso – Atahualpa Yupanqui Született egy mimózafa a sziklarepedésben mintha belülről repesztette volna meg, hogy a világra jöhessen. Egy kopár szikla tetején, egy szál gyom sincs a közelben, de ő virágzik magányosan, irigyli is az egész világ. Messziről figyelik őt a fák és a szőlőtövek, haragosan mondogatják: „mennyi föld, ennek az egynek!” Aranyát kínálja a napnak a kapott fényért cserébe és mert még így is annyi marad marokszámra teríti be a földet. Bőségesen van egészsége, gazdagsága, vidámsága, legalábbis azok szemében, akik távolról figyelik. De menj közelebb és nézd csak, hogyan szorítja őt a szikla, és micsoda mártíromság ez az annyira irigyelt élet. Rossz csillagzat alatt született épp ebben a repedésben, de a szomorú halál helyett virággá változtatja kínját. Sehol nincsen menedéke, ki van téve minden szélnek, keményen sújtja a fagy a víz messze elfolyik tőle. Így él hát a mimóza, anélkül, hogy bárki tudná, egy kicsike büszkeséggel, amennyit igazán megérdemel, és olyan tiszta lélekkel, hogy egy szóval sem panaszkodik, és szomorú halál helyett virággá változtatja kínját. Ezt kellene irigyeljék a többiek, ha tudnák!

Sajnálom, hogy ilyen későn találkoztam ezzel a milongával, akárcsak Yupanqui sok más dalával. De kár panaszkodni: fő, hogy megismertem. Sok kincsre akkor bukkan az ember, amikor igazán meg tudja őket becsülni, és ez a dal egészen biztosan közéjük tartozik.

A büszkén és magányosan álló mimózafa emblematikus képe, amint a sziklarepedésben harcol a maga helyéért, ezt a nemrég Neuquénben látott araucaria-fát juttatta eszembe.


Különösen megérintett a különböző nézőpontok ellentéte, amelyet a dal olyan költőien és pontosan ír le. A többiek irigysége, akik győztesnek és dicsőségesnek látják a mimózafát – ahogy az sokszor történik, amikor kívülről figyeljük mások életét –, és a fa valódi élete, amely örökös küzdelemben telik, hogy a legjobbat hozza ki abból a helyből, ahová a sors vetette őt.

Eszembe jut erről Machado klasszikus ódája is az öreg duerói szilfához, amely mostanra már elválaszthatatlanul összeforrt a katalán Joan Manuel Serrat zenéjével.


Ha már Julia az imént megemlítette a “Los ejes de mi carretá”-t, álljon itt az is. Ez a legkedvesebb dalom Atahualpa Yupanquitól, amióta Wang Weinél sok éve először hallottam. Valahányszor újra meghallgatom, mindig látom az öreg indiánt, aki lassanként mindent elvesztett, ami drága volt számára az életben, és csak egyetlen utolsó társa maradt, a kerék nyikorgása.

Porque no engraso los ejes me llaman abandonao por que no engraso los ejes me llaman abandonao… Si a mí gusta que suenen ¿Pa’ qué los quiero engrasar? Si a mí me gusta que suenen ¿Pa’ qué los quiero engrasar? Es demasiado aburrido seguir y seguir la huella. Es demasiado aburrido seguir y seguir la huella, demasiado largo el camino sin nada que me entretenga No necesito silencio. Yo no tengo en qué pensar. No necesito silencio. Yo no tengo en qué pensar. Tenía, pero hace tiempo, ahura ya no pienso mas. Tenía, pero hace tiempo ahura ya no pienso mas Los ejes de mi carreta nunca los voy a engrasar

Amiért nem kenem a tengelyt bolondnak mondanak amiért nem kenem a tengelyt bolondnak mondanak de hát ha szeretem, ha szól minek kéne kenjem de hát ha szeretem, ha szól minek kéne kenjem Túlságosan nyomasztó csak menni, csak menni az úton túlságosan nyomasztó csak menni, csak menni az úton túlságosan hosszú az út ha nincs, ami elringasson Nincs szükségem a csendre nincs min gondolkodjak nincs szükségem a csendre nincs min gondolkodjak valamikor volt, de régen ma már nem gondolkodom valamikor volt, de régen ma már nem gondolkodom és a kocsi tengelyét soha többé meg nem kenem

Atahualpa Yupanqui, 1908-2008