Sziget a sziget mögött

Nem tudom azt, hogy mért íly édes mind a szülőföld,
emlékét mért nem hagyja feledni soha
(Ovidius, Pontus 1.3.34)


— nagyításért kattintson a fotókra —

Épp egy éve, hogy Wang Wei Cabrerán járt egy borús napon. Tegnap, amikor újra visszatért, az égbolt még borúsabb volt, és kiadós viharral fenyegetett. De aztán a felhők eloszoltak, s alkonyattájt, amikor visszatérőben voltunk Sa Ràpita kikötőjébe, már az édes zefír hajtott minket öt csomó sebességgel. S még a tenger is bőkezű volt hozzánk. A nem sokkal a part előtt, inkább csak próbaképpen kivetett horogra (katalánul «la fluixa») egy szép llampuga akadt, amely azonnal a serpenyőben végezte, néhány piros paprika vidám társaságában. Wang Wei nagyon hiányolta Pei Dit, a szigetvilág halainak odaadó hívét.


Ahogy Cabrerára értünk, a kikötőből éppen kifutott egy antik hajóflotta a sziget megkerülésére.




Míg tavaly augusztusban a pincét látogattuk meg, ahol a Feliu család hiábavaló erőfeszítéssel igyekezett meghonosítani a szőlőtermelést a szigeten, s a frissen kiásott bizánci kolostor romjainál jártunk, most a kikötő bejáratát uraló késő 14. századi várhoz kapaszkodtunk fel.


A vár sikerrel szállt szembe a kalózokkal, akik a mallorcai partvidék elleni rajtaütéseik során szívesen használták hídfőállásnak a szigetet.

Plinius (A természet históriája, 3.11): „A nagyobbik szigettől mintegy tizenkétezer lépés
távolságra befelé a tenger felé fekszik a hajótöréssel fenyegető
(insidiosa naufragiis) Cabrera szigete.”

A spanyol függetlenségi háború idején 1809-től itt raboskodó francia hadifoglyok kis szabadtéri színházat alakítottak ki a sziklák adta terepen. Az ide deportált 13500 franciából csupán 3500 maradt életben.