Hallgatni a harangokat

Tizenkilencedik század vége, háromnegyed tizenkettő, Róma. Meleg.

Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.

Marco, te recordamos. Eras el viejo amigo, la plaza, los rumores de la fuente, el pacífico sonido de las horas, el lento, el pensativo Marco de mirar triste, tierno y casi perdido, gruñidor y orgulloso, a veces, pero digno. Las noches de verano eran bellas contigo. Escuchabas la música o dormías tranquilo. Marco, estás con nosotros, sigues aquí, estas vivo. Con las campanas de Santa María, los que no te olvidamos y quisimos te llamaremos y veremos siempre en el aire y la luz trasteverinos.

Marco, nem felejtünk. Öreg barátunk voltál, a tér maga, a szökőkút csobogása, az órák nyugodt kondulása, a lassú, tűnődő, a gyengéd, szomorú, szinte elveszett tekintetű Marco, a morgós, a gőgös olykor, de mindig méltóságteljes. Szépek voltak a nyári esték veled. Hallgattad a zenét vagy aludtál nyugodtan. Marco, velünk vagy itt vagy, itt élsz velünk. A Santa Maria harangszavára mi, akik szeretünk és nem felejtünk hívni fogunk és mindig látni fogunk a trasteverei párában és fényben.

Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.

Но я предупреждаю вас, Что живу в последний раз. Ни ласточкой, ни кленом, Ни тростником и ни звездой, Ни родниковою водой, Ни колокольным звоном - Не стану я людей смущать И сны чужие навещать Неутоленным стоном.

Már most figyelmeztetnélek hogy ezúttal utoljára élek. Sem mint fecske, sem mint nyárfa, sem mint csillag, nád susogása, sem mint forrásvíz csobogása, sem mint a harang zúgása nem fog senkit megzavarni, idegenek álmát háborgatni valaha-voltam sóvárgása.

És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.