Catuli ursae, avagy a Két Medvéhez

Amikor 2004 január 1-én csatlakoztunk az Európai Unióhoz, biztos voltam benne, hogy most, a vámhatárok és behozatali korlátozások megszűntével néhány hónapon belül nálunk is nagy választékban kaphatóak lesznek a fönséges olasz és spanyol borok. Nemcsak azért, mert ezek a testes és mégis nagyon bonyolult ízű borok a világ legjobb borai közé tartoznak. Hanem azért is, mert egyszersmind a legolcsóbbak közé. A barcelonai vagy firenzei áruházakban már néhány euróért olyan kifinomult borokat kapni, amelyek jó néhány sokezer forintos hazai bort kenterbe vernek. S akkor még nem is szóltunk az egy-két eurós őstermelői árakról, amelyekért a toszkán gazdaságokban mérik a tízliteres damigianákba a testes, erős, gazdag gyümölcsös ízű vino sfusót, amikor év vége felé, szőlő- és olajszüret után megérkezünk az egész évi készlet beszerzésére. Ilyen borokat ilyen áron behozni, gondoltam, a bolondnak is megéri. És vártam a toszkán, a trentinói, a szicíliai, a navarrai, a riojai, a katalán, a ribera del duerói borok mihamarabbi megjelenését a magyar áruházak polcain.

De csak nem jöttek.

Jött viszont az a kategória, amelyet a mediterrán őstermelő még ingyen is szégyellne adni. Pugliai és calabriai, andalúz és la manchai tömegborok, a lehető legolcsóbb minőség, amelyiken a legnagyobb hasznot lehet realizálni. Ötliteres üvegben kétezer forintért, hétdecisben négyszázért. Mert az exportőr már a tizedéért megkapta odakint. Egy darabig megtöltötték a polcokat, akcióban kínálgatták őket. Aztán ahogy jöttek, úgy eltűntek. Meg is értem miért. Akinek az ár volt a fontos, az ennél olcsóbban megvette a megszokott pillepalackosat. Akinek pedig az íz, az jól érezte, milyen hitványak, savanyúak, üresek. Le is járatták alaposan a mediterrán borokat. Amikor borbarát bátyáim-sógoraim előtt az olasz vagy spanyol bort dicsérem, látom arcukon, hogy felködlik előttük az ósön és a tecsó alsó polca, s érzem, hogy minden szó hiába.

És arra gondolok, talán ez volt a cél.

Magyarország a legészakibb vidék, ahol még megterem a szőlő. Nagy gonddal, sok ráfordítással, viszonylag drágán még jó borokat is készítenek. De hát csak nem annyi a napfény, mint odalent. A szőlő mediterrán gyümölcs, jól látni ezt ősszel a Bosnyákon, ahol egymás mellett árulják a nagyszemű, édes, kívánatos és olcsó olasz importot (most nem a vízízűről beszélek, mert olyan is van) és a töppedt szemű, kemény héjú, kicsit fanyar, viszont drága hazait. Hiszen ismerjük a magyar narancsot. Ugyanakkor van egy bortermelő és borforgalmazó struktúránk, amely a 90-es évek legeleje óta nagyon szilárdan kiépült, s mi több: nagyon erősen összefonódott a politikai elittel. Politikusoknak szőlőik, borászataik, vagy legalábbis kedvenc és támogatott borászaik vannak. A bor presztízskérdés lett, s az lett a magyar bor hegemóniája is a magyar piacon (ha már máshová nem tudjuk eladni). Ma Magyarországon az áruházakban, a borszaküzletekben, a boltokban gyakorlatilag csak magyar bort lehet kapni. Ha ide csak úgy szabadon bejöhetne a jó spanyol bor, az a maga ár-érték-arányával egy pillanat alatt megtörné ezt a hegemóniát.

Hát ne jöjjön.

A dedukcióban idáig jutva úgy gondoltam, ellenpróbát teszek. Ha tényleg a bortermelők és politikusok érdekösszefonódása akadályozza meg a jó és olcsó mediterrán borok elterjedését a magyar piacon, akkor olyan környező országokban, ahol már nincs jelentős bortermelés és ennek megfelelő politikai érdek, nagy választékban kell kínálják őket.

És betértem a selmecbányai Billába.

Megdöbbentő látvány fogadott. 2004 végén, alig egy évvel a csatlakozás után ebben a szlovákiai kisvárosban az áruház boros pultjainak nagy részét jó minőségű mediterrán borok töltötték fel: Olaszországból, Spanyolországból, de még Horvátországból és Bulgáriából is. És mindez jóval kifizethetőbb áron, mint a hasonló minőségű magyar választék. Volt persze egy olcsó alsó-középkategória is, de még az sem az a lőre, amellyel a magyar vevővel gondosan és idejekorán megutáltatták a déli borokat.

Azóta északon járva mindenütt megnézem az – egyre javuló – áruházi kínálatot. Legutóbb például a brünni Tescóban: nyolc nagy borospult volt tele a legválogatottabb minőséggel, a Mediterráneum megbízható borai mellett az ismert dél-afrikai és ausztrál fajtákkal is, s mindez nagyon jó áron – csakúgy, mint a szülőföldjükön. Lenyűgöző volt. Minden politikai szólamnál kézzel foghatóbban mutatta, mit jelent a szabadság, a határok nyitottsága, Európa. Természetesen a morva borok is kaptak érdemeik elismerése mellett egy fél pultnyi helyet, amennyit megérdemeltek. Talán még egy magyart is láttam.

A bolgár bort a két balkáni medvével még az első selmecbányai felfedezőútról hoztam magammal. Tíz különféle bort vettünk tesztelni, ismerőst és ismeretlent, különféle országokból, más-más kategóriában. Szinte mind bevált, az volt, aminek lennie kellett. Ez volt az egyetlen ráadás, amelyet csupán a címke miatt vettem meg. Nem is reméltem tőle sokat, inkább valami olyan alkalomra tartogattam, ahol a poén megbocsáthatóvá teszi az esetleg gyenge minőséget.

És az alkalom eljött. A két medvét néhány hónapja vittem el lakásavatóra. S ahogy megálltam a régi sztálinbarokk sorház előtt, és a házszámot keresve felpillantottam, azonnal láttam, hogy jó helyre hoztam őket.


És ráadásul még a bor is jó volt.