A felhőkre várva

Georgos Xylouris: Ποντιακό μου γιασεμί (Pontoszi jázminom), az Ανατολή, ανατολή μου (Anatólia, napkeletem) lemezről (2005)

A pontoszi görögöknek először a zenéjüket ismertem meg. Valószínűtlenül archaikus zene, ókori perzsa hangnemekkel és kaukázusi, iráni, sőt kelta dallamokkal. Szabadon recitált melankolikus dalait és már Xenophón Visszavonulás-ában is említett, szaggatott ritmusú kardtáncait szinte kizárólag a háromhúrú pontoszi lírával kísérik, ezzel a Kaukázus-szerte elterjedt, perzsa eredetű kicsi ős-hegedűvel, amelynek kerek testű változatát a törökök, örmények és perzsák kamancse néven ismerik. Gyökeresen más zene, mint a balkáni és peloponnészoszi görög népzene vagy az egykori ión partvidékről származó rebetika, ahogy a pontoszi görögök történelme, nyelve, kultúrája és identitása is gyökeresen különbözik a mai Görögországétól.


A pontoszi görögök ősei még a Kr.e. első évezred előtt telepedtek meg a Fekete-tenger keleti parvidékén, az aranygyapjú földjén, róluk mintázták évszázadokkal később az argonautákat. A vidék a Fekete-tenger szabályos halvonulásainak és a jó termőföldnek köszönhetően nagy népességet tudott eltartani, még az athéni városállamot is ők látták el évszázadokon át élelemmel. Egyes időszakokban több görög élt itt, mint Görögországban, s a történelem folyamán többször is független államot hoztak létre. Először a Nagy Sándor elől ide menekült perzsa dinasztia, amelynek utolsó uralkodója, Mithridatész csak Kr.e. 65-ben, három véres háború után adta meg magát a rómaiaknak. Aztán 1204-ben a Konstantinápolyt megszálló keresztesek elől ide menekült bizánci uralkodó, akinek trapezunti császársága az utolsó független görög állam volt, amelyet 1461-ben elfoglalt a török. Végül az első világháború idején a forradalom miatt visszavonuló orosz hadsereg által magukra hagyott és a népirtással szembeszálló görögök a „pontoszi köztársaságot”, amelynek hétszázezer túlélőjét – feleennyi elpusztult – 1924-ben „repatriálják” Görögországba – abba az országba, amely soha nem volt a hazájuk, s amelynek háromezer év különélés után már a nyelvét sem értik.


Ennek az exodusnak az archív felvételeivel kezdődik Yaşim Ustaoğlu Bulutlari beklerken (A felhőkre várva, 2003) című szép és bátor filmje, amely Törökországban kilencven év után először emlékezik meg az elűzött pontosziakról.


Gönül Dönmez-Colinnak a közel-keleti filmről írt Cinemas of the Other (2006) c. könyvében a rendezőnő ezt mondja filmjéről:

A felhőkre várva részben Yorgios Andreadis Tamama című regényén, részben pedig az én Törökországban és Görögországban folytatott részletes kutatásaimon alapul. Sok könyvet és interjút olvastam Törökországon kívül élő pontoszi és török történészektől. Találkoztam még életben lévő egykori deportáltakkal is, és feljegyeztem történetüket. Hogy elbeszélésem hiteles lehessen, visszatértem gyermekkorom színhelyére, ahol több hónapot eltöltöttem. A kutatásnak ez a része két és fél évet vett igénybe. A film színhelye Trebolu, egy valaha pontoszi görögök által lakott halászfalu Trabzontól nyugatra. Törökországnak ez az északkeleti része valaha számos kultúra békés együttélésének színtere volt, egészen az oszmán birodalom bukásáig. Az elbeszélés Trebolu egy idős lakójának, egy Ayşe nevű nőnek az élettörténetén keresztül mutatja be a háború egyik szörnyű epizódját, amelyről nem esik szó a hivatalos történelemkönyvekben. 1916 telén az oszmán hadsereg evakuálta az oroszok által megszállt Trabzontól nyugatra eső falvakat, s deportálta a görög lakosságot. Sokan meghaltak az éhezés és a kegyetlen időjárás következtében. Ayşe Tireboluban született, Eleni néven. A deportálás idején, amikor még csak tíz éves volt, öccsével, Nikóval együtt tanúja volt szülei halálának. Eleni akaraterejének köszönhetően maradtak életben, míg egy török család örökbe nem fogadta őt, de Niko egy árvaház barakkjában maradt, s később kitelepítették Görögországba. Ayşe ötven éven át mély bűntudatot érez, amiért öccsét magára hagyta. 1975-ben, amikor elveszti török nővérét, fogadott családja utolsó tagját, szembe kell néznie a múlttal. Ahogy összetörik, saját anyanyelvének emléke is felszínre tör. A faluból csak a koraérett nyolcéves Mehmet tud kapcsolatot találni vele. Amikor egy idegen érkezik a faluba, nyelvét hallva Mehmet rájön, hogy valami köze kell legyen Ayşéhez, és összehozza őket.

Mehmetnek tehát kulcsszerepe van a filmben.

Mehmet vezeti el Thanasist Ayşéhez, aki ötven év után először beszélhet múltjáról. Thanasist szintén az árvaházzal együtt telepítették ki Görögországba, majd a háború alatt a partizánokhoz állt, s utána száműzetésbe kényszerült. Hosszan Oroszországban élt, s nemrégen tért vissza Görögországba, ahol Thesszalonikiben telepedett le. Thanasis felbukkanása katarzist jelent Ayşe/Eleni számára, s arra kényszeríti, hogy szembenézzen múltjával. Még rég elvesztett öccse, Niko címét is felkutatja neki. Mi a haza? Ki az idegen? A film az identitás és nacionalizmus elevenbe vágó kérdéseire keresi a választ.


Az Út c. film után beszélgetve említetted a hallgatás miatti bűntudat érzését. A felhőkre várva központi témájának ugyancsak része a „kollektív bűntudat” érzése. Legnagyobb írónk, Yaşar Kemal nemrég megjelent trilógiájában, Az Eufrátesz vérrel folyik-ban bemutatta az anatóliai etnikai kisebbségek ellen elkövetett szörnyűségeket, amiért nyilvánosan megfeddték, akárcsak másik, nemzetközi hírű írónkat, Orhan Pamukot.

Másfajta történelem is létezik, nemcsak a nekünk tanított hivatalos történelem, de nem akarunk szembesülni vele. Ha szembenéznénk vele, kénytelenek lennénk dilemmát felvállalni. Ez a film azoknak a története, akik „a másik oldalon” szenvedtek. Hallottam történeteiket. Ayşe a hallgatás terhét hordozza.

Az idős asszony, akivel Ayşe Görögországban találkozik, s aki meghívja őt egy kávéra, ugyancsak a hazátlanok és kitelepítettek közül való. Abban az országban él, amelynek nyelve az ő anyanyelve is, de távol szülőhazájától.

Ő Ayşe személyiségének másik oldala. A Fekete-tenger mellől származó görögök sajátos tájszólást beszélnek, s honvágyat éreznek szülőföldjük iránt. Amint találkozik Ayşéval, azonnal megérti, honnan jött, és nyelvet vált. Az idős asszony egykori kedves fája alatt szeretne meghalni.


A háttér az 1970-es évek Törökországa. Miért ezt az időszakot választottad?

A film 1975 körül játszódik. Ayşe ekkor 65 éves. A mai politikai klíma már teljesen más, de akkoriban a politika elnyomó és fasiszta volt. Az 1970-es években a Török Köztársaság a nagy társadalmi és politikai forrongás időszakát élte át, s a Szovjetunió a félelem és paranoia állandó forrása volt. A kormány szigorúan figyelte a török kommunistákat és minden „másként gondolkodót”. A türelmetlenség és gyanú uralkodott mindenütt. Ez a légkör különösen intenzív volt az északkeleti határvidéken, a fekete-tengeri Trabzon városában, amely csak néhány száz kilométerre fekszik a grúz – azaz az egykori szovjet – határtól. A korszak ismerete segít jobban megérteni Ayşét és a körülötte élő embereket. Cengiz például még csak gyerek, de élete hasonló az övéhez. Apját kommunistának nyilvánították és megölték.

Hol találtál rá a deportálásnak a filmet bevezető archív felvételeire?

Görög archívumokban.

Hogyan értelmezed Mehmet szerepét?

A valóságban is szerettem volna olyan légkört teremteni, ahol megértik egymást Ayşéval. Felfogta, hogy Ayşe múltjában titok lappang, és szomorú volt miatta. Nagyon intelligens volt. Egyes jelenetekben valóságnak tekintette, ami történt, s az elválás jelenetében igazán sírt. Szerettem volna egy gyerek szemszögéből elmondani a történetet. Mehmet az én egykori nézőpontomat képviseli. Érzelmei saját gyermekkoromat tükrözik, amelyet az 1970-es években ezen a vidéken töltöttem.