Idén Törökország a frankfurti könyvvásár díszvendége, s az El País tegnapi irodalmi melléklete, a Babelia ebből az alkalomból arra kérte a Nobel-díjas Orhan Pamukot, mutassa be saját török könyvtárát.
Húszévesen nem gyűjtő módjára vásároltam a könyveket, hanem mint olyasvalaki, aki türelmetlenül és minél előbb el akar olvasni mindent, hogy megértse a világot. A ház motívumának elemzését a gümüshanei népmesékben; Cserkesz Ethem Atatürk-ellenes felkelésének szövevényeit; az alkotmányos korszak politikai merényleteinek listáját; Abdulhamid kakadujának történetét, amelyet a szultán a londoni török követ révén rendelt meg és szállíttatott Angliából Törökországba; az első tüdőszanatóriumot létrehozó orvos emlékiratait; szerelmeslevél-mintakönyveket bátortalanok számára; a marseille-i csempék törökországi elterjedésének történetét; A Nyugati Művészet Történetét a harmincas évekből százötven oldalon összefoglalva; rendőrségi előadói kézikönyvet, amelyből a kis kaliberű bűnözők, zsebmetszők, besurranó tolvajok és csalók elleni fellépésre oktatták az állományt; egy régi köztársasági elnök emlékiratainak dokumentumokkal telezsúfolt hat kötetét; az oszmán céhes etikának a modern kisvállalkozásokra gyakorolt hatását; a dzserrahi szúfi rend sejkjeinek történetét, titkait és genealógiáját; egy mindenki által elfelejtett festő visszaemlékezéseit a harmincas évek Párizsára; a kereskedők intrikáit a mogyoró árának felemelése érdekében; egy szovjetbarát török marxista mozgalom ötszáz oldalas megsemmisítő kritikáját a mozgalom Kína- és albánbarát szárnyával szemben; Eregli városszerkezetének átalakulását a vas- és acélüzemek megnyitását követően; a Száz híres török című gyerekkönyvet; az aksarayi tűzvész történetét; egy harminc éve feledésbe merült, két világháború közötti újságíró válogatott vezércikkeit; egy térképen fellelhetetlen közép-anatóliai kisváros kétezer éves történelmét kétszáz oldalban összesűrítve; egy nyugdíjas tanító leleplező könyvét, aki angoltudás nélkül, pusztán a török sajtóra támaszkodva megfejteni vélte a Kennedy-gyilkosság titkát.
Pamuk váratlan magyarázattal szolgál erre az eklektikus érdeklődésre. Noha nagypolgári családban született, s apjának és nagyapjának tekintélyes könyvtára volt – amelyről nagy szeretettel ír az Isztambul-ban –, de ez a könyvtár, mint mondja, számára már inkább csak „múzeum” volt. 1928-ban ugyanis az arab írást hivatalosan a latin betűk váltották fel, s az ezután iskolázott nemzedékek számára a teljes korábbi irodalmi termés hozzáférhetetlenné vált. Fokozatosan ugyan a korábbi szerzőket is kiadták latin betűs változatban, de a folytonosság híján időközben az oszmán kori irodalom magasröptű, kifinomult nyelvezete is elavulttá vált, annyira, hogy – legalábbis a régi szerzők esetében – olykor már modern török „fordítást” is mellékelni kellett az eredeti szöveg latin betűs átirata mellé. A bevett kánon ilyenformán érvényét vesztette, s Pamuknak kortársaihoz hasonlóan magának kellett újat kialakítania a maga számára abból, amit talált. Innen a türelmetlenség, a műfaji hierarchiák semmibe vétele, a felfedezés öröme és a heterogenitás szabadsága is.
Nem véletlen, hogy Pamuk személyes kánonjában több olyan isztambuli szerző is szerepel, akik a századfordulótól kezdve hasonló gyűjtögető életművet alkottak, Reşat Ekrem Koçutól, a folytatásos füzetekben kiadott egyszemélyes de sok-sok kötetes, s végül befejezetlenül maradt Isztambul Enciklopédia szerzőjétől a 19. század végén élt Ahmet Rasimig, aki „leveleiben”
fél évszázadon át szakadatlanul tudósított mindarról, ami Isztambulhoz tartozott: a részegek különféle típusaitól a külvárosi vándorárusokig, a szatócsboltok tulajdonosaitól az utcai zsonglőrökig, a zenészektől a koldusokig, a Bosphorus-menti negyedek szépségétől a kocsmákig, a parkoktól, terektől és szórakozóhelyektől a hetivásárokig, az egyes évszakokra jellemző sajátos szépségtől a sokadalmakig, a hógolyózástól és szánkózástól a nyomdatörténetig, a fűzőkészítőktől a vendéglők étlapjáig. (Orhan Pamuk: Isztambul, saját fordításom a spanyol kiadásból, minthogy a nemrég megjelent magyar változat még nincs meg)
Valami hasonlóról számol be Rimbaud is A szó alkímiájá-ban, a bevett kánon érvénytelenné válásáról és az addig a hierarchia legalsó szintjeire szorult műfajok felértékelődéséről:
Nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit. Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyermekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat. (Rónay György fordítása)
És valami hasonló érzésre emlékszem magam is, ha felidézem, hogyan üresedtek ki kamaszkoromban az otthoni könyvek, az iskolai olvasmányok és a hivatalos könyvkiadás különféle kánonjai – magyarul: hogy vesztettem el egyre inkább érdeklődésemet az iránt, amit „olvasni kell” –, s hogyan jártam az antikváriumokat, ócskapiacokat és könyvkiárusításokat, erdélyi, felvidéki és idegen nyelvű könyvesboltokat, majd a régi könyvtárakat, hogy a törmelékből és rendezetlenségből vagy legalábbis számomra ismeretlen rendből halásszak elő olyan írásokat, amelyek csak nekem fontosak, amelyeket én fedezek fel a magam számára.
Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget. – fejezi be Rimbaud. De csak félig van igaza. Persze, az ember idővel összeállítja a maga kánonját, s megérti az egyéb kánonok értékeit vagy legalább szempontjait is. De a kincskeresésnek, a homályban kutakodásnak, a kicsi és elfelejtett felfedezésének és személyessé tételének az öröme és szabadsága többé már nem múlik el, ha egyszer ráérzett az ember.
köszi, ez gyönyörű így! ez a három.
VálaszTörlésköszönöm! örülök, hogy látod bennük, amit én.
VálaszTörlésá propos törökország: ismered a cornucopia című folyóiratukat?
VálaszTörlésSajnos nem. Tudok róla, láttam is többször és tetszett, de nem tudom, van-e olyan könyvtár, ahol lehetne olvasni. Te tudsz róla?
VálaszTörléstitkon azt reméltem, hogy TE tudsz ilyen könyvtár/a/t...
VálaszTörlés