Igor Kopytoff tanulmányát fordítom a Jelenkor számára: The cultural biography of things: commodization as a process. Nagyon jó, végiggondolt antropológiai elemzés arról, hogy a dolgok milyen lépésekben válnak árucikké, vagy ellenkezőleg, hogyan veszítik el árucikk-mivoltukat egy adott kultúra számára.
Egyik fontos tétele, hogy a modern nyugati világ – zsidó-keresztény és klasszikus antik hagyományok alapján – éles fogalmi különbséget tesz a személyek és a dolgok között, s csak az utóbbiakat ítéli árucikké tehetőnek. Igaz, ténylegesen az újkori nyugati kultúra története során is tettek árucikké személyeket, de a különbségtétel kulturális erejét épp az mutatja, hogy a rabszolgaság – minden más kultúrától eltérően – folytonos intellektuális és morális problémát jelentett a Nyugat számára.
Kopytoff a nyugati szemléletmódnak ezt a sajátosságát egy váratlan példával szemlélteti, az abortuszhoz való viszony kultúránként eltérő felfogásával:
A [Nyugaton] az abortuszról folytatott kulturális vita lényegét mindkét oldal abban látja, hol húzódik pontosan az a vonal, amely elválasztja a személyeket a dolgoktól, s hol van az a pont, ahol a „személy-ség” elkezdődik. Hiszen az abortuszpárti és abortuszellenes hívők egyetértenek egy dologban: hogy csak „dolgokat” lehet abortálni, „személyeket” nem. (…) A vita mögött meghúzódó fogalmakat tekintve mindkét fél szembetűnő kulturális ellentétben áll mondjuk a japánokkal. Ez utóbbiak nem sok aggályt táplálnak az abortusz felől, ám elismerik az abortált gyermekek személy voltát: a miszogo, elvesztett lélek speciális státuszával ruházzák fel őket, és külön szentélyekben emlékeznek meg róluk.
Erről a kultúraközi összehasonlításról eszembe jut: vajon hogy gondolják ezt a kínaiak? Egyfelől tudjuk, hogy valamiképpen a hagyományos kínai kultúra is személynek tekinti az embriót. Bai Limin monográfiája, a Shaping the Ideal Child: Children and Their Primers in Late Imperial China (2005) leírja, milyen fontosnak tartotta a hagyományos kínai felfogás az „embrió-kori gyermeknevelést”, s ugyanezt olvassuk Rosie Roberts alapos elemzésében (2005) is Lu Xing’er The Sun is Not Out Today-járól (1991), a kínai abortusz kulcsregényéről. Másfelől azonban úgy tűnik, hogy – a japánokkal ellentétben – a vetélés után már elutasítanak minden olyan vele kapcsolatos rituális viszonyt és végtisztességet, ami pedig a halottakat megilleti a kínai kultúrában: egyfajta nyersanyagnak tekintik, ahogy egyébként a kivégzettek és munkatáborokban meghaltak testét is, mint arra a Bodies-kiállítássorozat körüli botrányok rávilágítottak.
A kínai abortált embriók orvosi készítmény és szépítőszer céljára való felhasználásáról többek között a Guardian számol be részletesen. Hogy a kórházi dolgozók erősítő és szépítő ételként fogyasztják és árusítják őket, arról a Hong Kong Express 1995. ápr. 12-i száma tudósít a shenzheni kórházból (az eredetileg csak nyomtatásban megjelent szöveget több helyen is teljes egészében idézik a neten), illetve itt olvasható egy kínai nyelvű képes beszámoló is a Guangdongban elterjedt gyakorlatról (csak erős idegzetűeknek). Az embriót egyébként már Li Shizhen hatalmas klasszikus orvosi enciklopédiája, a Bencao gangmu (1587) is említi a kínai gyógyászat alapanyagai között, s amikor kínai orvos barátomat kérdeztem erről, lakonikusan csak ennyit mondott: „magas a tápanyag-tartalma”.
Mi ennek az ellentmondásnak a magyarázata? Vajon a hagyományos felfogás még más volt, s csak a hatvan éve hivatalossá tett materializmus alakította át? Lehetséges. Vagy valójában csak a befogadás rítusától – a magzati haj levágásától egy hónappal a születés után – számít embernek az ember, s a kitaszítás rítusával, a közösség vagy az elöljárók ítéletével bármikor megfosztható ettől a státuszától, ahogy azt a kulturális forradalomról szóló számos visszaemlékezés is példázza? Ez is lehetséges. Mindenképpen megpróbálok majd utánajárni kínai barátaimnál.
Lehetséges azonban az is, hogy a magyarázat a kínai kultúra univerzalisztikus gondolkodásában rejlik, abban a világképben, amelyet barátom így fogalmaz meg általam fordított kínai orvostudományi kézikönyvének első mondatában:
A hagyományos kínai orvoslás úgy tartja, hogy az emberiség és minden ember szerves része egy nagyobb egésznek, a teljes világegyetemnek. Mindannyiunkra ugyanazok a törvények vonatkoznak, amelyek az egész természetet is kormányozzák: társai vagyunk a csillagoknak, a bolygóknak, az állatoknak, a fáknak, az óceánnak és a földnek.
Ha pedig egy ilyen világméretű rendszer részei vagyunk, s nem éles határ, csupán fokozati különbség választ el egyfelől az istenektől, másfelől az állatoktól, akkor a különféle embereket megillető bánásmód is széles skálán mozog az isteni császár és az állatokhoz közel álló legalsó kategóriák között – ahol az „állat” persze éppúgy nem jelent különösebb lenézést, mint az „ember” sem méltóságot, hiszen ezek nem egymással szembeállított fogalmak, mint Nyugaton, hanem csupán egymást követő lépcsőfokok. Egy ilyen rendszerben az embernek nem ember-mivoltából fakadó inherens „méltósága” van, mint a görögök, a sztoikusok vagy a keresztények szerint, amely független a hierarchában elfoglalt helyétől, s a szegénység és a kiszolgáltatottság sem foszthatja meg tőle, hanem egyesegyedül „arca” (面 miàn) amely kizárólag e skálán elfoglalt helyéből fakad, s amelyet bármikor „elveszíthet”, „megnövelhet”, „kaphat” és „adhat”.
Azt hiszem, ennek a roppant lajtorjának a bűvölete miatt nem képesek a kínaiak egyenrangú viszonyokban gondolkodni, csak alá-fölé-rendeltségben (barátaink húsz éve törekszenek nagyon becsületesen és rettentő erőfeszítéssel felfogni az európai „barátság” lényegét, de eddig még csak a „váltogatott alá-fölé-rendeltségig” jutottak), s ezért szól egész életük arról, hogy följebb jussanak ezen a skálán, miáltal „nagyobb arcot” kapnak, önbecsülésük egyetlen forrását.
„Ugyanilyen dicsőség környezte a mandarin tisztviselőt. Ha kilépett az utcára, gong jelezte a közeledését, s hivatalnokszolgái megtisztították előtte az utat, úgy söpörve félre az arra járókat, mint a szemetet. A hivatalnokszolgákra is háramlott valami gazdájuk hatalmából és dicsőségéből. A hivatalnokszolgák egyetlen félelme az volt, hogy olyan menettel találkoznak, amely magasabb rangú tisztviselőhöz tartozik, s ez kissé elhomályosítja az ő „tüzüket”, vagy hogy ismeretlenül megölnek vagy megsebesítenek valakit ennek az előkelőbb tisztviselőnek háznépéből. Akkor aztán azt kiáltják: „Bárcsak meghalnék! Bárcsak meghalnék!” – s valóban át is adhatják őket ennek az előkelőbb tisztviselőnek, aki úgy bünteti meg, ahogy neki tetszik, korbáccsal vagy börtönnel, akármit szól is a törvény.” (Lin Yutang: Mi kínaiak)
"Ez utóbbiak nem sok aggályt táplálnak az abortusz felől, ám elismerik az abortált gyermekek személy voltát: a miszogo, elvesztett lélek speciális státuszával ruházzák fel őket, és külön szentélyekben emlékeznek meg róluk. "
VálaszTörlésEz szerintem elírás. A japánok valóban használják a költői vízgyermek (mizuko 水子) szót a magzatra, (ám főleg az elvetélt/elhajtott magzatra), és ennek van egy régiesebb alakja is (mizugo, szintén 水子 vagy 稚子), szintén az előbbi nomeg pár napos csecsemő értelemben.
(Lásd még William R. LaFleur: Liquid Life)
A rossz nyelvek szerint a kínai gyakorlatról sok mindent elmond a születés, illetve a folyás (流)
írásjele: egy lefelé fordított gyereket (halott csecsemőt) leengednek a folyó vizébe).(talán mellette szól a vetélés szó: 流産)
Ebben az "elismerik az abortált gyermek személy voltát"-ban sem vagyok biztos, hiszen egy olyan világról beszélünk, ahol még a buddhizmus sem tudja kivonni magát a sintó alól - itt a lélek elismerése nem köthető csak a személyhez, szerintem.
Nagyon köszönöm a kiegészítést! Kopytoff az eredetiben azt írja: „The latter have few misgivings about abortion, but acknowledge the person-hood of aborted children, giving them the special status of misogo, lost souls, and commemorating them by special shrines.”
VálaszTörlésEzen a ponton japán irodalomra is hivatkozik: Domyo Miura, The Forgotten Child, transl. Jim Cuthbert, Henley-on-Thames 1984.
Én nem tudok japánul (a kanjikat ugyan olvasom, de csak kínaiul), s ezért a Kopytoff által idézett formát írtam át fonetikusan.
Nagyon fontos, amit személy és lélek kapcsolatáról írsz. Nyugaton a személy-volt elég szorosan kötődik a lélekhez. Nem szükségszerűen (pl. Isten előbb teremti meg saját képmására az embert, mint hogy az élet leheletét belélehelné, s ezért élhet tovább az emberi méltóság gondolata a lélek létének megkérdőjelezése után is), de azért szorosan. Keleten (legalábbis az általam jobban ismert Kínában) viszont mindennek lehet lelke. Egyszersmind valakit „személynek” tekinteni sem jelent annyit, mint Nyugaton, ezért azzal, hogy „elismerik az abortált gyermek személy voltát”, még nem sokat mondunk. Azt hiszem, ez jelentős mértékben épp az említett univerzalisztikus gondolkodásból fakad.
A rossz nyelveknek nem biztos, hogy igazuk van. A 流 liú ‘folyik’ fonetikus elemét (a víz gyökjelétől, a baloldali három pálcikától jobbra) valóban a feje tetejére állított 子 zi ‘gyermek’ jelével (amelynek így önmagában tú ‘születni’ a jelentése), majd az alája írott három vonallal 巛 képezik. A kérdés itt a három vonal jelentése. A számomra hozzáférhető legmegbízhatóbb etimológiai szótár, Karlgren szerint a három vonal a haj jele, mintegy „drawn with tufts of hair”, ‘hajcsomójánál fogva húzott’, s a jel klasszikus jelentése is egyfelől pusztán a ‘születés’ hajjal is plasztikusabbá tett szinonímája, másfelől ‘csomó, bojt, zászlócska’, s ilyenformán nincs köze a vízhez. A legrégebbi etimológiai szótár, a 2. századi Shuowen Jiezi viszont a 巛-t “folyó”-nak érti, de csak metaforikusan: 巛像髪也 chuān xiàng fă yĕ ‘folyóhoz hasonlító haj’, ami egybevág a Karlgren által megadott klasszikus jelentéssel.
A jel tehát puszta fonetikusként, liú hangzása (és persze talán a folyóval kapcsolatos asszociációi, meg a haj/zászlócska lobogása) miatt kerülhetett bele a 流 liú ‘folyik’ jelébe, a víz gyökjelétől meghatározva. A 流產 liúchăn ‘vetélés’ szó pedig egyszerű szóösszetétel: „elfolyt szülés”.
Ugyanakkor látom, hogy az írásjegybe ilyenformán belekerült „folyó”-jegyet a rossz nyelvek tényleg használhatták az általad említett népi etimológiák fabrikálására (amiből Kínában van bőven).
studiolum:
VálaszTörlésMég mindig úgy gondolom, hogy az eredeti tanulmányban (vagy a The Forgotten Child fordításában) lehet az elírás.
A japán könyv címe:
幸せをつかむ水子供養の実証
「愛-もし生まれていたら」
(pl. http://miidera.or.jp/mizuko/index.html )
A személy-lélek résznél tényleg csak annyi történik, hogy nyugati jelentésben idéz egy keleti fogalmat, átalakítva a jelentést.
A rossz nyelveknek biztos nincs igazuk - csak egyrészt nem ugrott be a népi etimológia kifejezés, másrészt a nyelvtanulónak elég egyszer hallania egy ilyen hamis magyarázatot, és máris örökre megjegyezte az írásjelet.
Igen, valószínű, hogy már a fordításban valami sajátos átírás lehetett, s onnét vette át így Kopytoff. Melyik lenne a helyesebb forma, a mizuko vagy a mizugo? mert most még át tudom írni bármelyikre a magyar szövegben.
VálaszTörlésIgen, én is láttam már ilyen háromkötetes japán kiadású, de angol alapnyelvű, képregény-szerű kanji-tanító könyvet, ahol a legelképesztőbb hamis etimológiákat közlik. Viszont tényleg annyira frappánsak, hogy az embernek a fejében maradnak a jelentések.
Kínaiul van egy hasonló könyv, F. Wieger: Chinese Characters, Their Origin, Etymology, etc. Ez többé-kevésbé valódi etimológiákat ad, amelyek majdnem olyan frappánsak, mint a népszerű koholtak, de természetesen bonyolultabbak, amilyen a történelem maga.
bocsánat, nem „kínaiul”, hanem „a kínai írásjegyekről”. A „többé-kevésbé” pedig arra vonatkozik, hogy Wieger etimológiái az 1920-as évek kutatási állapotát tükrözik. A nagy jóscsont-felfedezésekre ez után került sor, s ezek némileg árnyalták a képet. Karlgren már ezek tanulságait is tartalmazza, de messze nem ennyire olvasmányos.
VálaszTörlésA mizuko a gyakoribb forma, sőt, erre rákeresve rengeteg (angol) találatot is kap az érdeklődő.
VálaszTörlésEzekkel a magyarázatokkal tényleg csak az a baj, hogy néha nehezebb lesz a végeredmény történetet megjegyezni, mint magát az írásjegyet.
Vagy ha elhiszi, amit kilegózott a jelekből, mint pl. a kínai írásjegyekbe rejtett özönvíz-történet.
Még egyszer köszönöm a helyesbítést, már be is szúrtam.
VálaszTörlésHát igen, az etimológiát nem memóriatámasztékként érdemes tanulni, hanem önmagáért, mert különben többe kerül a lé, mint a hús. Vagy csak azoknak érdemes, akinek éppen ez fekszik.
Erre a célra a népi etimológiák nagyon hasznosak mindaddig, amíg az ember tudja, hogy csak azok, és nem tartja őket valódiaknak.
Csak a kötekedés kedvéért: orvosi célra Európában használtak emberi holttesteket még a 19. század elején is, csak egyiptomi múmiának nevezték őket (valójában Egyiptomban kortárs halottakat alakítottak át múmiának és ezeket exportálták). Ezen felül nem tudom, hogy embriónak számít-e a homunculus/mandragóra, amelyet az akasztott emberből lecsöpögő vizeletből ill. spermából keletkezik Paracelsus szerint, és a 40 napi keltetése annak a 40 napnak felel meg, ami után a lélek a magzat testébe költözik a régi görögök és Eckhart mester szerint.
VálaszTörlésNem kötekedés ez: a múmia (amelynek Mattioli nagy 1540-es Dioscorides-kiadása egy külön betoldott fejezetet is szentel) és a homunculus fogyasztása orvosi célból éppúgy az emberi test nyersanyagként való felhasználását példázza, mint a kínai gyakorlat.
VálaszTörlésAz is hasonló, hogy mindkét kultúrkörben a távolítás különféle technikáit alkalmazzák a testre, mielőtt azt fogyaszthatónak tekintenék. Ebben egyébként a nyugati gyakorlat az utóbbi időben közeledni látszik a kínaihoz, amennyiben mind az embriót, mind a holttestet egyre inkább puszta nyersanyagforrásnak tekintik (noha orvosi stb. célú fogyasztásáról még nincs szó, de a tendenciát tekintve ez csak idő kérdése).
Nagy különbség viszont az hogy milyen ponton alkalmazhatóak ezek a „távolító technikák”. A nyugati felfogás szerint az élő embernél semmiképp sem, s utána is csak valamilyen „nemes célra” (orvoslás, kutatás, szervátültetés stb.; viszont pl. egyszerű táplálkozás, szórakoztatás, lámpaernyő stb. nem). A kínaiaknál viszont, ahol az inherens emberi méltóság fogalma ismeretlen, az élet bármely pontján alkalmazhatja a magasabb lépcsőfokon álló az alacsonyabban állóval szemben (fordítva bűntény), valamilyen kitaszítási procedúra után. A kitaszított (pl. büntetőtáborba vitt) ember testével például jogilag is a tábor rendelkezik. Vagy ott vannak azok az elmaradott falvakban tömegesen feljegyzett extrém esetek, amikor a kulturális forradalom idején a helyi pártbizottságok a megbélyegzett bűnöst a kitaszító ítélet után egyszerűen megölték és ott helyben felfalták. (Deng Xiaoping el is kezdte ezeknek az eseteknek a kivizsgálását, de amikor fény derült rá, milyen tömegesen művelték, leállíttatta a vizsgálatokat.)
Egy olvasó rákérdezett, hogy nem hack-e a fentebb bekötött guangdongi riport, mert már hallott ilyenről. Jó lenne, ha az lenne, de nem úgy néz ki. Valóban volt egy ehhez hasonló hack-eset, Zhu Yu kínai művész 2000-es performansza, de az ott készült fotókon elég nyilvánvaló, hogy imitációról van szó, s a művész ezt nyíltan el is ismerte. A guangdongi fotósorozat azonban valós riportként szerepel számos kínai szájton, és amennyire tudom, senki nem cáfolta meg hitelességét. Minderről valamivel részletesebben is írok egy angol olvasó felvetésére válaszként a bejegyzés angol változatában.
VálaszTörlésKun Miklós említett egy esetet, hogy Mao a kínai háború idején elfogott japán tisztekkel művelte a következőt : tribünön, nagy tömeg előtt felhozatta a foglyokat, majd a Rákositól megszokott ötvenes évekbeli stílusban elordított egy beszédet, a szokott frázisokkal : nyúzzuk meg elevenen a fasiszta fenevadakat !
VálaszTörlésNo, aztán mintegy véletlenül - a nép szava isten szava - ott ez gyorsan meg is esett helyben, a tribünön.