Hen panta einai. All Is One. Secko jedno.

„Szúfi” – írta egy amerikai diáklány a vallásfenomenológiai szeminárium statisztikai célú kérdőívének „Vallása” rovatába. „Szúfi?” kérdeztem. „Mit csinál mint szúfi?” „Hát, szúfi táncokat táncolunk és Rumi verseit olvassuk.” „Ezek szerint tud perzsául?” „Nem. Minek az? Hiszen Rumi le van fordítva angolra!”

Jalaladdin Rumi nagy tanító költeményének, a Mathnawīnak filológiailag hű fordítása ugyan pontosan visszaadja a mű tartalmát, ám semmit sem közvetít a vers szépségéből. Az angol prózai fordítások alapján készült igen szabad átültetésekben pedig gyakran elvész az eredeti értelem, s elsikkadnak a csodálatos szójátékok és asszociációk. Felsóhajtottam. „A Koránt is tanulmányozzák?” kérdeztem a szúfi-lányt. Hitetlenkedve nézett rám. „Minek? Mi szúfik vagyunk, nem – hogy is mondják – mohamedánok!” Megráztam a fejem. „De hát a szúfik muszlim misztikusok!” válaszoltam. „Ó dehogy, mi minden vallást szeretünk. A szeretet a legfontosabb!” mondta sugárzó arccal. Még egy utolsó próbálkozást tettem: „És mit tud Mohamed prófétáról?” Ahogy gyanítottam, egyáltalán semmit sem tudott arról, aki minden valódi szúfi számára saját mester-tanítvány-láncolatának kezdő- és fókuszpontja, aki az első igazi szúfi volt. Feladtam.

De hát mit is lehet tenni, amikor egy igen népszerű író rezzenéstelen arccal állítja, hogy Goethe, Szent Ferenc, Napóleon és sokan mások mind szúfik voltak? Milyen alapon várhatjuk ezek után a széles közönségtől a szúfizmus történetének és lényegének mélyebb ismeretét? Hiszen arra a kérdésre, hogy mi is valójában a szúfizmus és mi teszi a szúfit, amúgy sem könnyű általános érvényű választ adni.

(Annemarie Schimmel, Sufismus. Eine Einführung in die islamische Mystik, München: Beck, 2000)