Boldog újévet, Perzsia!

Az a jó abban, ha az embernek sokféle barátja van, hogy negyedéven át ünnepelheti az újévet. Januárban, a mi újévünk után nem sokkal már küldhetjük a karácsonyi és újévi üdvözletet orosz ortodox barátainknak Novoszibirszkbe, februárban kínai barátainkkal együtt ünnepeljük a holdújévet valamelyik általuk már jó előre letesztelt étteremben, március 20-án pedig a tavasszal együtt beköszönt a perzsa újév, pontosabban az „új nap”, Noruz. Idén ez egybeesik a húsvéttal, ezért teheráni asszír keresztény barátainkat mindkét alkalomból egyszerre köszöntöttük.

Mindig elbűvölt, hogy Perzsia – és nem csak most, hanem a sah alatt, a legnagyobb modernizálási lázban is – mennyire önfejűen a saját időszámítását követi. Az új év a tavaszi napéjegyenlőséggel kezdődik, s hónapjai pontosan egybeesnek az állatöv jegyeivel, sőt az azokat uraló zoroasztriánus arkangyalok neveit viselik. Ilyenformán minden európai hónaphoz képest máshogy tolódnak el, úgyhogy Iránban mindig az ujjunkon kellett kiszámolni, melyik dátum mit is jelent, maradtunk is le emiatt koncertről. Ráadásul az évek számozása sem igazodik senki máshoz. A sah alatt a perzsa birodalom alapításától számolták az éveket, amihez a monarchista emigráció most is ragaszkodik, így ők most a 2567. évet írják, míg az iszlám Irán visszatért a hidzsra évétől, 622-től való időszámításra. Ugyanakkor az araboktól eltérően nem hold-, hanem napévekben számolnak, így eltérnek még a muzulmán naptártól is, amely most 1429-et ír, míg Perzsia csak 1387-et.

Már Dárius király is a Noruz megünneplésére szolgáló fogadócsarnoknak építette a perszepoliszi palotát (a Wikipedián a francia és a spanyol leírás a legrészletesebb) – a perzsa birodalmat ugyanis nem innen, hanem Szúzából kormányozták. Ide vonult vissza a tavaszi napéjegyenlőség idején két ünnepi hétre a király és udvara, hogy a napéjegyenlőség reggelén a palota lépcsőjén állva figyeljék, miként tűz át a felkelő nap sugara a palota keleti és nyugati kapuján, majd a nagycsarnokban fogadják a húsz tartomány újévi ajándékokkal érkező követeit, akiknek részletes ábrázolása máig fennmaradt a csarnok lépcsősorát végigkísérő domborműveken, jól érzékeltetve a Boszporusztól az Indus völgyéig terjedő egykori birodalom sokszínűségét.

A mai perzsák hűen követik királyuk példáját. Noruz délutánjától fogva két hétre leáll az élet Iránban. Az emberek családi körbe vonulnak vissza, s mivel a család Perzsiában nagycsaládot jelent, ezért két héten át szakadatlanul egymást látogatják, és együtt ünneplik a két hét minden egyes napján szokásos újabb és újabb szertartásokat. Ezek legjobb leírását (perzsául és angolul) még egy éve találtam meg egy emigráns perzsa fórumon, s mivel onnan azóta már eltűnt, ezért felrakom ide lementett változatát.


Noruz legfontosabb kelléke a terített asztal, amelyen néhány más kötelező kellék – így Hafez vagy Firdauszí versei – mellett a bőséget jelképező haft sinnek, a hét „sz” betűvel kezdődő dolognak kell ott lennie. Az irániak ugyan gyakran tréfálkoznak azzal, hogy ők szívesen kipróbálnák egyszer a haft shint, a hét „s” betűvel kezdődő dolgot is, de hogy mi ez a hét dolog, azt még nem tudom, csak egyet, a bort (sharâb). A szokás neve egyébként eredetileg haft chin, azaz „hét (kínai) porcelán tál” volt, amelyekben az új évben remélt bőséges termést jelképező magokat és gyümölcsöket az asztalra rakták, s csak a hangokkal és metaforákkal való játékot annyira kedvelő perzsa képzelet gazdagította ezt további jelentésekkel.

A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar, Hamed 1 és 2, Sepideh, Rfeiz, DrZin, Leila 1 és 2, David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt. Nekem különösen a magányosságáról panaszkodó emigráns Amir Fathi minimalista megoldása tetszik a nárcisszal és az ételhordó műanyag dobozzal.