Középkori sajtóhibák

A studiolumban közzétettük végre annak a középkori kódexnek a digitális változatát, amelyet a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárral készítettünk a „Kalocsa kincsei” sorozat második köteteként. Ez a gyönyörű 13. századi párizsi kézirat Szent Pál leveleit tartalmazza Petrus Lombardus versről versre haladó részletes kommentárjával együtt, összesen 300 pergamenlapon.

A vaskos kötet a párizsi egyetemen ekkortájt már elterjedt pecia-munkamódszerrel készült. Az egyetem könyvtárában őrzött mintakötetet ívekre szedték, s így adták ki több másolónak, hogy egy-egy teljes példány gyorsabban készüljön el. A másolatokat aztán begyűjtötték, s az egyes versek elején kihagyott helyre miniátorok festették be a váltakozva vörös és kék színű nagy kezdőbetűket.

Ez az eljárás Chartier és Cavallo Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban c. ragyogó tanulmánykötete szerint – amelyet nekünk volt szerencsénk magyarra fordítani – már megelőlegzi a nyomtatás munkaszervezetét, ahol az egyes íveket ugyancsak más-más szedő szedte, és – legalábbis az első évtizedekben – külön miniátorok festették be az iniciálékat a nekik kihagyott helyre. Hogy mennyire megelőlegzi, azt jól mutatja, hogy a pecia-munkaszervezéssel együtt a nyomda ördöge is megszületett – kétszáz évvel a nyomtatás feltalálása előtt.

Ez a munkamegosztás ugyanis feltételezte, hogy a könyvfestők ismerik a szöveget, s mindig a megfelelő kezdőbetűt pingálják be a kihagyott helyre. A festő azonban, úgy tűnik, gyakran éppen csak rápillantott a kiegészítendő szövegre, s már festette is azt a betűt, amely a leglogikusabbnak tűnt – ám amely olykor eltért a szent szövegtől.

Így tett például a 264r oldalon (Zsid 2,7), ahol a vers kezdő szavát „Innuisti”-nek („beleegyeztél”) olvasta és egészítette ki. Ezután azonban észbekapott, s a verstől jobbra a kommentár kezdő szavát már a helyes „Minuisti”-nek („csökkentetted”) inicializálta.


Olykor azonban a stationariusnak – az ívek kiadásáért, majd a másolatok átnézéséért felelős könyvtárosnak – kellett utólag javítania a hibát, például a 233v oldalon (2Kor 16,21), ahol a miniátor az „...alutatio” szót a liturgikus szövegekben oly gyakori „Laudatio”-ra egészítette ki mind a versben, mind a kommentárban. Utóbbi helyen a korrektor írta bele a piros „L”-be a fekete „S”-et, a helyes „Salutatio”-ra javítva a kezdő szót.


Akárcsak a 286r oldalon (Zsid 10,7), ahol a kommentár első piros „N” betűjébe került bele egy kis fekete „T”, hogy a helyes „Tunc”-ra („tehát”) javítsa a hibás „Nunc”-ot ("most").


Volt aztán, ahol a korrektor figyelme is kihagyott, s a javítás elmaradt. Így a 247v oldalon (2Tim 1,16), ahol a verskezdetként viszonylag ritka „Det” („adjon”) szó helyébe képzelt és alkotott a festő „Sed”-et („de”). Ez a példa a fenti „...alutatio/Laudatio”-félreolvasattal együtt arra is rávilágít, hogy a festő nemigen érezhetett különbséget a „t” és „d” fonémák között.


S végül egy különösen körmönfont eset. A 292r oldalon (Zsid 11,22) a „Fide Ioseph” kezdetű verstől jobbra a kommentár kezdő szavát „Iosep” helyett „Mosep”-re egészítette ki a festő. Vajon miért?


A Zsidókhoz írott levélnek ebben a részében az apostol a hit példáit sorolja fel az ősatyáktól a prófétákig. A „Fide Ioseph moriens” kezdetű verset az előző oldalon egy nagyon hasonló, „Fide Iacob moriens singulos filiorum Ioseph benedixit” kezdetű vers előzi meg, majd egy „Fide Moyses” kezdetű követi. A miniátor a „Fide Ioseph”-hez érkezve talán egy pillanatra elveszíthette a fonalat, s úgy emlékezhetett, hiszen ezt a mondatot már kifestette, s a tőle jobbra álló „...osep” kommentár-kezdetet már a következő versnek megfelelő „Moses”-re kell kiegészíteni. Utólag azonban ezt a bakit is korrigálták a nagy vörös M-be írott kis fekete J-vel.

Tanulság? Tévedni már nyolcszáz éve is emberi dolog volt. Bizonyára érvényes lesz ez a mi kiadásunkra is, amelynek hibáiról csak remélni tudjuk, hogy nem bosszúságot okoznak majd a Nyájas Júzernek, hanem csupán megbocsátó derűt, mint nekünk a középkori miniátoréi.