Egy kérdés: gapi.plusone.go

A blog angol változatában tegnap óta nem működnek a javascriptes felpattanó ablakok (pl. itt), míg a magyarban (pl. itt) vígan pattognak tovább. Megnéztem a forráskódban, mi lehet az oka, s azt találtam, hogy az angol változat kódjába a következő javascript ékelődött bele anélkül, hogy én bármit matattam volna rajta:

<script src='https://apis.google.com/js/plusone.js'>{'lang': 'es', 'parsetags': 'explicit'}</script><script type='text/javascript'>gapi.plusone.go();</script>

Ha ezt a scriptet kiveszem, az ablakocskák megint felnyílnak. A bökkenő az, hogy nem tudom, a forrásból hogyan lehetne eltávolítani. A blogtemplate html-változatában nincs benne, tehát valahonnét mélyebbről kell jöjjön a Blogger szerveréről. Rákérdeztem a Blogger fórumán, de választ még nem kaptam. Viszont látom, hogy másnak is összeakadt már javascriptes alkalmazásával, s ő sem kapott rá meggyőző választ.

Tudja valaki, mi ez, és mi rá a megoldás?

Történelem alulnézetből

Nem gondolná az ember, hogy Csömör, ez a Budapest határában fekvő, erdőktől körülvett kis zsákfalu hatvanhat éve Magyarország stratégiai központjává vált. A falu ugyanis a Gödöllői-dombság első vonulatán fekszik, egy magasságban a Gellértheggyel, kiváló rálátással Budapestre. Malinovszkij marsall ezért 1944-ben innen indította meg a páncélostámadást a Budapestet védő Attila-vonal ellen, majd Budapest bevétele, 1945. február 13 után – amelyről már korábban írtunk – itt állította fel a 2. Ukrán Hadsereg főhadiszállását. Hogy mindez mit jelentett a falu számára, arról gyakran mesélnek az öregek, s most Fábián Feri bácsi beszéli el részletesen annak a riportsorozatnak az első részében, amelyet Tenczer Ágó készített vele az általunk szerkesztett Csömöri Hírek portál számára.


Az idén 83 éves Fábián Ferenc születése óta a településen él. A csömöri téesz megalakulásától annak elnökhelyettese volt 1990-es nyugdíjazásáig. A csömöri kézilabdacsapat az ő vezetése alatt került az NB1-be, a legendás sikereket javarészt neki köszönhette a csapat, a falu pedig az országos ismertséget. 2009-ben – a településen végzett munkája elismeréseként – Csömör Díszpolgára címet kapott. Feri bácsi emlékezetében ma is élénken él egész élete, azon keresztül Csömör 20. századi történelme sokszor egészen pontos napokra, de még órára is lebontva. Az alábbiakban arról mesél, amikor egy nagyhatalmi döntés értelmében az akkoriban három és félezer csömöri lakosnak két napja maradt, hogy elhagyja otthonát…

Hol laktak a második világháború alatt Feri bácsiék?

Erzsébet út 79. Nappal a pincében és éjjel az udvarunkon volt egy bunker, amit apám készített, ott voltunk. Az első bombázás 1944. június másodikán volt Pesten. Két csömöri halálos áldozata volt: Ördög István és Kovács János. Ettől az időtől volt bombázás: nappal amerikai gépek 9-10 ezer méter magasságban, minden délelőtt 10-től 12-ig. Éjszaka a sztalinlámpás orosz gépek jöttek, azok a bombázandó települések felett akkora fényt adtak, hogy lent látni lehetett… Június másodikán már a Laki saroktól a Staub villáig kaptunk mi is a bombázásból. Amilyen az emberiség, amilyenek vagyunk, sokan mondták a faluban, ez nem olyan nagy baj, mert ezeknek van miből újat venni s építeni… Mit ad az ég? A következő éjjel a falu legszegényebb része, a Kakastelep: Mogyoródi út, Zrínyi utca kapott bombát. Elég csúnyán. Sok háznak ott a teteje elment. Itt is volt egy érdekes, tanulságos eset. A Mogyoródi út közepén lakott a Wéber Józsi bácsi asztalos. „Jön a front, fog kelleni sok koporsó” – mondta, s csinált egy egész kamrára valót. És találat érte a koporsós kamrát!…

A 15th Air Force B-17G gépe a szobi vasútvonalat bombázza Csömörtől északra 1944 októberében (innen)

Csömör, Laki-kastély a háború előtt

Csömör, Simon-villa a háború előtt

Később aztán jött a kiürítés. Honnan szerzett erről tudomást a falu népe? Hiszen nem volt se tévé, se rádió…

De volt kisbíró! Kettő is: Merk Józsi bácsi és Morva János bácsi. Ezek 1945. február 13-án végigdobolták reggeltől a falut, méghozzá azért, hogy 48 órán belül mindenki köteles elhagyni a községet. Ami azt jelenti, hogy kedden éjfélre kellett kiüríteni a falut, hogy Malinovszkij marsall idetelepíthesse az oroszok főhadiszállását. Amilyen a magyar ember, ugye: miért mennénk a mienkből? Dehogy megyünk! Vasárnap még senki nem volt kint, hétfőn kezdtek szállingózni a környező falvakba. Legtöbben Cinkotára, Nagytarcsára mentek. Mert ennek a három falunak vannak tradíciói – népviselete, nyelve, szokásai, mezőgazdasága, vallása, ezekben mind rokonlelkek voltak. No, hétfőn dél körül már szállingóztak, és mikor már tudomásul kellett venni, hogy ez nem vicc, kedd reggeltől aztán megindultak ezekbe a községekbe.

Csömör és a környező szlovák falvak (a mai Nagytarcsa akkor még Csik-Tarcsa néven)
a Budapest-Gödöllő út mentén az 1781-es katonai felmérésen. Lent: Csömöri
szlovák asszonyok a hagyományosan augusztus 20-án rendezett
ökumenikus imanapon, 2010 (korábbi bejegyzésünkből)

Hogyan volt mindez megszervezve?

A világon a legnagyobb szeretetművelő a nyomorúság. Amikor az emberek bajba’ vannak, akkor van segítőkészség. Ahogy mentünk kocsikkal, biciklikkel, tragacson, ki mit bírt, vitt, úgy álltak Kistarcsán, meg más falvakban is az utcán az emberek: hozzánk is jöjjenek! Nálunk is van két szoba!…

Elment mindenki?

Két és fél nap alatt mindenki elment. Aki itt maradt, annak menekülni kellett. Ez komoly dolog volt.

Fábián Ferenc (jobbról a második) evangélikus konfirmációs csoportképe, Csömör 1941

Hány napig voltak oda?

Április végéig. Így esett bele húsvét is április közepén, amit a nagytarcsai evangélikus templomban ünnepeltünk. Máig emlékszem arra az énekre, amit ott akkor Győri János lelkész külön nekünk, üldözötteknek választott, hogy kifejezze együttérzésüket, részvétüket, hiszen nem lehetett tudni, hogy megmarad-e az otthonunk. Vagy akár az életünk, hisz’ akkor már „divat” volt elvinni az embereket, sokan kerültek fogságba. Így szólt a Szarvasi Énekeskönyv 665-ös éneke:

„Hogyha mi számos áldást és jót
az Istentől fogadnánk,
miért okolnánk a Mindenhatót,
ha bút-bajt küld is mireánk?
Ha súlyt próbál, hogy vallóinál milyen hitet talál?
Az ő nevének zengjen az ének mindörökké!
Ha tönkre menne is vagyonunk, kétségbe akkor se essünk,
Hisz’ e világra mit se hoztunk,
Midőn anyánktól születtünk…”

Szovjet katona magyar foglyokat kísér egy kilőtt Panzer IV/70 német tank előtt (innen)

Mire jöttek vissza?

Ajjajjajjaj… Nem is lehet kifejezni másképp, minthogy egy újabb tatárjárás. Rettentő dolgok történtek. Az asszonyok, lányok meghurcolása, éjszaka krumplit pucoltattak velük, képzeled, hogy e mögött mi van… Azonkívül például lovasok voltak sokan, kocsisok, akik kerestek kukoricát a lovaknak. Több ilyen eset volt, hogy a sublótból kirámolták a gyönyörű hímzett csömöri ruhákat, megsemmisítették, és a sublótfiókokba kukoricát szórtak és etették a lovakat. A legszomorúbb eset a Kistarcsai út elején, a 8-ban laktak a Halász lányok, azokat is el akarták vinni, és a két öreg nagyapa, szomszédok, ellenálltak és nem engedték, és ott lőtték agyon őket, a két öreg bácsit.

Szovjet páncélos támadás a csömör-rákospalotai földeken át Pest ellen, 1944. december 19 (innen)

Az oroszok ezek szerint már a kiürítés előtt Csömörön voltak.

December 29. délután egy órakor jött az első orosz le a Fábiánék kertjén mihozzánk. A pincénél álltunk apámmal, a pince tele volt emberekkel, szomszédokkal, hozzánk jöttek, biztonságot reméltek. Apám elég jól beszélt oroszul. Az orosz katona kérdezte, hogy hol a német, hol a germán? Mondták, hogy nincs. Erre mondta, hogy hol van a pince? – mert tudták, hogy ott vannak az emberek. Oda bevezettük őket, megvizsgálták a jelenlévőket, nincsen német. Pedig voltak németek is, de az összes idő alatt egy disznólopásra emlékszem, amit ők csináltak. Április végén Malinovszkijék Pestre értek, és a csömöriek hazajöhettek a kiürítésből. Addig pedig, a kiürítés alatt onnan jártunk dolgozni a csömöri határba gyalog, meg kocsin, meg ki hogy tudott.

Harcok a budapesti Ferenc téren, 1945 február (innen)

Az ostrom utáni Budapest képeiből itt közöltünk válogatást

Hány orosz tartózkodott itt?

Minden házban öt is, tíz is volt. Amit találtak, mindent vittek, kukoricát, meg ami csak volt. De a legsúlyosabb az asszonyok bántalmazása volt. Május elsejét már itthon ünnepelhettük, 11 órakor kezdődött az ünnepély, addigra már a két templomból is felérkezett a nép a Hősök terére, ahol Krizsán Gyuri és Morva János bő gatyába, parasztruhában álltak őrséget a hősök emlékművénél és kaszával a vállukon tették ünnepélyessé a műsort. Fodor Feri Madisz titkár kérésére elszavaltam egy verset – miután Bucsányi Sándor bácsi megtartotta az ünnepi beszédet. Fodor Feri rám bízta, hogy melyiket szavalom. Én pedig így szóltam:

Május elsejére
írtam magam

Május elsején, a munkásság ünnepén
felejtsünk el minden szenvedést.
Tekintsünk előre hittel, reménnyel,
bízzunk egy igazi munkás jövőben.
Segítsünk egymásnak gyógyítani
a háború okozta sebeket,
teremtsünk mindnyájunknak egy boldogabb, új életet!
Ha ezeket mind megfogadjuk,
gyümölcsét mindnyájan látni fogjuk.
Adjon az Isten hitet, reménységet,
minden dolgozó asztalára bort, búzát, békességet.

Ekkor tizenhat éves volt Feri bácsi. Értette, hogy miről szólt az a háború?

Nem. Csak mint résztvevő, szemlélő. Akkor még nem tudtam, hogy mi minden van kockán ezzel a ’45. április 4-ével…

Csömör és környéke (kiemelt rész) Budapest 1940-41-es rendezési tervén. 1950 óta Csömör
kivételével az összes többi peremtelepülés Budapest része. Csömörről a szovjet
főhadiszállás Mátyásföldre települt át 1990-ig, mint arról már
korábban írtunk; ottani helyét piros ponttal jelöljük.

Ősbiciklisták

Az ősbicikli történetének képes krónikájából egy dolog maradt ki: az ősbiciklisták fotóalbuma. Nem egy vaskos album. A „safety bicycle” 1890-es évekbeli elterjedése és az általa elhozott „bicikliőrület” előttről nem sok kerékpáros-fotót találunk. Nemcsak a kerékpár volt új találmány, ritka jószág, de a fényképezőgép is. Ráadásul a század végéig mindkettő mozgatása külön-külön is teljes embert kívánt, úgyhogy az újdonságokra fogékony úriembernek választania kellett: pedálozik vagy kamerát cipel.


Szerencsére az úriemberek ekkoriban még megengedték maguknak azt a fényűzést, hogy összejárjanak, és ha úgy adódott, az egyik kedvtelésből lefotózta a másik kedvtelését. De ezzel együtt is csak negyven körüli ősbiciklista fotóját sikerült idáig összegyűjtenem a Michaux-féle boneshakertől a tricikliken és quadracikliken át a penny-farthingokig, pedig ebbe már belevettem az ősvelocipéd fejlődésben megrekedt törpe változatát is, a gyerektriciklit. Aki tud, küldjön még fotót a gyűjteménybe.

Velocipédgyár Amerikában

Requiescat in pace

Clavileña

Az elmúlt napok biciklis bejegyzései előtti tisztelgésként íme egy kicsi és szerény kétütemű költői gépezet, amely kizárólag a mechanizmusa alapjául szolgáló eredeti alkatrészekkel működik tökéletesen:

Impromptu I Pasa una bicicleta por la carretera. Parece que no es nada una bicicleta… Pero vista detrás de una alambrada ese trasto de dos ruedas le llena a uno de ideas. Por la carretera va que vuela, una bicicleta. II ¿Qué treta me juegas, fortuna y rueda? De mis pies nacen andas y surgen sedas. Por sólo altibajar mal las rodillas yo mismo me llevo en sillas. Ya más que Clavileño, Clavileña dulce, metálica, sin par sorpresa: ¡Oh noble bicicleta! Max Aub Djelfai napló, 1942.2.21

Fandanguito L’Arpeggiata – Los Impossibles

Tökéletes működést említve nemcsak a verset alkotó szavakra és az ember önjáró gépezetté való metamorfózisának képére gondolok, hanem a szerkezet egyéb elemeire is, kezdve a kontextuson, amelyben Max Aub megírta, az algériai Djelfa koncentrációs táborában, ahová őt mint francia anyától és német apától Franciaországban született zsidó származású spanyol szocialistát, akit kommunistaként jelentettek fel, de mindenekelőtt sans papier-ként tartottak fogva, egyszóval mint a Pétain-Franciaországban nem kívánatos külföldi vegytiszta esetét internálták.

De ott van az a metamorfózis is, ahogy az internacionalista és laikus Aub saját vizuális emlékeinek szűrőjén keresztül fogja fel és értelmezi a hagyományos katolikus körmenet képét, melyben a szent szobrot drága selyemszövettel letakart kerekes saroglyán (anda) hordozzák körbe.

S ott az irodalmi utalás a Don Quijoté-ra és a 40. fejezet szárnyas falovára, amely képes elröpíteni a hidalgót és fegyverhordozóját a legvalóságosabb képzeletbeli helyekre, hogy ne is beszéljünk arról a meghatározó szerepről, amelyet a bicikli játszott nagyszüleim világában, a venetói síkságon, s végül arról, hogy amint először olvastam Aubnak ezt a versét, az én biciklim is tüstént átalakult szárnyas lóvá – s minthogy biciklijeim folyton cserélődnek, lévén mindannyian a Vélib’ flotta tagjai, ezért a metamorfózis immár ménesnyi méreteket ölt.

I Bicikli halad az úton. Milyen semmi egy bicikli… A szögesdrót mögül nézve ez a kétkerekű jószág megragadja képzeletem mégis. Az úton egy bicikli száll. II Milyen varázslatot űztök velem, szerencse és kerék? Két lábam kordévá hajlik, selyemszövet fakad rajtuk. Térdeimet váltogatva tulajdon nyergembe szállok. Nem is Clavileño, de Clavileña: fémes-édes váratlan ajándék: ó, nemes bicikli!

Maxime Noiré, La route de Djelfa

„A világhírű »El Clavileño« benzin
a legjobb az automobil számára!”

Mert mennek mint a meszes

Az első képet az Old Picture of the Day blog közli. Aláírása nem hagy kétséget afelől, mit látunk rajta: a közlekedési rendőr megbírságolja a felelőtlenül száguldozó velocipédistát. Elvégre nem élünk az őserdőben.


Ugyanerről a jelenetről egy másik képet is találunk a Vintage Venus blogon, „Bírság gyorshajtásért” címmel és „veszélyes élet két keréken” aláírással. Nagyon helyes. Móresre kell tanítani az ilyen fickókat.


A fotók dátuma azonban óvatosságra int: 1921. Ekkoriban már aligha volt közforgalomban velocipéd. S gyanúnk beigazolódik, amikor a Library of Congress fotógyűjteményében rábukkanunk az alábbi sorozatra.






A fotós előtt fel és alá kerekező velocipedista és a nyomában járó motor (sőt motorok, mert mintha a harmadik képen más lenne a kísérő) többféle lehetőséget megengednek. Versenyre készülő biciklistának mérik a részidőket; burleszkfilmet forgatnak; olyan reklámfotók készülnek, amelyek már nem a versenylóval, hanem egyenesen a motorkerékpárral mérik össze a velocipéd sebességét. Ki hallott az Advance Cycle Garage-ról? A neten nincs rá találat. És tudja valaki, milyen egyenruhát visel a motoros? A kép éles, de a részletek homályosak. Régi fotóból könnyű jó aláírással geget csinálni, ha mai szituációból kiindulva értelmezzük. De ha arra vagyunk kíváncsiak, mi történik tényleg a képen, be kell látnunk, hogy már a száz évvel ezelőtti fotók jó részéhez is elveszett a kulcs. Legalábbis detektívmunkára van szükség, hogy megtaláljuk.

A fotográfia éjszakája

Le lehet-e fényképezni a sötétséget? A spanyol Babelia legutóbbi számában Antonio Muñoz Molina ír a Metropolitan Museumban nemrég megnyílt Night Vision: Photography After Dark fotótörténeti kiállításról. Sajnos a kiállítás oldalán alig közölnek fotókat, s az a kevés is elég érdektelen. Ezért saját fotótörténeti válogatásunkkal illusztráljuk Molina szövegét, amely amúgy is elrugaszkodik a new yorki kiállítástól, hogy visszatérjen azokhoz az egykori elfelejtett, archaikus éjszakákhoz, amelyekről ezek a képek is szólnak.

Michael Kenna: Éjszakai sínek

Emlékezetem legmélyén még ott él a mindent betöltő elektromos világítás előtti éjszaka sötétje. Emlékszem a halvány fényű villanykörtékre az utcasarkokon, és a fém tetejű lámpákra, amelyek a terek fölött keresztben kifeszített kábelekről lógtak lefelé, s amelyek a hatalmas árnyékok és vöröslő fényfoltok nagy játékába kezdtek, valahányszor a szél megtáncoltatta őket a téli éjszakákon. Emlékszem, ahogy apám az ölében visz, jól bebugyolálva, szájamat szúrós sál takarja, és a szédület fog el, ahogy fejemet hátrahajtva az eget bámulom, ahol annyi csillag hunyorog a ködösen fénylő Tejúton, amennyit azóta se láttam.

Carlos és Miguel Vargas: Híd San Lázaróban, Arequipa, Peru, 1926

Egy másik korban, sok évvel később Ricardo Martín rögzítette fényképein a villanykörték fényét ugyanezeken a még akkor is érintetlen utcasarkokon, ahol gyerekként játszottam késő estig a többi gyerekkel együtt, míg anyáink az ablakon kihajolva egymás után be nem hívtak minket, amikor elkészült a vacsora. Ezeken a terecskéken, amelyek annyira bővelkedtek éjszakai árnyakban, és annyira mentesek voltak még az autók reflektoraitól és motorzúgásától, a nappali fény kihunytával együtt eljött a mesélés ideje, a kísértethistóriáké, a friss gyerekvéren élő farkasemberekről szóló pletykáké, a cukros néniről és a zsákos emberről szóló történeteké, amely utóbbit mifelénk Vajasbácsinak nevezték. Túl a sarkon egy lakatlan ház állt, amelynek kapujába már nem ért el a lámpa fényköre, s ahol nagyon is lehetséges volt, hogy boszorkány bujkál. Nagy kihívás volt minden bátorságunkat összeszedve átkelni a sötétség zónáin, közben azt énekelve a magunk bátorítására:

Ay qué miedo me da De pasar por aquí, Si la bruja estará Esperándome a mí.

Jaj mennyire félek keresztülmenni itt ahol a boszorkány énrám leselkedik.

Brassaï: Kanális, Párizs

Ma már tudom, hogy ősi, preindusztriális éjszaka volt ez, amely tökéletesen sötétté vált ama nem ritka alkalmakkor, amikor kialudtak a fények. A gyermeki képzeletben a nyelv legközönségesebb metaforái is a metszetek pontosságával rögzülnek: egy kis utca végén, túl a lámpa fénykörén, olyan sötét volt mint a farkas szájában: a mesék és lidércnyomások nagy farkasának tágra nyitott szájában, a sötétség szájában, amely elnyeléssel fenyegette, aki messzebb ment a kelleténél, vagy aki balszerencséjére a népszerű gyermeki mitológia egyik vagy másik olyan teremtményével találkozott, akiket a nagyon is valós és kegyetlen felnőttek eszeltek ki, időtlen idők óta kihasználva a gyermek gyengeségét. Egy görbe hátú anyóka, vállán gyapjúkendővel, akinek arcát félig eltakarta az álla alatt megkötött kendő, nagyon is lehet, hogy boszorkány volt, vagy legalábbis boszorkány sziluettjét vetítette a macskakövekre. És voltak megmagyarázhatatlanul baljós emberek, akik ha egyedül voltunk, odajöttek hozzánk ezt-azt kérdezni, vagy akik a combunkhoz nyomták az övéket a filmszínházak másfajta sötétjében.

André Kertész: Cím nélkül, Budapest

A sötétség eme éjszakáinak fordítottja egyszer érkezett el egy évben, a vásári kivilágítással, amely, minthogy nem voltunk hozzászokva, sokkal vakítóbbnak tűnt számunkra a valóságosnál, a színesre festett villanykörték füzérével, az óriáskerék fényeinek szédületével, a reflektorokkal, amelyek hatalmassá növelték a cirkuszi plakátok harsány színeit. De amikor magunk mögött hagytuk a vásárt, szinte alvajáróként a fáradtságtól, szüleink kezét fogva, s ahogy fokozatosan elhalkult mögöttünk a hangszórók, a tombolák, a zene, a ringlispíl zaja, egyre nyilvánvalóbbá vált a visszatérés a sötétségbe a megszokott utcákon, amelyeken visszhangot vert a felnőttek által ilyenkor hordott s oly kevéssé megszokott vasárnapi cipők kopogása.

André Kertész: Daisy Bar, Párizs, 1934

Az éjszaka, anélkül, hogy észrevettük volna, apránként éppen azokban az években telt meg világossággal, amikor magunk mögött hagytuk a gyerekkort. A kivilágított éjszaka volt a nagy csábítás, amellyel a városok mágnesként vonzottak minket. Sosem felejtem el a madridi Gran Vía fényáradatának benyomását az első éjszakán, amikor a plaza de España sarkán befordulva megpillantottam, majdnem-felnőtt létem első éjszakáján, néhány nappal tizennyolcadik születésnapom előtt, még ki sem nyitott bőröndömet a panzió szobájában hagyva, ahol hihetetlen módon ettől kezdve élni fogok, magam felelve tetteimért és lépteimért, a nagyváros hívásának és lüktetésének engedelmeskedve.

Alfred Stiegliz: A hátsó ablakból

A Metropolitan néhány eldugott és kevéssé megvilágított termében kiállítás nyílt a 20. század éjszakájának természethistóriájáról, erről a sötétségről, amely a fekete-fehér fotó és mozi képein keresztül annyira befolyásolta képzeletünket, hogy még emlékeinket is képes átalakítani. A fotográfia, a fény művészete nagyon hamar az éjszaka felfedezésére indult, amint technikai eszközei, az érzékenyebb filmek, a hordozható kamerák és a vaku ezt lehetővé tette.

Paul Martin: Nedves éjszaka a parton, 1895-96

A polgári város sugárútjai, a kirakatok, a gázlámpák, a kihalt utcák megteremtették a kíváncsi és ráérős, s az ismeretlenekről történeteket szövő sétáló figuráját. Baudelaire és Hasfelmetsző Jack a 19. század éjszakáinak teremtményei. A fotográfus, kiszabadulván műterméből, vállán a géppel, a ragadozó egyaránt ősi és modern ösztönével a 20. század jellegzetes alakjává vált, Vajasbácsivá, akinek sziluettjét a táncoló lámpa fénye a macskakövekre vetítette, mások titkos életének kémjévé, az ismeretlen ország felfedezőjévé, amellyé a nagyváros válik az éjszaka beálltával, de mindenekelőtt ennek a sokértelmű éjszakának a felfedezőjévé, amely egészen az ötvenes évek végéig, a színes fotográfia eljöttéig tartott.

Brassaï: A szép Pont Neuf

Brassaï Párizsban, Bill Brandt Londonban, Josef Sudek Prága néptelen kommunista éjszakáiban, a rendíthetetlen Berenice Abbott New York legmagasabb épületének tetőteraszain, hogy megörökítsék a korán leszálló decemberi éjszaka képeit, attól a perctől, hogy a fények kigyúlnak a még emberekkel teli irodákban addig a percig, amíg az épületek ki nem ürülnek és az utolsó fények is ki nem alszanak. Weegee, aki a vaku klinikai arcátlanságával világítja meg a vértócsa tetején lebegni látszó holttestet, vagy a levágott fejet, amelyre a new yorki rendőrség a magasvasút vasoszlopainak tövében bukkant.

Margaret Bourke-White: Moszkva belvárosa légelhárító tüzérséggel, 1941

Ez a fotográfiának az az éjszakája, amely annyira hasonlít emlékeimre, vagy azokra az esetleges emlékekre, amelyek az enyéim is lehetnének: a Szent Pál templom kupolájára, amelyet a telihold világít meg a romokban álló épületek között a német bombatámadás után Bill Brandt képén; a Hiroshi Sugimoto által fotózott éjszakai tenger horizontjára, amely egyszerre áthatolhatatlan és éteri mint egy Rothko-kép. Valahol, és nem csak ezeken a képeken, még ma is él a legősibb emlékezet repedés nélküli éjszakája.

Josef Sudek: Éjszakai séta, Prága