A Wang folyó versei

Mao él

2012-01-30T23:27:00.008+01:00

Régóta szeretnék már részletesen írni a Bécsben novemberben véget ért Opletal-kiállításról, a kínai kulturális forradalom (1966-76) eddigi legnagyobb európai kiállításáról, s ez a bejegyzés részben felvezetés hozzá. A kiállítás főleg a kulturális forradalom tárgyi emlékeire koncentrált, s háttérbe szorultak a fotók. Ezért most a forradalommal kapcsolatos három fotósorozatot szeretnék bemutatni három elismert kínai művésztől. Mindhármat a pekingi 百年印象 Băinián Yìnxiàng, „Száz év impresszió” fotógaléria állította ki az elmúlt években.

翁乃强 Wēng Năiqiáng (1936) Indonéziában született, Kínába a kommunista hatalomátvétel után érkezett 15 éves korában. A pekingi képzőművészeti főiskolán végzett festészetet és fotózást, majd az egész kulturális forradalom alatt fotóújságíróként dolgozott. 1993 óta tanít a képzőművészeti főiskolán. A központi lapok számára készült színes (!) felvételein a kulturális forradalom ikonikus jeleneteit és gesztusait örökítette meg professzionális színvonalon, a vörös könyvecske lengetésétől a gárdisták vonulásán át a forradalmi színielőadásokig.

晓庄 Xiăo Zhuāng (1933) tizenhat éves korában partizánnak állt a Kuomintang ellen. 1950-től a hadsereg lapja, majd 1952-től a Xin Hua hírügynökség fotósa lett. Magas posztot töltött be több lapnál, 1980-tól a kínai fotósok lapjának főszerkesztője volt. Képei nyilvánvalóan női szemmel, nagyon érzékenyen, sokkal inkább a személyekre figyelve, a téma helyett a látványt megragadva mutatják be ugyanezeket az ikonikus jeleneteket. Ezek a képek nem az általunk ismert szájbarágós propagandaillusztrációk. Ezek a képek nagyon jó fotók. És éppen ezért nagyon veszélyesek.

Az itt és sok helyen szereplő felirat: 毛主席万岁 Măo Zhŭxí wànsuì „Éljen (szó szerint: Tízezer év) Mao elnök!”

王彤 Wáng Tóng (1967) a henani képzőművészeti főiskolán végzett. 1989-ben kezdett fotózni, s ma a kínai National Geographic fotóigazgatója. Még kezdő fotósként, 1996-ban készítette ezt a sorozatát a kulturális forradalom egyik utolsó velünk élő vizuális emlékéről, a falakon fennmaradt Mao-ábrázolásokról. Valószínűleg az utolsó percben. Amelyik kép és felirat magától el nem pusztult azóta, azt a fallal és az egész régi Pekinggel együtt tüntették el Mao és a kulturális forradalom örökösei.

Családi vagyon

2012-01-29T16:58:00.005+01:00

„Mint minden kalamálit, őt is meglehetősen sok dísztárgy vette körül. Kis tükrök és családi fényképek bársony- és kagylóhéj keretben, porcelán macskakölykök és böhölik csipketerítőkön, gyönyörű selyemmel vagy ezüsttel hímzett aranymondások, egészen pici serlegek és kedves mórika alakú teáskanna-sapkák – igen, minden olyasmi, ami könnyebbé, kevésbé veszélyessé és kevésbé nyomasztóvá teszi az életet.”

Tove Jansson: „A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében” (A láthatatlan kisgyerek, 1989)

黄庆军 Huáng Qìngjūn (1971) és 马宏杰 Mă Hóngjié (1963) pekingi fotósok évek óta járják Kína valamennyi tartományát, s arra igyekeznek rávenni egy-egy családot – nem egyszerű, mesélik –, hogy rakja ki minden holmiját a háza elé, majd üljenek le ők is tárgyaik közé, hogy közös csoportképen örökíthessék meg őket.

Nem tudom, ők mondják-e meg nekik, hogyan rakják. Ha nem, akkor figyelemre méltó, milyen hasonló mintákat követ a tárgyak közszemlére tétele a belső-mongóliai pusztáktól a miao falvakig és a szecsuáni hegyvidéktől a Jangce-torkolatig. Egyetlen széles sorba rakják ki őket, hogy minél több látsszék belőlük, már ha elférnek egy sorban, de többnyire elférnek. Rendszerint nem kupacosítják, hanem egyenként állítják ki, ahogy egyenként is szerezték meg őket. A család szinte mindig középen ül vagy áll, s még a két vagy három kivételnél is a ház mint középpont felé húzódik. Ahol vannak élelmiszertartalékok, rizseszsákok, kukoricacsövek, azok kerülnek az előtérbe a bőséget jelképezve. Meg az állatok.

A képek láttán az első benyomás az „ennyi”. Itt van hát együtt minden tárgy, amit egy ember születésétől haláláig megérint, és ami mindig készen áll az érintésre a szokott helyen várakozva, háttérbe húzódva, a házban és a ház körül szétszóródva, úgyhogy együttes jelenlétük súlya, mint egy további családtagé, soha nem is tudatosul ilyen kényszerítő módon, legfeljebb költözéskor, vagy amikor az embert az utcára rakják.

A második benyomás a „csak ennyi”. Ilyen kevéssel le lehet élni egy életet? Míg nem is olyan régen egy paraszti háztartásban körülbelül ötszáz tárgy volt megtalálható, amelyek nagy részét a mindennapi tevékenységek során használták, addig egy indusztrializált kultúrában ennek akár két nagyságrenddel többszöröse vesz körül bennünket háztartásonként. Bármennyire is vágyunk az egyszerűségre és igyekszünk felszámolni magunk körül a fölösleges kacatokat, a mindennapi tárgyak ilyen szűkös együttese még a házak állagától eltekintve is szegénységet sugall.

A két fotós ugyanakkor a kísérőszövegben azt hangsúlyozza, hogy a kínai családok túlnyomó részének micsoda felfoghatatlan előrelépés és gazdagság ilyen sok tárggyal rendelkezni. Számukra, mondják, ez a mustra a határtalan lehetőségeket és fejlődést jelképezi, amelyet a párt, oly sok évtizednyi ígéret után, végre elhozott nekik. Gyakran megfeledkezünk róla, milyen különbségek lehetnek perspektíváink között.

A régi Peking

2012-01-28T16:29:00.003+01:00

Az 50-es évektől kezdve programszerűen elpusztított régi Peking rekonstrukciójához kerestem képeket, így találtam rá a LIFE-nak erre sok száz darabból álló színes fotósorozatára, amelyet Dmitri Kessel készített 1946-ban. Ezek a képek azért különösen értékesek, mert valószínűleg ez volt az utolsó pillanat, amikor a régi Pekinget még többé-kevésbé olyannak lehetett látni, amilyennek évszázadokon át látták, s az első, amikor ezt valaki részletesen végig is dokumentálta fényképen.

Dmitri Kessel (1902-1995) ukrajnai zsidó földbirtokos családban született. Első fényképezőgépét 14 éves korában kapta: ezt önéletrajza szerint egy bolsevik katona törte szét a fején a család vagyonának kisajátításakor. 1923-ban menekült Amerikába, ahol különféle alkalmi munkákkal töltött tíz év után, 1934-ben végezte el a fotóiskolát. Szerencsés időpont volt ez egy kezdő fotós számára: a 35 mm-es Leica megjelenése, amely lehetővé tette a gyors és feltűnés nélküli fotózást, ekkor teremtette meg a technikai lehetőséget az olyan nagy amerikai képes magazinok megalapítására, mint a Life vagy a Fortune, amelyek útjára indították a sajtófotó első nagy generációját. Kessel hatvan éven át szinte kizárólag a Life-nak fotózott világszerte, amelynek második világháborús tudósítója is volt.

A pekingi sorozat néhány darabja a Life 1946. április 29-i számában jelent meg, de túlnyomó részük csak a Google Life-fotóadatbázisában vált először hozzáférhetővé. A képeken még a földszintes hutong-várost látjuk, kevés járókelővel, jóformán járművek nélkül; a Tiltott Város már múzeum, de áll még minden azóta lebontott kapu és fal; a császári palota homlokzatán még Csang Kaj-sek képe függ Maóé helyett; és a legmodernebb építmény, amit látunk, a pályaudvar és a vasúti sínek a régi városfalak tövében. Mintha egy wuxia-film díszletei közt járnánk: csakhogy itt még minden valódi. A képek főként a Tian’anmen téren és a Tiltott Városban, az Északi Tó császári parkjában és a Mennyei Templomnál készültek, s aki járt már Pekingben, könnyen felismeri többségüket. Ennek ellenére a nagy változások miatt sok fotó helye és témája már nehezen meghatározható: ezen dolgozik csapatmunkában a kínai tieku.org fórum közönsége. Az ő meghatározásaikat is felhasználjuk majd a régi Peking rekonstrukciójához, ahol sok más képpel együtt térképhez is kötjük őket.

A Folyóntúli Köztársaság

2012-01-27T23:05:00.004+01:00

Nem, nem a Transzdnyisztriai, hanem egy sokkal kisebb és mindenképpen vidámabb. Ez a köztársaság a Vilnius folyócskán túl fekszik, az egykori gettóban, ahová a zsidók elhurcolása után az alvilág és a város legszegényebb lakói települtek be, majd a 70-es évektől kezdve egyre több nincstelen művész költözött. Ők kiáltották ki 1997-ben az Užupis, azaz Folyóntúli Köztársaságot, amelynek saját elnöke és püspöke, moszkvai nagykövetsége és nem kevesebb mint négy zászlaja van.

A köztársaság alapító legendája szerint a Lenin-szobrok eltávolítása után üresen tátongó talapzat bántotta az itt lakó művészek szépérzékét, s összeálltak, hogy szocialista realista stílusban megfaragják rá Frank Zappa szobrát. A mozgalom olyan öntudattal töltötte el a helyi közösséget, hogy elhatározták: függetlenné válnak Litvániától, amely nem törődik a lepusztult városnegyeddel, s a maguk kezébe veszik sorsuk intézését. Akárhogy történt is, az önálló állam jelképe ma már a főutcáján 2002-ben emelt angyalszobor. Erről kapta új hivatalos nevét is: Az Angyal Köztársasága, hirdeti büszkén a vízum felirata, amelyet a határfolyó užupisi hídfőjénél álló kocsmában ütnek bele a látogató útlevelébe.

Alekszandr Belenkij fotói

红色弗兰肯斯坦

2012-01-27T15:39:00.001+01:00

Macskára kutya. Rövid szünet után újabb bejegyzéssel bővült a Wang folyó kínai nyelvű változata. Köszönjük, minus273!

Sarmanka

2012-01-26T20:25:00.005+01:00

Niko Piroszmani: Arganscsik (tbiliszi kintornás), két változat, 1910

Kintornásokkal találkoztunk már a háború előtti Varsóban és Lwówban, Bukarestben és a lebombázott Budapesten, sőt Amerikában és Grúziában is, és valóban érik már egy nagy képes poszt a verkli történetéről. Ez azonban nem lenne teljes az orosz kintornások nélkül.

A kintornás-cigánylányos jenelet Sztravinszkij Petruská-jának 1910-es évekbeli előadásából

A verkli, azaz шарманка – amelynek minden látszat ellenére nincs köze a szintén zenész magyar sármányhoz, hanem a francia charmante orosz kicsinyítő képzős honosítása – a századfordulós Oroszország városaiban, sőt falvaiban is közkedvelt volt mesterével, a шарманщик-kal együtt: Lev Uszpenszkij részletes portrét ad róla a Записки старого петербуржца 1890-1910 (Egy öreg pétervári feljegyzései) című könyvében, amelyről majd külön is szeretnék írni. Orosz sajátosság volt, hogy többnyire egy bábossal együtt járta a falvakat, akit hagyományos bábfigurája alapján Petruskának neveztek, s akit Sztravinszkij 1910-es balettje emelt be a magas művészetbe a kintornással együtt.

Alekszej Ivanovics Korzuhin: „Megjött Petruska!” (1888) Orosz falusi idill. A háttérben felfedezhetjük jó ismerőseinket, a modernizáció korai előhírnökeit: jobbra az ősbiciklit, balra a gyerekkocsit.

A forradalom után azonban a verkli – más országokkal ellentétben – gyors hanyatlásnak indult a Szovjetunióban. Egyfelől elszakították Petruskájától, akit a fiatal szovjet agitprop művészet sajátított ki munkáselőadások céljára. Másfelől pedig, mint Giljarovszkij Moszkvá-ja érzékletesen bemutatja, a szovjet hatalom igyekezett felszámolni mind az ilyenfajta mobil elemeket, mind azt a hagyományos népréteget, amely addig közönsége volt. A sarmanscsik mint élő mesterség előtti egyik utolsó főhajtás, azt hiszem, az a könyv, amelyet most szeretnék bemutatni, s amely évszám nélkül, de valamikor 1925 táján jelent meg Leningrádban.

Sarmanocska – Kintornácska. Szerzője ugyanaz a Nyikolaj Jakovlevics Agnyivcev, aki az újévkor közölt A kéményseprő védelmében-é és a korabeli ifjúsági irodalom számos más elfelejtett gyöngyszeméé is. A versek fordítása az egérrel nyitható ablakban olvasható. A kicsinyítő képzős forma miatt értelmező jelzője – grazsdanocska, polgártárs, illetve az ezt követő Okudzsava dalban sarlatanka – is kicsinyítő képzőt kapott, de ezt a fordításban is tükrözni már túlzásnak tartottam volna.

Bulat Okudzsava: Песенка старого шарманщика (Az öreg verklis dala)

Шарманка-шарлатанка, как сладко ты поешь!
Шарманка-шарлатанка, куда меня зовешь?
Шагаю еле-еле, вершок за пять минут.
Ну как дойти до цели, когда ботинки жмут?

Работа есть работа. Работа есть всегда.
Хватило б только пота на все мои года.
Расплата за ошибки – она ведь тоже труд.
Хватило бы улыбки, когда под ребра бьют.

Kintorna, sarlatán! de édesen dalolsz!
Kintorna, sarlatán! merre hívogatsz?
Alig-alig haladok, öt perc egy hüvelyk:
Hogy is érnék célba, ha szorít a cipő?

A munka már csak munka, és mindig munka van:
egy életre elég ennyi izzadság nekem.
A hibákért is jár fizetség, elvégre az is munka
s ha a húr alá üt a kalapács, legalább egy mosoly.

Ali Baba, az utolsó orosz kintornás (Pjotr Jakovlevics Ljubajev, Petyka)
Вокруг Света, 1970. június

A kintorna iránti nosztalgia, mint Okudzsava dala mutatja, a mesterség hanyatlása után sem ment feledésbe. Hogy is mehetett volna, ha egyszer az egyik – vagy talán a – legnépszerűbb szovjet gyerekkönyvben, Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocská-jában (1936), a Pinokkió átdolgozásában – amely szerény véleményem szerint jobb az eredetinél – Carlo papa mestersége nem ács, hanem kintornás? Szobra ma is ott áll a kijevi Gyerekszínház előtt. Sőt mintha új virágkor köszöntene rá, amit nemcsak a vásárokon egyre inkább feltűnő nosztalgia-kintornások jeleznek, hanem a hangszer olyanfajta zseniális továbbfejlesztése is, amelyet az orosz televízió mutat be az alábbi felvételen:

Kintornás idomított rókát és kutyát vezet. Ivan Turgenyev rajza vázlatfüzetében, 1834

Szüret után

2012-01-25T19:57:00.009+01:00

Sűrű, zöld, csípős, illatos. Az első palack Mallorcáról.

Ezeréves olajfa Mallorcán, egy a sok közül

Antonio Machado (1875-1939): Apuntes (Vázlatok), részlet, itt hallható

Sobre el olivar,
se vio la lechuza
volar y volar.
Campo, campo, campo.
Entre los olivos,
los cortijos blancos.
Y la encina negra,
a medio camino
de Úbeda a Baeza.

Por un ventanal
Entra la lechuza
En la catedral
San Cristobalón
La quiso espantar
Al ver que bebía
Del velón de aceite
De Santa María
La Virgen habló
Déjala que beba
San Cristobalón

Sobre el olivar,
se vio la lechuza
volar y volar.
A Santa María
un ramito verde
volando traía.
¡Campo de Baeza,
soñaré contigo
cuando no te vea!

az olajfák fölött
a bagoly magasan
száll, egyre száll
mezők, mezők, mezők
az olajfák között
fehér tanyaházak
s a fekete tölgyfa
félúton Úbeda
és Baeza között

üvegablakon át
a székesegyházba
bejutott a bagoly
Óriás Szent Kristóf
el akarta űzni
mikor meglátta, hogy
iszik Szűz Mária
olajmécseséből
de a Szűz azt mondta
hagyd neki, hadd igyon
Óriás Szent Kristóf

az olajfák fölött
a bagoly magasan
száll, egyre száll
Szűz Máriának
egy zöld ágacskát
repülve hozott
Baeza mezői
ha többé nem látlak
veled álmodom!

A mallorcai székesegyház a tenger felől nézve 1877-ben, a lóvasút megindulásakor,
a Mallorca Photoblogról

„Találkoztam boldog cigányokkal is”

2012-01-24T19:36:00.002+01:00

Aleksandar Petrović talán megbocsátja, hogy kölcsönvettük világhírű filmje egyik dalának kezdősorát, de most egy olyan világba lépünk be, ahol ez az állítás maradéktalanul igaz. Sok szavazatszerző szó mellett jóval kevesebb szív és még kevesebb ész dolgozik a cigányok sorsának javításán, pedig itt van rögtön egy kézenfekvő sikerterület: a zene.

Említettük már az egykori dalolást a lwówi kocsmákban (reméljük, ezt is tudjuk majd illusztrálni), de amit ugyanabban az időben, az 1920-as években a Szerb-Horvát-Szlovén királyságában gramofonlemezre vettek, az egyszerűen lélegzetelállító. Az alább hallható gramofonlemezek olyan csodálatos virtuozitásról, a hangszeres és énektudás olyan magas szintjéről tanúskodnak, ami tökéletes ellentétben van a balkáni zenétől alkotott mai sztereotípiáinkkal. Ezek a melódiák a belgrádi füstös kocsmákba, a szarajevói piac lármájába, egy csodás, napfényes világba röpítenek el bennünket így tél közepén. Hallgassuk tehát Mijat Mijatovićot és Dušan Popaz cigányzenekarát. Ha a szívünk kicsit hevesebben kezd dobogni, az nem a véletlen műve.

Képeinkkel néhány régi ismert és ismeretlen magyar zenekarnak állítunk emléket.

Mijat Mijatović 1887-1937

Mijat Mijatović Belgrádban

Jedren grade

Dušan Popaz és zenekara

Šorom ide mlad momak

Magyari Imre (1899-1940) és zenekara

Vino piju, nane, age Sarajlije

Pertis Pali (1906-47) és zenekara. 1937.
Az ő unokája Kelemen Barnabás világhírű magyar hegedűművész.

Jávor Pál mulat

Zorule

Dombi Pista (1895-1944) és zenekara. 1935

Sto si Leno na golemo

ifj. Oláh Kálmán (1910-?) és zenekara. 1940

Imam Jednu Želju

Ismeretlen cigányzenekar, 1910 körül. Forrás: fortepan.hu

Kupi mi majko top

Ismeretlen cigányzenekar 1934. július 15-én, délután 5 órakor, Pócsmegyeren, nagyszüleim unokatestvéreinek kettős lakodalmán. Figyeljük meg öntudatos, büszke tekintetüket ahogy a kamerába néznek. – Az eredeti üvegnegatívok a huszadik század hányattatásai alatt sérültek

Eto tako živim ja

A körkörös idő

2012-01-24T07:34:00.008+01:00

Sárkány

„Munkáim mindig az eredeti és a hamisítvány, a hitelesség és az érték, s az érték és a pillanatnyi politikai és társadalmi megértés és félreértés kapcsolatáról szólnak.”
Ai Weiwei

Medve/Tigris

Ai Weiwei “Circle of Animals / Zodiac Heads” (Állatkör / Zodiákusfejek) című kiállításáról a Somerset House Edmond J. Safra Fountain udvarában, London, 2011. május 12 – június 26.

„Az Állatkör / Zodiákusfejek … azoknak a hagyományos kínai zodiákus-szobroknak az újjáalkotásai, amelyek valaha a Yuanmingyuan órakútját díszítették … A kút, amelyet a 18. században tervezett két európai jezsuita Qianglong mandzsu császár számára, a kínai égöv tizenkét állatának fejszobrából állt, amelyekből két óránként egymást követve folyt a víz. 1860-ban a Yuanmingyuant francia és brit csapatok fosztották ki, és a fejek is a hadizsákmány között voltak. Ma hét fej – a patkány, ökör, tigris, nyúl, ló, majom és medve [!] – hollétét ismerjük, a többi még ismeretlen helyen lappang.” (A kiállítás leírásából).

A Yuanmingyuan kútjának két eredeti szobra

Ahogy a két jezsuita európai motívumokat ötvözött a Qianglong-kori kínai kultúrával, úgy Ai Weiwei sem rekonstruálja, hanem egy másik időben és térben, de éppúgy a két művészet elemeit vegyítve újra megalkotja a Yuanmingyuan elrabolt kútszobrait: „A zsákmányolás és hazahozatal problémájára is kiterjeszti folyamatos kutatását a „hamisítványnak” és a másolatnak az eredetihez való lehetséges viszonyairól”, írja a katalógus.

Egy másik képsorozat ugyanazokról a szobrokról, a new yorki Grand Army Plaza-beli kiállításukról

Párhuzamként álljon itt egy különböző, de ugyancsak a hagyomány inspirálta modern sorozat a kínai égöv tizenkét állatáról, a sanghaji Li Huayitől:

Az idő nagy köre

2012-01-23T01:48:00.004+01:00

A tenger sima felszíne gyűrűt vetett, s kiemelkedett a vizek mélyén lakó Sárkány, hogy mint minden tizenkettedik évben, meglátogassa gyermekeit. Fölszállt az égre, s tüzes csóvát maga után húzva indult meg a birodalom fővárosa felé. A képernyőn jól látszott, amint odalent szélsebesen maradnak el Kína jellegzetes vidékei, a partvidék halászfalvai, a középkori városok cseréptetői, a Gyöngy-folyót kísérő tanúhegyek. Nyolc óra volt ekkor, legalábbis Kínában, mert nálunk délután egy, ahogy a huszonegy fogással beterített holdújévi asztalnál ültünk Zhennel, s azt néztük, hogy a négy óra alatt, míg a sárkány megérkezik a fővárosba, milyen programot hirdet a kormány Kína népének a következő egy évre.

A holdújévi műsor mindig közérthetően bemutatja, mi vár az évben az országra, és mit vár az ország népétől a kormány, külön hangsúlyozva az adott évben legfontosabb értékeket. Ebben az évben a legfontosabb érték a nagycsalád, hirdette a műsor: a csökkenő európai és amerikai exportot ellensúlyozzuk a családi összetartással és egymás támogatásával, ilyen módon megőrizve magunkat a jobb időkre. Csupa művészcsalád lépett fel, és a nézők is az ország minden részéből meghívott családok voltak egy-egy kis holdújévi asztalnál ülve, emlékeim szerint első alkalommal az újévi műsorok történetében. A legnagyobb család természetesen Kínának a világon szerte élő teljes népe, s ennek megfelelően a műsor – ugyancsak első ízben – A kínai világ címet viselte. A jelenetek többsége egy-egy lakásban játszódott, amelynek vetített hátterén felderengtek a lakás ablakából látható épülő lakótelepek. S a műsort – szintén először – a retró-fíling határozta meg, a nosztalgia a 80-as évek végének reform-időszaka és fellendülése iránt, az akkori dalok, amelyek ma szintén a legalkalmasabbak a generációk összekovácsolására.

Mi a magunk részéről Igor Olejnyikov 2010-es képeskönyvével köszöntjük a holdújévet: Легенда о Восточном календаре, „Legenda a keleti naptárról”. A könyv sikerét jelzi, hogy számos távol-keleti nyelvre is lefordították, s többek között Kínában is ebből tanítják a gyerekeknek a kínai állatöv figuráit és tulajdonságaikat.

A világ egyik legrégibb naptárját, az Idő Nagy Körének nevezett kínai naptárat ötezer évvel ezelőtt állították össze. A kör, akár a torta, tizenkét egyenlő cikkelyre van felosztva, amelyeket tizenegy állat és a Sárkány között osztottak szét.

A legenda szerint a legősibb időkben nem tudták, hogyan tartsák számon az éveket. Erre a Jade Császár tanította meg az embereket. Egy napon megparancsolta szolgáinak, hogy hozzák elébe a tizenkét legderekabb földi teremtményt. A szolgák bejárták a világot, és összegyűjtöttek tizenegy állatot, valamint a Sárkányt. A kijelölt napon mindannyian megjelentek a Jade Császár színe előtt: a Sárkány, az Ökör, a Ló, a Majom, a Kakas, a Kígyó, a Kecske, a Disznó, a Tigris, a Nyúl, a Kutya, a Macska és a Patkány. Ez utóbbi kettő akkoriban még elválaszthatatlan barátok voltak, mindenüve együtt jártak, s így a császár udvarában is együtt jelentek meg.

A Mennyei Uralkodó tizenkét fejedelmet akart kijelölni az Idő számára. Hiszen csak ennyi hely volt az Idő Nagy Körén. Ám a megjelenteket köszöntve meglepetéssel látta, hogy eggyel többen vannak. Rövid gondolkodás után kihirdette, hogy másnap reggel mindannyiuknak át kell kelniük az Idő Folyóján. Ő palotájában a túlparton várja őket bűvös ajándékokkal: egy-egy zsákkal, mindegyikben a világ hátralévő éveinek egytizenkettedével. Aki először érkezik, az kapja az Idő Körének első évét, aki pedig utolsónak, az ajándék nélkül marad.

Éjszakára az állatok a Sárkánnyal együtt a tűz körül gyűltek össze a másnapi próba előtt. Mindannyian azon gondolkodtak, hogyan kelhetnének át elsőként a Folyón. Öten közülük olyan szomorúan gubbasztottak, akár a fekete felhő: a Kecske, a Kakas, a Majom, és a két elválaszthatatlan barát, a Macska és a Patkány. Ők ugyanis nem tudtak úszni.
Mikor már mindenki aludt, a Macska és a Patkány még félrehúzódva sugdolóztak. Tudták ugyanis, hogy mind közül az Ökör a legegyügyűbb és legjámborabb állat, s megpróbálták rászedni őt.

A két ravasz jószág a kertjében talált az Ökörre, aki olyan szorgalmas volt, hogy nem térhetett nyugovóra anélkül, hogy meg ne látogatná az ágyásait. A Macska és a Patkány azzal kezdték mondókájukat:
– Drága Ökör, te úszol a legjobban, s annyira erős vagy! Az egyetlen baj, hogy olyan rosszul látsz, és nehezen találod meg a helyes irányt…
– Igazatok van, fiúk, de hát mit tehetnék?
– Mi segítünk neked. Ússzunk együtt! A Macska, akinek olyan éles szeme van, majd mutatja az utat. Téged teszünk meg győztesnek, Ökör!
– Igaz barátok vagytok, hálásan köszönöm nektek. Csinálok is egy kis fatutajt, a hátamra kötöm, s akkor könnyebben úsztok velem. Milyen csodálatosan kiterveltetek mindent!
Azzal meg is beszélték.

A Patkány éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Annyira szeretett volna nyerni! Annyira szeretett volna első lenni! Ő, a legkisebb és legjelentéktelenebb az összes állat közül! Végre eljött a pillanat, hogy megmutassa: ő is ér valamit. A patkányok igen okos állatok, s már meg is van a megoldás, csak el ne felejtse magával vinni a legfontosabbat: egy hosszú, hajlékony póznát!

Eljött a reggel, indulni kellett. Készen állt a tutaj, amelyet az Ökör a két barátnak fabrikált. Még egy kis karosszéket is készített rá a Patkány számára.

A Macska az Ökör két szarva közé állt, s onnan dirigálta, merre ússzon.

(Ugyanaz a kép a koreai kiadásból, koreaira fordított vitorlával).

S amikor már szinte elérték a túlpartot, a Patkány megragadta a póznát, nekifutásból az Ökör nyakszirtjének lökte, a magasba ugrott a tutajról, és hopp! máris átrepült az Ökör fején, és a parton kötött ki.

Az egyetlen baj az volt, hogy ugrás közben meglökte a Macskát, aki a vízbe esett. Majd hogy meg nem fulladt, s egy erős áramlat a mélybe ragadta.

Szerencsére meg tudott kapaszkodni a halak pagodájában, úgyhogy nem távolodott el nagyon messze a parttól.

A nagyerős Ökör, amint talajt érzett a patái alatt, kikászálódott a vízből. Szemüvege időközben leesett, úgyhogy nem is vette észre, mi történt.

Előtte szaladt a Patkány, valamerre mutatva a karjával, s az Ökör követte őt. Ám az álnok Patkány annyira szomjazott a győzelemre, hogy a másikat hátrahagyva elsőként rontott a Mennyei Palotába. Ott megállt a Jade Császár előtt, s kisvártatva követte őt a fáradt Ökör is.

– Látom már, ki lesz az Idő Nagy Körének első két állata. Patkány, meglepetést okoztál nekem. Ahogy ígértem, tiéd az első év… Ám drágán fizetsz meg győzelmedért te is és minden utódod, az idők végezetéig. Te pedig, Ökör, megkapod a következő évet jóságodért és kitartásodért.
Ekkor jelent meg a Tigris, minden állatok legnemesebbike. Látta, milyen keményen úszik az Ökör a nehézkes tutajjal a hátán, s nem volt szíve megelőzni őt. Boldog volt a harmadik hellyel is, amelyet nagylelkűségéért kapott. Gyöngéden mancsai közé vette a bűvös zsákot, s félrevonulva vizsgálni kezdte tartalmát.

Az Idő Nagy Körének negyedik évét a Nyúl kapta, aki a folyóból kiálló szirteken ugrált végig, napernyőt tartva maga fölé a hőség elől.

Mindenki tudja, hogy a Sárkány legfontosabb feladata a földek, kincsek, családi értékek és hagyományok védelme. A legértékesebbeket ezek közül mindig magával hordozza jól záródó agyagkorsókban a hátára kötve. Minden sárkány igen sebes és félelmetes teremtmény, s a Sárkánynak semmibe sem került volna aznap reggel elsőként érni a Mennyei Palotába. Ám a sárkányok soha nem feledkeznek meg feladataikról. Reggel mindenekelőtt be kellett járnia birtokait és összegyűjtenie a rábízott értékeket. Csak ezután mehetett a palotába, ahová csupán ötödikként ért oda. A Jade Császár kötelességtudásáért neki adta az ötödik évet.

A Ló sebesen átúszott a folyón, de a parton észrevette az ott álló Hangyabolyt, s a körötte nyüzsgő Hangyákat. Nem léphetett partra úgy, hogy kárt ne tegyen a munka valamelyik megszállottjában. Miközben a kiutat kereste, a Kígyó sebesen partra siklott a hangyák között, s ő kapta a hatodik évet evilági bölcsességéért.

Amikor a Ló végre partra vergődött, óvatosan kikerülve minden építményt és lakóikat, hetediknek érkezett a Mennyei Palotába. A Jade Császár a hetedik évet adta neki együttérzéséért és figyelmességéért.
Emlékeztek, hogy a mese elején öt állat volt, akik nem tudtak úszni? Azt már tudjuk, hogyan segített ezen a Macska és a Patkány, de vajon mi történt a Kecskével, a Majommal és a Kakassal? Hát tutajt építettek! Az okos és figyelmes majom látta, hogyan csinálja ezt az Ökör, s utánozta őt. A Kakas felügyelte a tutajépítést, s a Kecske, aki mindig engedelmes és barátságos társ, segített nekik. Egész éjjel fát gyűjtöttek, s reggel összekötözték őket. Vajon mivel, kérdezitek? Hát barátsággal és természetesen kötéllel. Utolsónak keltek útra, hosszú botokkal taszítva el magukat a parttól.

A dicsőséges Jade Császár a nyolcadik, kilencedik és tizedik évet adta nekik az Idő Köréből. Minthogy nehéz volt megállapítani a sorrendet, a Jade Császár nagyság szerint adta át nekik a díjakat: a Kecskének együttműködéséért, a Majomnak okosságáért, a Kakasnak pedig a munka jó megosztásáért és felügyeletéért. A Jade Császár felhívása örök barátokká tette a három állatot. Nem érdekelte őket, hogy a többiek megelőzték őket: a legfontosabb az volt, hogy egymásra találtak.

Még egy jó úszó volt az állatok között: a Disznó. Gyorsan átúszott a Folyón, s a Jade Császár egyik első ajándékát kaphatta volna, ha nem lett volna oda annyira a dagonyázásért. Ki nem hagyott volna egyetlen langyos pocsolyát sem, és sorra megmártózott bennük a parton.

Utána mindjárt a csuromvíz és fáradt Kutya kecmergett ki a vízből. Hangosan vacogott a hidegtől: „vau-vau-vau”. Mármost a kutyák felelősségtudata igen erős, és az a legfontosabb számukra, hogy minden és mindenki rendben legyen a ház körül. Ezért aztán ide-oda szaladgált a palota és az utána partra szálló állatok között, egyfolytában vacogva, s így tesznek utódai is, akiknek ugatása az első kutya köhögését idézi. Ő emlékeztette a Disznót is arra, hogy egyáltalán miért úszta át a folyót, majd a palotába kísérte őt. Felelősségtudatáért a tizenegyedik évet kapta.
Mögötte kocogott a Disznó, miután nagy nehezen kivonszolta magát a langyos iszapból. A Jade Császár a tizenkettedik évet adta neki, amiért annyira képes élvezni az életet.

De biztos vagyok benne, hogy kedves és figyelmes olvasóink már aggódnak: mi történt végül a Macskával? Ő már csak akkor került elő a folyóból, amikor a Jade Császár szétosztotta a maga tizenkét ajándékát. A Császár rég eltűnt a felhők mögött, s az Idő tizenkét fejedelme a kapuban állt, győzelmük fölött örvendezve. Ám a Nyúl felfülelt a Macska érkezésére, és szíve megtelt együttérzéssel. A Nyúl, aki nagyon szereti a békességet, örömmel ajánlotta fel a Macskának, hogy uralkodjanak együtt a neki adott éveken. Ezért aztán a különféle keleti naptárak eltérnek egymástól abban, kié a negyedik év: a Nyúlé vagy a Macskáé? De mi jól tudjuk, hogy történt a dolog.
A Macska dühödten nézett fel a hegy alól az áruló Patkányra. Míg azelőtt barátok voltak, ettől fogva egy perc nyugtot sem hagyott a Patkánynak. Ahogy a Jade Császár előre megmondta, a Patkány ravaszságáért fizet azóta is a patkányok nemzetsége. Nincs egy patkány vagy egér a világon, aki ne rettegne a macskától. S ezek az okos állatok egész életükben lyukakban és üregekben kénytelenek rejtőzni a Macska leszármazottainak éles karmai elől.

Fekete leves

2012-01-22T19:25:00.002+01:00

Kávézó török dáma. Ismeretlen 17. századi festő, Pera Múzeum, Isztanbul

A Studiolum legutóbbi munkamegbeszélésén – hogy is lehetne másként, hiszen annyira szakmánkba vág – szóba került Wang Weijel az Egyesült Államok szenátusa elé terjesztendő SOPA (Stop Online Piracy Act) is, amely, noha színleg dicséretes célt szolgál, valójában alapvetően fenyegeti az internet mint nyitott hely létét, önkényesen kriminalizálná az ismeretek és eszmék áramlását, veszélyessé tenné a web használatát, és gyakorlatilag megszüntetné a legfontosabbikat a kevés igazán jelentős globális társadalmi és kulturális vívmány közül, amelyeket a múlt század ránk hagyott.

Minthogy a SOPA spanyolul – a Studiolum munkanyelvén – ʻlevest’ is jelent, magától kínálkozott a SOPA negra, ʻfekete leves’ szójáték, amelynek 16. századi magyar háttértörténetét azonban el kellett mesélni Wang Wei számára. A történet sikere láttán arra gondoltam, érdemes megosztani ezt a többi spanyol és angol nyelvű olvasónkkal is. Magyarul – első ízben a Wang folyó története során – egyelőre haboztam megírni, hiszen egyfelől a poént is magyarázni kell, másfelől meg a mondás története jól ismert idehaza. Aki akarja, elolvashatja a másik két változatban. De ha valaki ennek ellenére is szívesen olvasná magyarul, semmibe sem kerül lefordítanom.

Kávézó törökök a Balkánon. Képeslap, 19. század vége

Hammamtemető

2012-01-21T21:26:00.003+01:00

egy a sok közül Iránban.

Hafez – Mahsa & Marjan Vahdat: گل لاله Gol-e lâle (Tulipán virágja) Az آوازهای از باغ ایرانی Âvazhâ-ye az bâgh-e irâni (Dalok egy perzsa kertből) albumról (2010)

Árnyjáték

2012-01-20T15:35:00.001+01:00

„Ülök az udvarban, várom, hogy megjöjjön a barátom, és gratuláljak neki fia születéséhez.
Öreg ház, sötét udvar, az udvaron dívány. A kapu nyílásában megjelenik a barátom, kezében bölcsővel.
A bölcsőt bordó bársonyszövet fedi, arannyal hímezve.
Fényt állítok, megnyomom a fényképezőgép gombját. Ebbem a pillanatban elfut a kapu előtt egy kínai turista. Vele együtt lesz teljes a kép.
A fotózásban fontos, hogy ne keressem a témát, de képes legyek meglátni. Én legalábbis így gondolom. Nem szeretem a kimódolt fényképeket.
Nem szeretem, amikor a helyi fotósok az etnográfiára bazíroznak, amikor azon igyekeznek, hogy a képre rákerüljön legalább egy minaret, szamár, teve, nő népviseletben és kisgyerekkel, és a többi.”

Anzor Buharszkij Szamarkandból.

Így látják a házak

2012-01-20T13:01:00.002+01:00

magukat a pétervári csatornák tükrében. Ilyennek látja őket Vlagyimir Kolbaszov a városról rajzolt meséskönyvében.

Krivoj pereulok

Karpovka

Éjszaka. Katalin-templom a Vaszilij-szigeten

Prágai kvíz

2012-01-19T23:17:00.019+01:00

„Hiába voltak Prágát sokszor megjárt, tapasztalt vezetőink”, írja fotóblogjában antenario, „ha egyszer eltévedtem. Hogy merre jártam, nem tudom. Hogy ezeket a helyeket hogy hívják, azt se mindig. De mindenütt gyönyörű volt. Prága lenyűgöző.”

A fotókat végignézve különös emlékek ébredtek bennem. Én a nyolcvanas évek közepétől jártam Prágába, s a kilencvenes évek elején hónapokon át dolgoztam az ottani nemzeti galériában. Abban az időben ismertem meg igazán azt a várost, amely ekkor ébredezett Csipkerózsika-álmából. Aztán az elmúlt tíz évben sokszor jártam Csehországban, de Prágában alig. E képek láttán olyan kettős látásom támad, mint az egymásra kopírozott „akkor és most”-Fortepan- és Leningrád-képek láttán. Minden ugyanott áll, de semmi sem ugyanaz már.

Játékot hirdetünk olvasóinknak, akikről tudjuk, hogy Prága szerelmesei. Segítsenek antenariónak, a gyenge nőnek, mint erős férfiak/nők és a hely jó ismerői. Mondják meg, melyik kép pontosan hol készült. És hogy melyik galéria, bolt és soha nem hallott nevű söröző mi volt azelőtt, és milyen emlékeik fűződnek hozzájuk. A játékban egykori csehszlovákiai, sőt prágai olvasóink is részt vehetnek. Egyfelől ugyan helyzeti előnyük van, másfelől azonban valószínűleg tőlük várhatóak a leghitelesebb visszaemlékezések. Minden egyes helyesen megtippelt helyet feltüntetünk az alábbi 1910-es Prága-térképen. És hogy valami ösztönző is legyen: ha mind a tizenhat hely megvan, magát a térképet is közzétesszük teljes méretben, nagy felbontásban.

Marékkal a szélbe

2012-01-18T21:40:00.003+01:00

Что бежал заюшка по белу свету,
По белу свету да по белу снегу.
Он бежал, косой, мимо рябины дерева,
Он бежал, косой, рябине плакался.

Fut a nyúl világgá fehér szironyon,
Fut is világgá a fehér havon.
Fut a hosszúfülű a berkenyefához,
Berkenyefának panaszolkodik.

У меня ль, у зайца, сердце робкое,
Сердце робкое, захолончивое.
Я робею, заяц, следу зверьего,
Следу зверьего, несыта волчья черева.

Nekem, szegény nyúlnak, gyenge a szívem,
Gyenge a szívem, csupa félelem.
Én, szegény nyúl, félek vadállat nyomától,
Vad nyomától, farkas horpasz hasától.

Пожалей меня, рябинов куст,
Что рябинов куст, краса рябина-дерево.
Ты не дай красы своей злому ворогу,
Злому ворогу, злому ворону.

Szánj meg, szánj meg engem, berkenyebokor,
Berkenyebokor, szép berkenyefa!
Ne add ellenségnek, gonosz pogánynak,
Szépségedet ne add bajhozó madárnak!

Ты рассыпь красны ягоды горстью по ветру,
Горстью по ветру, по белу свету, по белу снегу,
Закати, закинь их на родиму сторону,
В тот ли крайний дом с околицы,

Szórd a piros berkenyét marékkal a szélbe,
Marékkal a szélbe, a kerek égbe, hóba, fehérbe!
Hajítsd el, gurítsd el az én hazámba,
Kertek alatt szélrül a szélső házba,

В то ли крайнее окно да в ту ли горницу,
Там затворница укрывается,
Милая моя, желанная.
Ты скажи на ушко моей жалёнушке
Слово жаркое, горячее.

Szélső ablakába, be is a szobába,
Ott ül egy lány magába,
Az én kedvesem, szívem virága.
Teremébe érve kedvesem fülébe
Sütős-tüzes szót mondj!

Я томлюсь во плену, солдат-ратничек,
Скучно мне, солдату, на чужбинушке.
А и вырвусь я из плена горького,
Вырвусь к ягодке моей, красавице.

Fogoly katonának itt kell keseregnem,
Nehéz nekem, katonának, messze idegenben
Fogoly nem leszek, el is elszökök,
Piros berkenyémhez hazarepülök.

Borisz Paszternak: Doktor Zsivago, 12.6. fordította Pór Judit
fényképek: Irina Makushina

Muszka földön lassan jár a pósta

2012-01-18T08:48:00.012+01:00

Írtunk már a második világháborús frontképeslapokról, amelyeknek olasz szekcióját épp a napokban egészítettünk ki az időközben összegyűlt negyven további darabbal – érdemes visszanézni rájuk. A képeslap azonban, mint oly sok minden más, többnyire hiánycikk volt a fronton, s ha a katona szerette volna ilyennel felvidítani az otthoniakat, hát maga rajzolt vagy rajzoltatott egyet egy tábori levelezőlap hátuljára a század egy-egy jó kézügyességű katonájával, aki ezért többnyire nagy megbecsülésnek örvendett.

A faluban házról házra járva, régi fotókat szkennelve bukkantunk erre az ilyen módon átalakított tábori levelezőlapra. Hogy milyen nagy becsben tartották az ilyen alkotásokat, azt mutatja, hogy tulajdonosa egyedüli levélként őrizte a fényképek között.

A rajzoló által illusztrált, és minden bizonnyal keservesen megtapasztalt sor, mint ezt valószínűleg jó néhány olvasónk felismeri, idézet az egyik legnépszerűbb korabeli slágerből, amelyet Karády Katalin énekelt Valahol Oroszországban refrénnel. A képeslap dátuma 1943. augusztus 3. Nem sokkal korábban mutatták be a mozikban Bán Frigyes hasonló című filmjét, amelyben Pataky Jenő mint szabadságról a frontra induló hadnagy kéri meg az önmagát alakító Karády Katalint, énekeljen bajtársainak a rádióban, s a művésznő ezt a dalt adja elő. A katonák a fronton áhítattal ülik körül a rádiót.

Karády Katalin: Valahol Oroszországban (1942)

Üzenet jött messze-messze földről,
Halványzöldszín tábori levél.
Aki írta, a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél.

Refr.: Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot Te otthon
Épp úgy láthatod…
Mindig a Te leveledet várom,
S csak terólad álmodom az álmom,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.

Muszka földre lassan jár a posta,
S alig várják már a válaszom.
Megkérem a rádiótól szépen,
Közvetítsék kívánság-dalom!

Refr.: Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Magyarországon,
Valahol Magyarországon.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot Te ott künn,
Épp úgy láthatod…
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Magyarországon,
Valahol Magyarországon….

Muszka földön azonban már az első világháború alatt is lassan járt a posta, és már akkor sem jutott képeslap minden századhoz. Talán jobb is így, mert ennek köszönhetjük azokat a kézzel rajzolt tábori levelezőlapokat, amelyek olykor felbukkannak filatéliai szájtokon, s amelyek olyan földrajzi, történelmi és néprajzi megfigyeléseket örökítettek meg a galíciai frontról, amivel a hátország képeslaprajzolói nem konkurrálhattak volna. Már ameddig egyáltalán járt a posta Muszkaföldről.

Még meg sem száradtak a bájtok ezen a bejegyzésen, és Babos Krisztina a Nagy Háború blogról, aki már a múltkor is kisegített minket az egyetlen magyar bélyegnyelv-képeslappal, máris küldött gyűjteményéből hét további rajzos képeslapot a Valahol Oroszország témájában, amelyek közül három a fenti Karády-dal egy-egy sorát illusztrálja, sőt az egyik még a postavivő csiga motívumát is átveszi az első lapról. Minthogy annak idején – noha békeidőben – én voltam a században az a fent említett rajzoló, jól emlékszem rá, hogyan történt a megrendelés, melyik sort illusztráljam, milyen bemutatott előképekből állítsam össze az ábrát, hogyan vándorolnak a motívumok tovább-tovább, mint muszka földön a póstacsiga.

Doktor

2012-01-17T17:19:00.001+01:00

Mindig nagy megtiszteltetés, amikor Language Hat, a világ egyik legkiválóbb nyelvészeti fórumának házigazdája szóba hozza a Wang folyó verseit. Mint például tegnap, amikor Hafez szerelmes levelének fordításából idézett. A levél kardinális pontja, ahol Hafez az orvoshoz fordul szerelmi panaszával, s a hozzászólók között Grumbly Stu gyűjtötte össze a toposz további előfordulásait a modern popzenében Bob Dylantől a Young Rascalsig. Kollekciójához szeretnék én is hozzájárulni a toposz általam ismert legszebb előfordulásával. Sefa Topsakal trabzoni énekesnő, a török pop új csillaga tavaly jelentette meg Doktor címmel első albumát, amelynek a török népdalokból merítő címadó dala máig hatalmas siker Törökországban.

Sefa Topsakal: Doktor. A Doktor (2011) album címadó száma (itt meg egy próba videója)

çaresiz derdimin sebebi belli
dermanı yaramda arama doktor
şifa bulmaz gönlüm senin elinden
boşuna benimle uğraşma doktor

aşk yarasıdır bu ilaç kapatmaz
verdiğin teselli beni avutmaz
dermanı yardadır sende bulunmaz
boşuna benimle uğraşma doktor

dokunma, dokunma
benim gönül yarama
dokunma doktor

bedenimde değil kalbimde derdim
tek alışkanlığım bir zalim sevdim
sen çekil yanımdan sevdiğim gelsin
boşuna zamanı tüketme doktor

gyógyíthatatlan bajom oka nyilvánvaló
ne keress orvosságot sebemre, doktor
szívemet helyre nem hozhatja kezed
hiába énvelem ne vesződj, doktor

a szerelem sebére nem használ a gyógyfű
a vigasz, amit kínálsz, nem vigasztal engem
segíteni erőd nincs neked, csak neki
hiába énvelem ne vesződj, doktor

ne érintsd, ne érintsd
szívem sebét
ne érintsd, doktor

nem a testemben, a szívemben van a baj
betegségem az, hogy kegyetlent szeretek
mennél inkább, jönne helyetted szerelmem
hiába az időt ne vesztegesd, doktor

Deià

2012-01-16T21:56:00.003+01:00

Deià és a Serra de la Tramuntana. A sziget részletesebb térképét lásd itt.

Deiàt a Serra de la Tramuntana egyik legmagasabb lánca öleli körbe háromfelől, és választja el szinte áthatolhatatlanul Mallorca többi részétől. A völgy a tenger felé tekint, s mögötte a Teix ezer méteres csúcsa magasodik. Deiàt, akárcsak a délebbre fekvő Banyalbufart, az elszigeteltség önellátásra kényszerítette. Az arab idők óta folyamatosan épített és gondozott teraszain megterem a gabona, az olaj és sokféle gyümölcs. De a tengerre nyitott völgy az évszázadok során szakadatlanul csábította a hódítókat is, az arab, török és mindenfajta keresztény nemzet kalózait. És a turistákat.

Luis Salvador de Austria (1847-1915) főherceg a Die Balearen in Wort und Bild geschildert-ben Deiàhoz elérve részletes leírást ad a tájról: „Az utóbbi időben igen szép házak épültek itt. Deiàban általános a jólét, nemigen vannak szegények, mindenkinek megvan a maga háza és darabka földje. […] A hegyek alján olajfák és szentjánoskenyérfák nőnek, feljebb tölgy- és fenyőerdők, s a hegyek csúcsán a maguk mezítelenségében mutatkoznak meg a sziklák, úgyhogy joggal mondhatjuk, hogy sehol a földön nem találjuk meg az ellentétek ilyen szép harmóniáját, mint azon a tájon, amely itt megnyílik szemünk előtt. Az erdőkben szerte elrejtett tanyaházak élik nyugodt és a világtól elkülönülő életüket.”

A három vízimalom egyike, amelyeket már az arab források is említenek Deiàban,
Luis Salvador főherceg idejében (Die Balearen)

Délről, a valldemossai remeteség felől a Castell del Moróhoz, az egykori mór őrtorony romjaihoz felérkezve tárul ki a völgy a közepén váratlanul felmagasodó dombbal, amelyet csak Puignek, A Hegynek neveznek. Erre épült az egykori erődített arab الديا al-Daiā, „A Falu” (az arab szó a spanyol aldea, ʻfalu’ eredete is). Ebben a mikrokozmoszban, ahol mindenből csak egy volt, nem volt rá szükség, hogy saját névvel különböztessék meg őket (mint ahogy Palmát is csak „a Városnak” nevezik az egész szigeten). A domb, tetején a középkori templommal, háttérben a hegyekkel mintha egy erdélyi erődtemplom lenne a hágó felől letekintve.

Ahogy ereszkedünk le a faluba, a szokatlanul meleg januárban már virágoznak a mandulafák, és beérett az első narancstermés.

A Szent János-kúttól indul fel a dombtetőn álló templomhoz az út, amely egyszersmind keresztút is: Viacrucis del Puig. Stációit egy-egy helyi család adományozta és tartja karban a 18. század óta.

Még kint vannak a plakátok a Cant de la Sibiŀlára, amelyet karácsony éjszakáján adnak elő
több mint hétszáz éve a palmai székesegyházban. Ez évben, amikor az eseményt a
világörökség részének nyilvánították, konferenciát is rendeztek róla Deiàban.
A Sibilla-dal itt hallható Jordi Savall és Montserrat Figueras előadásában

A templomot temető veszi körül. Sok nemzedék fekszik itt, köztük nem egy kalóz-leszármazott: sírjaik a tengerre néznek.

A templomban még áll a betlehem, amelyet másutt már vízkeresztkor szétszednek. Mallorca több templomában azonban megtartják egész évben, de legalábbis a nagy januári ünnepekig, a holnapi Szent Antal-éjszakáig vagy a 21-i Szent Sebestyén-napi felvonulásig.

A betlehem pedig nem más, mint Deià kicsinyített mása, a Puig-dzsel és rajta a Szent János-templommal, s a Castell del Moro hágójától leereszkedő mór királyokkal. A transzcendens Deiàt a valódi Deià családjai által kivágott csillagok fénye világítja be.

Poharak egy abroszon a csillagok. Az abroszt
valaki levonja, és ottmaradnak az égi poharak

most lélegezz
lélegezd be mélyen a csillagok illatát

Levél

2012-01-14T15:11:00.014+01:00

Hafez, noha hatszáz éve halott már, annyira eleven minden perzsa számára, mint talán egyetlen más nép klasszikus költője sem. A tavaszi napfordulón a Korán helyett az ő kötetét teszik az újévi asztalra, verseit betéve tudják, sőt népdalokként élnek tovább, és mint Vámbéry Ármin a 19. század végén felfigyelt rá, még az öszvérhajcsárok is ezeket énekelték a Taurus hágóin átkelve.

Hafez verseit a mai perzsa együttesek is gyakran éneklik, a klasszikus perzsától a metálig terjedő széles stílusválasztékban. Sokszor gondoltam már rá, milyen jó volna úgy fordítani Hafezt, hogy minden vershez mellérakjak egy-egy mai megzenésítést, ezzel illusztrálva, mennyire nem egy obskurus középkori irodalmi emléknek, hanem ma is eleven költőnek tekintik, akinek versei olykor számunkra egészen váratlan zenéket inspirálnak.

És itt az alkalom, hogy elkezdjem. Újévre – a mi újévünkre – jelent meg الکی Alaki „Kétes” címmel új albuma Mohsen Namjoonak, akit Tehrangeles – Los Angeles közel milliós perzsa negyede – sajtója „a perzsa Bob Dylanként” emleget. Namjooról és egyáltalán a mai perzsa „énekelt versekről”, amelyek több-kevesebb sikerrel kísérleteznek vele, hogy a klasszikus perzsa zenét ötvözzék egyfelől a modern popzenével, másfelől – különös módon – az európai mediterrán zene különféle rétegeivel a reneszánsz lantjátéktól a flamencóig (utóbbira már hoztunk példát), még szeretnék írni. Itt most csak az új album harmadik dalát teszem közzé átírással és fordítással együtt, amely نامه Nâme, „Levél” címmel Hafez از خون دل Az khun-e del, „Szívem véréből” kezdetű versét zenésíti meg.

A vers különlegessége, hogy a középkori perzsa költészetből ismert mulammaʿ, azaz „vegyes” szerkezetet követi: páratlan sorai perzsául, páros sorai arabul vannak. Túl a filológiai kuriózumon, ez a kettősség lehetőséget ad egy olyan játékra a költőnek – amelyet az énekes ki is használ –, hogy a mássalhangzókkal és alliterációkkal kikövezett perzsa sorokkal szemben, amelyekben még visszafogottságra és józanságra törekszik, az arab sorokban szabad utat engedjen az érzelmeknek és a kétségbeesésnek. Érdekes azt is megfigyelni, hogy az arab sorok többnyire olyan közmondás-szerű bölcsességek, amelyeket az arabul kevésbé tudó perzsa közönség is ismerhetett a Koránból és a vallási hagyományból. A perzsa szöveg átírásában olykor érzékeltetem az írásban meg nem jelenő, szándékosan archaikus kiejtést (pl. a Hafez-kori nâma a mai nâme helyett), az arab szöveg kurzív átírásában pedig azt a jellegzetes „iráni arab” kiejtést, ahogy a perzsák például imádság közben ejtik az arab szöveget. Az utolsó sor tálib kifejezése egyszerre jelent „tanítványt” és „keresőt”: azt is, aki az igazságot, de azt is, aki a szerelmet keresi.

Hafez – Mohsen Namjoo: Nâme – Levél

انی رایت دهرا من هجرک القیامه
لیست دموع عینی هذا لنا العلامه
من جرب المجرب حلت به الندامه
و الله ما راینا حبا بلا ملامه
فی بعدها عذاب فی قربها السلامه
حتی یذوق منه کاسا من الکرامه

از خون دل نوشتم نزدیک دوست نامه
دارم من از فراقش در دیده صد علامت
هر چند کازمودم از وی نبود سودم
گفتم ملامت آید گر گرد دوست گردم
پرسیدم از طبیبی احوال دوست گفتا
حافظ چو طالب آمد جامی به جان شیرین

Az khun-e del neveshtam nazdik-e dust nâma
enni raayt o dahra men hejrek al-qiyâma
dâram man az farâghasht dar dide sad alâmat
laysat dumuʿ o ʿayni hâzâ lanal al-ʿalâma

har chand-o kazmudam az vey nabud sudam
man jarrab al-mujarrab hallat beh en-nadâma
goftam malâmat âyad gar gerde dust gardam
vallâh-o mâ raynâ hobba belâ malâma

porsidam az tabibi ahvâl-e dust goftâ
porsidam az tabibi ahvâl-e dust goftâ

fi boʿdehâ azâb-o fi qorbeha as-salâma
fi boʿdehâ azâb-o fi qorbeha as-salâma

khâfez sho talleb âmad jâmi be jân-e shirin
hattâ yezuq-o menho kasa men al-kerâma

szívem vérével írtam levelet szívemnek:
ha távol vagy, a világban az ítélet napját látom
távollétednek száz jele ott ül szememben
mért nem homályosítják el könnyeim?

bármit próbáltam, nem volt tőled jutalmam érte
aki próbát próbál, megbánja a próbát
azt mondtam: csak megszólnak, ha utánad járok
de Allahra! szerelmet megszólás nélkül ki látott?

tanácsot kértem az orvostól kedvesem miatt, s azt felelte:
„közelében betegséged, távol tőle egészséged”

ha már tálibod lett Hafez, legalább
egy serleget adj neki édes életéért
életéért cserébe szerelmed serlegét

Nem beszélek egész Ogyesszáról

2012-01-13T09:06:00.011+01:00

Részletesebb térkép itt

Abszurdnak tűnik, hogy egy nagyváros munkásnegyede jóval régibb legyen magánál a városnál. Márpedig Ogyesszában ezt így csinálták. A Moldavanka, a Fekete-tenger parti oszmán erődrendszer építésére idehozott moldvai románok települése már jóval azelőtt virágzott, hogy Nagy Katalin – pontosabban a katalán José de Ribas admirális, akinek nevét a Deribaszovszkaja bulvár máig viseli – 1794-ben megalapította volna Ogyesszát. A gyorsan terjeszkedő város már az 1820-as évekre magába olvasztotta a közben soknemzetiségűvé vált települést, amely máig, de legalábbis a Szovjetunió összeomlásáig a város ipari és munkásnegyede maradt. A forradalom előtt ez volt Ogyessza zsidó negyede is. Itt estek meg Babel ogyesszai történetei, itt volt király Benya Krik, azaz Miska Japoncsik, és itt keletkeztek az ogyesszai kocsma- avagy zsiványdalok, a блатные песни, amelyek közül a Murká-t már idéztük, de még többet is fogunk.

A Moldavankának állít emléket a Шаланды, полные кефали, „Pérrel teli uszályok” kezdetű ogyesszai dal is, amely azonban, bármilyen híres, nem tartozik az eredeti kocsmadalok közé, amelyeket még Babel is hallhatott. A dalt Nyikita Bogoszlovszkij írta Leonyid Lukov legendás Два бойца (Két harcos, 1943) című filmje számára. Minthogy az ogyesszai városi dalok ekkoriban be voltak tiltva, a dal a forgatókönyvben sem szerepelt, de Lukov – nyilván felsőbb engedéllyel – úgy határozott, hogy mégis legyen benne egy ilyen, nyilván az ekkor a románok által megszállt Ogyessza iránti hazafias érzések felszítására. Bogoszlovszkij visszaemlékezése szerint újsághirdetést adtak fel, hogy aki ismer ogyesszai dalokat, jelentkezzen a filmstúdióban. Másnap szép számmal jöttek különféle emberek „tiszteletreméltó doktoroktól olyan figurákig, akik maguk is csodálkoztak rajta, hogy még szabadlábon vannak”. A szerző az itt hallott dalok közül választotta ki és stilizálta meg ezt a Kosztyáról, a tengerészről szóló dalt, amelyet a szívdöglesztő Mark Bernesz ad elő a filmben. A dal szerint pedig csak két olyan hely van Ogyesszában, ahol érdemes híresnek lenni: Pereszip, a kikötőnegyed, és természetesen Moldavanka.

Шаланды полные кефали
В Одессу Костя приводил,
И все биндюжники вставали
Когда в пивную он входил.
Синеет море за бульваром
Каштан над городом цветет
И Константин берет гитару
И тихим голосом поет:

“Я вам не скажу за всю Одессу,
Вся Одесса очень велика,
Но и Молдаванка и Пересыпь
Обожают Костю-моряка.”

Рыбачка Соня как-то в мае,
Направив к берегу баркас,
Ему сказала: “Все Вас знают,
А я так вижу в первый раз.”
В ответ достав “Казбека” пачку,
Сказал ей Костя с холодком:
“Вы интересная чудачка,
Но дело, видите ли, в том,

Я вам не скажу за всю Одессу,
Вся Одесса очень велика,
Но и Молдаванка и Пересыпь
Обожают Костю-моряка.”

Фонтан черемухой покрылся,
Бульвар французский был в цвету.
“Наш Костя кажется влюбился,” –
Кричали грузчики в порту.
Об этой новости неделю
Везде шумели рыбаки.
На свадьбу грузчики надели
Со страшным скрипом башмаки.

Я вам не скажу за всю Одессу,
Вся Одесса очень велика.
День и ночь гуляла вся Пересыпь
На веселой свадьбе моряка!

Uszályszámra hozta a pért
Ogyesszába Kosztya, s mikor
a kocsmába belépett, feláltak
mind a rakodófőnökök előtte.
Kéklik a bulváron túl a tenger,
virágoznak a gesztenyefák,
s Konsztantyin veszi a gitárt
és csöndes hangon így dalol:

„Nem beszélek egész Ogyesszáról,
hiszen Ogyessza nagy város nagyon,
de a Moldavankán és a Pereszipen
imádják Kosztyát, a hajóst!”

Szonya, a halászlány egy májusban
csónakját a parthoz kikötve
azt mondta: „Mindenki ismeri,
de én most látom először magát.”
Kosztya erre egy csomag Kazbekot
elővéve hűvösen válaszolta:
„Érdekes egy csodabogár maga!
De a helyzet, lássa kérem, az, hogy

nem beszélek egész Ogyesszáról,
hiszen Ogyessza nagy város nagyon,
de a Moldavankán és a Pereszipen
imádják Kosztyát, a hajóst!”

A Fontan cseresznyeszínbe öltözött,
a Francia bulvár virágba borult.
„Szerelmes a mi Kosztyánk nagyon”,
mondogatták a kikötőmunkások.
Erről az újságról tárgyaltak
hétszámra a halászok mindenütt,
s a rakodók szörnyen csikorgó
csizmát húztak a nagy esküvőre.

Nem beszélek egész Ogyesszáról,
hiszen Ogyessza nagy város nagyon,
de Pereszip éjjel-nappal járta
a hajós vidám lakodalmán!

Pér uszályszámra az ogyesszai halpiacon

Hírneve ellenére a Moldavankáról nem sok jó fotót találni az orosz neten, nem tudni miért. Lehet, hogy a babeli romantikát kereső fotósok meghökkennek a lepusztult „hosszú udvarok” láttán, s inkább visszafordulnak Ogyessza belvárosába, ahol még megtalálnak valamit a századforduló hangulatából. A néhány jó képet olyanok készítették, akik nem azt szeretnék látni, amire vágynak, hanem azt fotózzák, amit látnak, mint Alekszandr Belenszkij, az újévi ogyesszai sorozat mestere az alábbi rövid sétán a Moldavankától a tengerig.

TISZTELT LAKÓK!

Köszöntjük mi ez új évben
Sok boldogságot kívánunk!
Kívánjuk, hogy legyen ÖNNEK
Újévben is villanya, gáza.
Fűtsön az a radiátor,
Hogy a gyerek meg ne fázzon.

Nem tudna-e Ön is közben
Megszámítva szolgálatunkat –
A GERC kasszához elfáradni?
Szívből kérjük mindannyiukat:
Egyenlítsék ki tartozásukat!

Tisztelettel:
a primorszki kerületi 8. sz. szolgáltató

Az utolsó trolibusz

2012-01-12T08:25:00.005+01:00

A trolibuszközlekedés ünnepélyes megindítása, 1949

„A trolibuszok búcsúznak Prágától – Prága búcsúzik a trolibuszoktól”, 1972

Először csak ezt a két képet akartam egymás mellé tenni mint egy nosztalgikus történet két végállomását. Legföljebb arra szerettem volna rákeresni, miért 51-es számmal indult meg az első trolibusz Prágában. Vajon emögött is valami obskurus történet lapul-e, mint a budapesti trolibuszok 70-nel kezdődő számozása mögött? Erre ugyan nem jöttem rá – cseh olvasóink segíthetnének –, de arra igen, hogy a két kép egyáltalán nem végállomás, hanem megálló csupán a cseh trolibusz szövevényes történetében, amelyet hívei oly gazdagon dokumentálnak a cseh neten, hogy én itt beérem néhány képpel és utalással, mielőtt leszállnék erről a közben szívemhez nőtt járműről.

A villamosközlekedés, mint Monarchia-szerte, a cseh városokban is az 1890-es években indult: tudjuk, hogy Kafka mennyire szerette ablakából nézni a prágai villamosokat. A „gumikerekű villamos”, mint nevezték, azonban ekkor még ritkaság volt. A cseh városok közül először České Budějovicében, azaz Budweisban rendszeresítették 1909. október 27-én, mégpedig azért, mert a városi tanács ódzkodott villamoskereszteződést létrehozni a város két legforgalmasabb útja, a mai Pražská és Strakonická kereszteződésében. Az utóbbin tehát a Daimler-Stoll cég „villamos omnibuszát” állították üzembe az Óváros és a Sv. Otýlia temető között, írja a helyi trolibuszközlekedés történetének szentelt oldal, amelyet már csak Google cache-ből lehetett előbányászni, s ezt a változatát le is mentettem. Ezen szerepel a flotta első tagja a temető előtt:

Ezen pedig, amelyet a városi közlekedési társaság mai honlapján találtam, ugyanő a konkurrencia társaságában:

A hangulat kedvéért álljon itt a konkurrencia is, a főtéren és a színház melletti hídon:

A trolibuszközlekedés pontosan a háború kitörésének napján állt le, amikor Švejk még a Kehelyben üldögélt, s így már nem ülhetett fel rá, amikor bevonult a české budějovicei 91. gyalogezredhez. De ha sikerült hazatérnie a háború után hat órára, akkor része lehetett ebben az élvezetben. Prágában ugyanis 1936-ban indították meg a budějoviceihez nagyon hasonló trolibuszjáratot.

A második világháború alatt a trolibuszközlekedés szünetelt, s csak 1949-től indult meg újra, robbanásszerűen az egész országban, mint másutt is a szocialista országokban, például nálunk, valószínűleg központi terv szerint. A sok archív fotó közül álljon itt csak az első brnói járat, a 21-es megindulása a Přemyslovo náměstítől 1949. július 30-án.

A következő két évtizedben a trolibusz Csehország szinte minden városát behálózta, s rajongóik ma úgy tartják számon vonalaikat és az 1970-es években véget érő, de 1991 után újrainduló történetüket Prágában, Teplicében, Pardubicében, Zlínben és másutt, mint nálunk a kisvasutakét. Zlínben még emeletes trolibuszok is voltak, s itt hajtott az ifjú sofőr-kalauz-pár is felvirágozott trolibusszal a templomba 1949-ben. Aki körbe akarja járni ezt a történetet, szálljon át e honlapok valamelyikére.

A prágai 51-es trolibusz utolsó útja 1972. október 15-én, vasárnap

Bulat Okudzsava: Az utolsó trolibusz, 1957

Когда мне невмочь пересилить беду,
когда подступает отчаянье,
я в синий троллейбус сажусь на ходу,
в последний, в случайный.

Последний троллейбус, по улицам мчи,
верши по бульварам круженье,
чтоб всех подобрать, потерпевших в ночи
крушенье, крушенье.

Последний троллейбус, мне дверь отвори!
Я знаю, как в зябкую полночь
твои пассажиры, матросы твои
приходят на помощь.

Я с ними не раз уходил из беды,
я к ним прикасался плечами...
Как много, представьте себе, доброты
в молчанье, молчанье.

Последний троллейбус плывет по Москве,
Москва, как река, затухает,
и боль, что скворчонком стучала в виске,
стихает, стихает.

Mikor nem tudok úrrá lenni a bajokon,
amikor elönt a reménytelenség,
felszállok egy kék trolibuszra,
az utolsóra, tetszőlegesre.

Utolsó trolibusz, járd be az utcákat,
a sugárutakat körbe, hogy
felvehesd mind, aki hajótörést
szenvedett az éjszakában.

Utolsó trolibusz, nyisd ki az ajtód!
Tudom, hogy a hűvös éjszakában
utasaid, tengerészeid majd
segítségemre sietnek.

Nem egyszer jöttem ki a bajból
vállammal vállukhoz préselődve:
képzeljék csak, mennyi jóság van
a hallgatásban, a hallgatásban.

Az utolsó trolibusz úszik Moszkva színén
Moszkva, mint a folyó, elpihen
és a fájdalom, mely mint seregélyfióka
halántékomban lüktetett, elül.

Tesz-vesz Firenze

2012-01-11T20:18:00.002+01:00

Kovács Gergőnek, tudom, hogy olvassa.

A nagy utazás

2012-01-10T10:27:00.001+01:00

A nagy utazás nem az, amelyik messzire visz vagy hosszan tart. A nagy utazás az, amelyikről úgy érzi az ember, hogy érdemes róla feljegyzést, úti- vagy hajónaplót, utazóblogot, mirabilia Urbist és Milionét írni, még ha ez végül többnyire el is marad.

Ilyen nagy utazás volt a múlt században, 1937-ben felmenni Tulából a nem egészen kétszáz kilométerre fekvő Moszkvába a november hetedikei ünnepségekre. Az Ivanov család egyik tagja – a férfi-kézírásról ítélve a családfő – külön erre a célra nyitott naplóban gyűjtötte össze az út valamennyi dokumentumát.

Gyorsvonaton mentek, három személyre vettek jegyet. Az odautazás november 5-én, a hazaút november 9-én történt. Hogy a három éjszakát hol töltötték, arról nincs dokumentum. A szálloda szinte biztosan ki van zárva. Több mint valószínű, hogy moszkvai rokonoknál, egy kommunalkában.

A megérkezés napjára „ismerkedést” terveztek „Moszkvával, szeretett fővárosunkkal”. Mint a jegyek mutatják, a nemrégen – 1935. május 15-én – megnyitott metróval érkeztek a Vörös térre, ahol mindenekelőtt a mauzóleumot kívánták megtekinteni, de „nagy keserűségükre” kiderült, hogy a belépés „Iljicshez” harmadikától kilencedikéig szünetel. Ezért csak körbejártak a Kremlben, majd a legfelső jegy tanúsága szerint még aznap állatkertbe mentek. A következő – itt alábbi – oldalon még a Kreml nevezetességeit részletezik, az „órát”, a Kreml falait, a templomokat, külön kiemelve a Vaszilij Blazsennij székesegyházat („most történelmi múzeum”) és a gyönyörű mozaikokat. Ezután Moszkva utcáin sétáltak. Hatodikán pedig planetáriumba mentek.

Ugyancsak hatodikán ismét visszatértek az állatkertbe, ezúttal „egy másik részlegbe”. Ezután cirkuszba mentek. El voltak ragadtatva. „Milyen gyönyörű minden a mi fővárosunkban!”, ismétlődik háromszor is ezen az oldalon.

Lelkesedésüket igazolja a cirkusz részletes műsora, amely Szulejman Sztalszkij Sztálin-dalával kezdődött. Ezt csak egy késői változatban, a Kommunyizm együttes 1988-as CD-jén találtam meg, amely a kornak megfelelően kissé frivol esztrádhangzású, de cirkuszi nyitánynak pont megfelel.

Сулейман Стальский: Песня о Сталине (előadja: Коммунизм, 1988)

Живое двигая вперёд,
Могучих партия ведёт,
Шагает трудовой народ,
И ты их знамя, Сталин.

Для всех трудящихся, как свет,
Горишь ты с юношеских лет,
Ведя туда, где горя нет.
Где только радость, Сталин.

Идут года — за годом год,
Нас охраняешь от невзгод,
И дальний виден небосвод
Тебе, вершина, Сталин.

Ты вражью жадность иссушил,
Ты нас победам научил,
Ты в руки слабых ключ вручил
От новой жизни, Сталин.

Известен всей вселенной ты,
Деяний славных мастер ты,
Познавший мысли бедноты.
Тебе пою я, Сталин!

Az élet előre halad
Hatalmas párt vezet
A dolgozó nép előre lép,
És te vagy zászlajuk, Sztálin.

Minden munkásnak, akár a fény
Ragyogsz te fiatalos koroddal,
Elvezetsz oda, ahol nincsen bánat,
Ahol csak öröm van, Sztálin.

Telnek az évek, évre év,
Megőrzöl minket a bajtól,
És látszik a messzi láthatár
Neked, magaslatunk, Sztálin.

Az ellenség kapzsiságát elfojtottad,
Te tanítottál győzelemre minket,
Te adtál kulcsot a gyenge kézbe
Az új élethez, Sztálin.

Ismer téged a világegyetem,
Híres tettek mestere vagy,
A szegények vágyaiban élsz,
Neked dalolok én, Sztálin!

A program ezt követően is bővelkedik izgalmas számokban: akrobaták, köztük a tevékről ugráló Kadyr-Guljam csoport, valamint az Ali bég csoport lovas dzsigitjei, idomított medvék, légtornászok, idomított lovak, zsonglőr, kötéltáncos, kötélbiciklisták. A műsort balett zárja.

A forradalom 20. évfordulójára szervezett november 7-i ünnepségekről részletes leírás készült. A család a Vorosilov gyár kötelékében vett részt a Vörös téri felvonuláson, ami azt is mutatja, hogy még a vendégek sem kószálhattak egyénileg ilyenkor, nem úgy, mint nálunk május elsején. Szerencséjük volt, mert látták Sztálin elvtársat közvetlenül azelőtt, hogy levonult volna a mauzóleumról. Délután sétáltak a városban, s este ismerősökhöz mentek vendégségbe.

Nyolcadikán a Puskin múzeumba mentek – ez volt az, amely képeinek a Megváltó Krisztus székesegyház helyén létesített gigantikus szabadtéri strand kipárolgása annyira rosszat tett 1958 és 1990 között. El voltak ragadtatva a múzeum nagyságától és a kiállított tárgyak számosságától, s különösen attól, hogy még valódi múmiát is láttak.

Az utolsó oldal tanúsága szerint még aznap voltak a Tretyakov képtárban is, „megnézték a festőművészek képeit, és sok-sok szépséget”. A naplót önálló kiállítás zárja: „Fővárosunk villamosjegyei.”

Csitalkafé – Читалкафе

2012-01-09T14:33:00.007+01:00

„Pontosan milyen újságokat olvasott Emberevő Ellocska? Miért tudta Osztap polgártárs olyan gyorsan elvenni Gricacujev özvegyét? Mit jelentett a különös „gyermekbarát” bejegyzés Konrad Karlovics Michelsohn igazolványában? Milyen filmeket néztek és milyen volt a divat „a NEP-láz” idején?”

Amikor ezt írom, akkortájt kezdődik a moszkvai Csitalkafé könyvesboltban Galina Ivankina előadása: A moszkvaiak mindennapjai Ilf és Petrov regényeiben. Mit nem adtam volna annak idején, amikor a kommunalkákhoz gyűjtögettem anyagot, hogy egy ilyen előadást meghallgassak! És ha még csak ez az egy volna! De a Csitalkaféban hetente háromszor vannak előadások olyan témákról, mint „A szovjet kiskereskedelem”, „A sztálini magasházak”, „A moszkvai sörözők”, „Mandelstam Moszkvája”, „Moszkvai legendák Noétól Sztálinig”, „A pangás kora: Taganka, diszkó, franciasaláta”, a régi moszkvai hétköznapok legkiválóbb szakértőitől és szenvedélyes kutatóitól, mint Alekszej Gyeduskin vagy Leonyid Vidgof. A szívem szakad meg. Minden előadás a Wang folyó egy-egy elveszett bejegyzése, amelyet én nem olvashatok.

“Какие конкретно журналы читала Эллочка-Людоедка? Почему Остап смог так стремительно жениться на вдове Грицацуевой? Что за странный статус "друг детей" значился в документах Конрада Карловича Михельсона? Какие фильмы и какие моды были в эпоху «угара НЭПа»?”

В то время, когда я пишу это, начинается лекция Галины Иванкиной в московской книжной магазине Читалкафе: Быт москвичей в романах Ильфа и Петрова. Что бы я дал, чтобы слушать такую лекцию во время сбора материала для сообщения о коммуналках! И это не только один! В Читалкафе читают лекции три раза в неделю по таким темам, как “Советская торговля”, “Сталинские высотки”, “Московские пивнушки”, “Москва Мандельштама”, “Московские легенды от Ноя до Сталина”, “Эпоха Застоя: Таганка, диско, оливье”, от лучших специалистов и самых страстных исследователей повседневной жизни старой Москвы, таких как Алексей Дедушкин или Леонид Видгоф. Мое сердце разбито. Каждая лекция – потерянное сообщение блога Río Wang, которое я не могу читать.

Polgártársak! Jó emberek! Moszkvai olvasók! Ne mulasszanak el rendszeresen eljárni a Csitalkaféba. S ha már ott vannak – ugyan vegyék fel nekünk az előadásokat.

Граждане! Добрые люди! Наши читатели в Москве! Не упустите возможность регулярно посещать Читалкафе. И как только вы там – пожалуйста, запишите лекции для нас.

Szinkron

2012-01-09T08:13:00.002+01:00

Nem szeretem a szinkronizált filmeket. Noha tudom, hogy születtek zseniális magyar szinkronrendezések (annak nagy része egy rendkívüli zseni és nyelvtudós munkája), de akkor is elvész a lényeg. Elvész a karakter, elvész az idegen hang hatása, beszűkül a szellemi befogadókészség, fehér zaj lesz minden idegen nyelv, nincs esély, hogy a nyelv érdekes hangja vágyat ébresszen bennünk megtanulására – és ezzel gyengül egyúttal saját anyanyelvünk szebb művelése és megismerése, tudatos használata is.

Sokszor próbáltam elképzelni, vajon milyennek találhatják például az olaszok a külföldi művészek által előadott olasz operákat. Hogy hangzik a dal az ugyan gyakorlott, de mégis „csak tanult” száj előadásában? Mit érezhetnek, milyen ízt? Nos, részben – talán – választ kaptam a a kérdésre.

Karácsonykor láthattuk újra a bájos Sissi-trilógiát – természetesen szinkronizálva –, amelynek második része, a Sissi – Die junge Kaiserin azonban szinkron nélkül plusz meglepetéseket is tartogat a magyar néző számára. (Ez a meglepetés nem az lesz, hogy mégis nyugodtan tekintsük hiteles történelmi filmnek akármelyik darabját is.)

Kevés filmben játszik együtt anya és leánya – anyát és leányát. Márpedig a Ludovika hercegnőt alakító, eleddig kikutatlan magyar gyökerű Magda Schneider itt együtt játszik Rosemarie Magdelena Albach-Retty-vel – a leányával.

Nem, ő nem Romy, hanem Magdalena Schneider!

Színházi Élet, 1932. február 28.

Idegen neve ellenére garantált a magyar kultúrához való kötődése a Falk Miksát alakító Petrovics Szvetiszlávnak (a filmben valódi nevén, Petrovich Ivánként szerepel), aki az 1945 előtti magyar színpadi és filmvilágnak ismert és kedvelt szupersztárja volt, már a magyar némafilmgyártásban is résztvevő – és mint mindegyikük, méltatlanul és felháborító módon elfeledett – fontos alkotó.

Ő és sokan mások is magyarul beszélnek a filmben. A magyar Himnusz, Liszt-művek, egyéb magyar zenei betétek is felhangzanak…

– Igen, Majestät!

– Gyula!

– Na és mi van mostan? Nem tudom még.

– Nem nem, azt nem lehet. Mégis el kellene búcsúzkodni tőle.
– Igen, igen ez volna a legjobb.
– Nem, nem. Ha Andrássy azt mondja, hogy menjünk, akkor megyünk

– Gyertek emberek, gyertek gyorsan gyön (sic) a királyné!

…és a bécsi kórus énekel is – magyarul! Talán nem is annyira meglepő, hogy a vármegyék neveiben mindössze egy darab elírás, a Mármaros szerepel.

– Isten áldja királyunkat, szeretett hazánkat, és szent földünket.
Szülőföldünk, áldott kincs.
– ha mi nekünk öröm sincs –
Szeretettel áldozunk:
Verejtéket, vérünket.

Tőled sohasem távozunk,
Óvunk és védünk Tégedet,
Isten áldjon sok felséggel (sic)
Szülőföldünk… szülőföldünk…

A filmet 1956 decemberében mutatták be. A szinkron történelem előtolakszik az előbbi dal hallatán…

Szenes Erika

…ahogy a film végén is előtolakszik a szinkrontörténelem. Erzsébet királyné, a magyarok legendás nagyasszonya a film végén magyarul esküszik – Romy Schneider, tudjuk már, hallhatott magyar szót előtte. Elhangzik a magyar himnusz is, meglepően pezsgő (valószínűleg az eredeti) dallammal, és a hozz rá-hozz reá hibával

Romy Schneider 1938-1982

Mindent meg fogok tenni, ami hatalmamban áll, hogy a magyar nemzetet boldoggá tegyem.

Isten áldd meg a magyart!
Jó kedvvel és bőséggel (sic)
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel,
Balsorsa kit régen tép
Hozz reá (sic) esztendőt!
Megbűnhődte már e nép,
Múltat, jövendőt! (sic)

Erzsébet királyné. 1837-1898 (Székely Bertalan festménye)

Az első hó

2012-01-07T23:03:00.003+01:00

Jeruzsálemben, hosszú idő óta, 1921-ben. A Bibliában csak egyszer esik szó hóról. Benaja, Jehojada fia, aki Móáb két legerősebb bajnokát is legyőzte, aznap ölt meg egy oroszlánt, mikor hó esett (2Sám 20:23). A két rendkívüli esemény kölcsönösen megőrizte egymást a történelmi emlékezetben.

Moszkvában.

A 19. század végén szánkókkal szállították ki a havat a városból. Minden egyes forduló
egy külön megíratlan kaland.

Németalföldön.