Isonzónál a helyzet változatlan


A Cadorna tábornokról szóló iménti poszt után Deák Tamás küldött kommentárként néhány újságkivágást a korabeli magyar sajtóból. A jelentéseket száz évvel ezelőtt, 1915-1916 fordulóján írták az olasz frontról. Szép kerek, sőt vidám történetek az osztrák-magyar katonaság vitézségéről és emberségéről, az olasz hadsereg kudarcairól, de főképp Cadorna tábornok könyörtelenségéről és kozmetikázott hadijenentéseiről. Nemzetkarakterológiai fejtegetések, hogy miért nem jó katona az olasz. Egyszóval mindazok a toposzok, amelyeket úgy a hadvezetés, mint a fronton harcoló fiát-férjét féltő olvasóközönség megkívánt, s amelyeket nyilván az olasz sajtó is hasonlóképpen alkalmazott. Hogy a valóságot mennyire tükrözik, az bonyolultabb elemzést kíván. Tekintsük hát őket a háborúnak, alulról nézve.


Az olasz harcok
Görz elfoglalása óta kárbaveszett az olasz csapatok minden elkeseredett erőfeszítése; a jobbára magyar védősereg vitézségén megtörik minden támadásuk. Pedig már hetek óta egyik támadásról a másikra hajszolják a talján csapatokat és minden erejük latba vetésével igyekeznek előretörni az olasz álmok álma: Trieszt felé. Ebben a véres viaskodásban már nem egy olasz hadosztály semmisült meg, de azért Cadorna gróf az olasz fővezér eszelős konoksággal tart ki a terve mellett, mely eddig annyi balsikert hozott az olasz hadseregnek. Legutóbb a Monte Cimonen érte az olaszokat súlyos csapás. Csapataink aláaknázták ezt a hegyet és a levegőbe röpítették. A bravúros hadművelet fényesen sikerült s az ellenség rendkívül érzékeny veszteséget szenvedett. A Monte Cimonen a felrobbantás után támadt egyik üregben körülbelül száz olasz katona rekedt meg, akik sziklabörtönükből nem voltak képesek kimenekülni, mert az üreget egy hatalmas sziklatömb elzárta. Csapataink parancsnoka emberiességből pár órás fegyverszünetet ajánlott az ellenségnek, hogy az alatt kiszabadíthassák a felrobbantott Monte Cimonen a robbanás vájta üregbe szorult olaszokat. Jellemző tény az olasz hadviselés barbárságára, hogy a felajánlott fegyverszünetet visszautasították, nem törődve azzal, hogy e cselekedetükkel a saját véreiket ítélték halálra. A saját honfitársaiktól nyomorultul halálra szánt olasz katonákat mégis sikerült kimenteni csapatainknak. És ez a nemes cselekedet fegyvereinknek véres diadalokkal egyenrangú dicsősége marad. A legnagyobb pergőtűzben, olasz gránát- és srapneleső közben kúsztak fel a magyar egészségügyi katonák a Monte Cimonera, az olaszok sziklabörtönéhez. Az éhségtől és kimerültségtől félholt olaszokat életük állandó kockáztatása mellett szabadították meg vitézeink a leggyötrelmesebb haláltól. E bravúros hőstettel válaszoltak az olasz vezér gyűlöletből fakadó, szégyenteljes barbárságára.



Az olasz hadfi beszél a „hőstetteiről”.
– Ekkor hirtelen jön egy ellenséges gránát és leszakítja a balkaromat!
– De Giuseppe – vág közbe a társaság egyik tagja – hiszen most is megvan a karod!
– Per Dio! – mondja bosszúsan az olasz Háry. – Ha ilyen kicsinyesek vagyok, mit szóltok még a Cadorna jelentéseihez?



Az olasz háború
Cadorna jelentései a rossz időről

Az olaszok a szerelem hónapját, májust várták be, amikor a régtől óhajtott trientinói szőlőhegyek és gyümölcsöskertek felé küldhettek forró vallomást. A szőlők érni fognak már, amikor az olasz róka már nem is epedve, de vérlepetten és vérben forgó szemekkel még mindig fejjel rohan majd a tiroli és krajnai szikáknak s a tiroli, magyar és osztrák katonák biztosan találó acéljainak. A tiroli szőlőkből az olasz nem fog kóstolni soha. A sziklák, szakadékok mögül ezer és ezer halál vár az olasz seregekre, az utak pedig lépten-nyomon veszedelmesen aláaknázva… Olaszországnak itt legalábbis egymillió seregre volna szüksége éspedig olyan példátlan emberpazarlással, amint az oroszok tették a Kárpátokban. De még így is tökéletesen kételkedhetünk az olasz „eroismo”-ban, hősiességben, mely az olasz történelemben nem jelentkezett soha, még a félig meztelen abesszíniai, vagy a szegény, földhözragadt tripoliszi arab néppel szemben sem.

Cadorna már többször a „cattivo tempo”-t, a rossz időt okolta az olasz közvélemény előtt. Aki az olasz népet ismeri, az némileg érthetőnek is találja ezt a mentegetést. A meleg éghajlat túlérzékennyé teszi az olaszokat minden időváltozás irányában. Dél-Olaszországban néhány hétig tart csupán a tél. Hó pedig legfeljebb egyszer-kétszer esik. A rövid téli időszakot pedig csak reggeltől estig tartó folytonos esőzés jellemzi, ami az egész esztendőben nevető, azúrkék éghez szokott népet valósággal kétségbeesett hangulatba dönti.

Az olasz nép zöme télen azért nem dolgozik, mert az esős idő tönkreteszi a kedvét, az év többi szakában pedig mindenkor többre becsüli a semmittevést, mint a túlzott munkát. Az Isonzónál harcoló olasz katonák pl. a vasárnapot és ünnepnapot követelik megtartani, amit semmiféle más nemzet katonáinál nem tapasztalunk.

Az olasz népre tehát némileg hat Cadorna mentegetőzése a rossz időjárással, bármennyire is kacag rajta egész Európa. Ha a tél közbe nem lép, igen valószínű, hogy az olaszok már előbb beleavatkoztak volna az ígért óriási vérdíjért, de ők bevárták a tél elmúlását, mert ismerték a seregük karakterét, mely téli hadjáratra képtelen – a felső-olaszországi sereg egy részének kivételével. Eddig nagyrészt ezeket az alpiniket küldték; de ha ezek megfogyatkoznak, a gleccserek, havasok és alpesi viharok sajátos hazájában az olasz hadsereg minősége még jobban alá fog szállani, mert a középolasz és délolasz nép katonai szívóssága messze elmarad a lombard katonaságától, különösen, amelyikben német vér is csörgedez.

Úgy látszik, a Matin-t nem köti olasz pénz, s azért bátorsága volt megállapítani, hogy az olaszok ott vannak most is, mint egy hónap előtt. (…)



Egy nap Montfalcone mellett

(…) Ebéd közben a tisztek körében gyengéd derű terjed szét. Táviratot hordanak körül, Cadorna legfrissebb „időjárási jelentését”. Nem nagyon ügyesek ezek a kommünikék. Valamit muszáj naponta jelentenie, és minthogy győzelmekről nem nyilatkozhatik, hát az „időről” cseveg. Ez alkalommal például:

– A rossz időjárási viszonyok, amelyek néhány nap óta tartanak, újabb próbák elé állították és állítják ma is csapataink ellentállóképességét, amellyel megingathatatlan szívóssággal győzik le azokat. A harctér területén a köd akadályozza csapataink tevékenységét. Másrészt lehetővé teszi az ellenségnek, hogy erősebb mértékben végezze erősítési munkálatait, amelyeket mi kisebb csapatokkal igyekszünk zavarni.

Minthogy az olasz vezérkari főnök így mégsem fejezheti be jelentését, olyasvalamit tesz, ami elég ravasznak mondható. Ugyanis kitalál két osztrák-magyar támadást az olasz front ellen, és jelenti, hogy „győzelmesen visszavertük” e támadásokat. A valóságban ezek a támadások sohasem történtek meg (…)



Déltiroli front
Hogy állunk? Egy év alatt a „vitéz” olasz hadsereg csak addig tudott „előretörni”, ameddig hadvezetőségünk megengedte. Az egész világ mulatott Cadorna jelentésein, melyek – a várt győzelmek helyett – mindig csak az időjárás viszontagságairól számoltak be. Most már változatosabbak a Cadorna jelentései, mert napról napra újabb visszavonulásokról számolnak be, amelyeket nem az „időjárás” okozott; csak azokról a foglyokról és ágyúkról meg gépfegyverekről hallgat az olasz hadvezetőség, melyeket a mi vitéz katonáink ejtettek. De nekünk az is elég, ha mi tudunk a nagyszerű győzelmekről, melyeknek sorozatán már a lombárd síkság széléig jutottak hős katonáink. Hogy milyen nehézségek árán, mutatja ez a térkép, melynek zordon bércei hadseregünk örök dicsőségét hirdetik.



Az Isonzó-front
Hogy állunk? A kárpáti véres csaták ádáz, elkeseredett szívóssága ismétlődik meg az olasz fronton. Kilenc hónapja törik hadállásainkat az olaszok a Karsztok sziklabércein, s az eredmény az, hogy ma már hátrább állnak, mint ameddig a háború kezdetén eresztettük őket. Szóval „defenzív” hódító hadjáratot folytatnak, és Cadorna már nem az időjárás viszontagságairól számol be.


A Cadorna-jelentések toposzának ellenpárjaként álljon itt végül egy jellegzetes osztrák-magyar Höfer-jelentés. Az erőt és pozitivitást sugárzó jelentés bizalommal és reménnyel tölti el az olvasót. Amelyhez hasonlókat kívánunk mi is olvasóinknak az új évre.


Nagy olasz vereség
A Görz-vidéki harcok, amelyek a legutóbbi napokban mind nagyobb terjedelmet öltöttek, tegnap az olasz 3. hadsereg általános támadása következtében csatává fejlődtek. Az ellenségnek mintegy 4 hadteste hatalmas tüzérségi támogatással előrenyomult a görzi hídfőtől a tengerig terjedő arcvonalunk ellen. Teljesen visszaverettek és borzalmas veszteségeket szenvedtek. Hála kiváló harcedzett csapataink, különösen vitéz gyalogságunk minden dicséreten felül álló magatartásának, minden hadállás változatlan birtokunkban maradt. Szilárdul és híven állnak őrt hőseink a monarkia délnyugati határán, szemben az ellenség túlerejével. Biztos számukra hazájuk minden népének és az északon győzelemről győzelemre haladó seregeinknek hálája.

Az Isonzo középső részén, a Krn területen és a többi arcvonalon tegnap jelentős esemény nem történt.


Höfer, altábornagy
a vezérkar főnökének helyettese

Háború alulnézetből


„Háború alulnézetből”, írtuk az iménti konferencia-beszámoló elé, amelyen a front és a hátország, a katonák és családjuk kapcsolatáról, a helyi közösségek önszerveződéséről, a háborús képeslapokról és hasonlókról volt szó. A háborút azonban igazán alulnézetből, from a grassroots perspective, az elesettek szemlélik. Nekik állítottak szokatlan emléket a szardíniai Orgòsolo városkában.


Orgòsolo falait a hatvanas évek óta díszítik a – meglepően jó színvonalú – murálok, s innen terjedtek át Szardínia más városkáira és falvaira is. De míg a többi helyen inkább helyi hagyományokat és figurákat festenek a házfalakra, az orgòsolói freskók nagy része tiltakozó, politikai töltetű. A Szardínia legzártabb, legarchaikusabb hegyvidéke, a Barbagia szívében fekvő Orgòsolo mindig a szárd függetlenség és a megszállóknak tekintett olasz hatalom elleni tiltakozás központjának számított, s különösen így volt ez a hatvanas-hetvenes években, amikor a hagyományos pásztorkultúrát védték a hatalom földfoglalásaival szemben. Ennek az ellenállásnak a kifejezésére jöttek létre az első murálok, amelyekről egy külön posztban majd még részletesen is írunk.


A szóban forgó murál a via Cadorna sarkát díszíti. Luigi Cadorna tábornok – Mussolini alatt marsall – az olasz hadsereg főparancsnoka volt az első világháborúban, akiről a győztes Itália számos városában neveztek el utcát. A történészek közötti megítélése azonban nem ilyen kedvező. David Stevenson szerint „az első világháború egyik legérzéketlenebb és legtehetségtelenebb parancsnoka volt”, aki úgy vélte, a fegyelem mindent megold, s rendkívül kegyetlen volt katonáihoz, miközben szervezettség, utánpótlás és katonai áttekintés hiányában a legkisebb sikert sem tudták elérni az isonzói fronton. 1915 és 1917 között tizenegy nagyszabású offenzívát indított az osztrák-magyar állások ellen, mind a tizenegyet sikertelenül, hatalmas emberveszteséggel. Amikor aztán 1917. október végén a központi hatalmak indítottak ellentámadást Caporettónál – ma Kobarid –, napok alatt elsöpörték az olasz hadsereget, amelynek nagy része – 275 ezer ember – megadta magát. Az olaszok a háborút már csak francia és brit támogatással tudták befejezni. Közel hatszázezer olasz katona pusztult el az isonzói és a piavei fronton.

„Egy ragyogó támadáshoz előre ki kell számítani, hány embert tud lekaszálni a géppuska, s ennél nagyobb számú embert kell támadásba indítani. Valamelyikük csak eljut a géppuskához.”
Luigi Cadorna: Levelek


Ha a hálás olasz állam utcatábla révén biztosítja, hogy Cadorna tábornok neve örökre fennmaradjon, a kommentárként melléje festett murál gondoskodik róla, hogy a szárdok – akik közül különösen sokan vesztek oda az első világháborúban – azt is tudják, mit köszönhetnek Cadornának. A képes kommentár szövege így hangzik:

„L. Cadorna tábornok, az első világháború mészárlásának legfőbb felelőse.
Valamennyi fronton elesett katonák: 8 millió 740 ezer
Elesett olasz katonák: 571 ezer
Rokkantak és megcsonkultak: 451.645
Eltűntek: 117.000
210 ezer katonát lőttek agyon vagy ítéltek el, mert nem akartak többé harcolni.
GYILKOS TÁBORNOKOK!”


A fiatal özvegyasszony, s ezzel az egész közösség szájába adott első világháborús katonadal pedig arról gondoskodik, hogy Caporetto emléke is fennmaradjon:


E anche a mi’ marito tocca andare (Az én férjemnek is be kell vonulnia). Szövege és felvétele innen

E anche al mi’ marito tocca andare
a fa’ barriera contro l’invasore,
ma se va a fa’ la guerra e po’ ci more
rimango sola con quattro creature.

E avevano ragione i socialisti:
ne more tanti e ’un semo ancora lesti;
ma s’anco ’r prete dice che dovresti,
a morì te ’un ci vai, ’un ci hanno cristi.

E a te, Cadorna, ’un mancan l’accidenti,
ché a Caporetto n’hai ammazzati tanti;
noi si patisce tutti questi pianti
e te, nato d’un cane, non li senti,

E ’un me ne ’mporta della tu’ vittoria,
perché ci sputo sopra alla bandiera;
sputo sopra l’Italia tutta ’ntera
e vado ’n culo al re con la su’ boria,

E quando si farà rivoluzione
ti voglio ammazzà io, nato d’un cane,
e a’ generali figli di puttane
gli voglio sparà a tutti cor cannone.
Az én férjemnek is be kell vonulnia,
hogy gátat vessen a megszállóknak
de ha elmegy a háborúba, és meghal,
egyedül maradok a négy gyerekkel.

Igazuk volt a szocialistáknak, hogy annyian
meghalnak, s még mindig nem nyílt ki a szemünk,
de még ha a pap mondaná is, hogy menj el
meghalni, te ne menj, nincs az a Krisztus.

De neked, Cadorna, nem elég a halott,
aki Caporettónál annyit megöltél
mi itt egyfolytában szenvedünk és sírunk,
de te, szuka fia, meg se hallod


Engem nem érdekel a te győzelmed,
mert köpök a zászlóra,
köpök az egész Olaszországra,
baszom seggbe a királyt a gőgjével.

És ha majd forradalom lesz,
én akarlak megölni, szuka fia
és az összes kurafi tábornokot
ágyúval akarom halomra lőni.


„Itt, a lövészárok mentén…”


Többször írtunk már a Wang folyón a Nagy Háborúról. Különféle vonatkozásairól, de mindig alulnézetből. A háborús gyerekkönyvekről, a gyermekpropagandáról, a székely katonalevelekről, az Isonzó két partján dalolt énekekről, a hálás orosz hadifoglyokról, a Frigyes főherceg elé kivonuló galíciai zsidókról, és sok egyébről. Ilyen szempontból vette górcső alá, hogy az elmaradhatatlan terminus technicusszal éljünk, a szegedi barátaink által nemrég szervezett konferencia is. Sajnos személyesen nem lehettünk ott, de kérésünkre Glässer Norbert, a konferencia szervezője, a szegedi antropológiai tanszék munkatársa, a Kötődések program vezetője küldött beszámolót az eseményről.


Az első világháború eseményei nemcsak az európai hatalmi viszonyokat és az államhatárokat változtatták meg gyökeresen, hanem jelentékeny hatást gyakoroltak a mindennapokra is, hiszen alapvetően átformálták a korábbi kapcsolathálókat, és új kihívások elé állították a közösségeket. Erről tartottak tudományos konferenciát A Nagy Háború hatása a mindennapok kultúrájának változására címmel Szegeden 2015. november 26-27-én az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, az SZTE-BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, a SZAB Néprajzi Munkabizottsága és a Meritum Kulturális és Művelődési Közhasznú Egyesület szervezésében.

A konferencia előadói a háborút olyan átmenetként szemlélték, amely a modernitás egyes folyamatait felerősítette, új jelenségeket hozott felszínre, vagy a változásoknak új irányokat szabott. A háború egyúttal krízishelyzet is volt, amely új válaszok és modellek keresésére ösztönözte a társadalmat, több nemzedéken át működő modelleket kérdőjelezett meg. A konferencia külön figyelmet szentelt a különböző csoportok – köztük a felekezetek – háborús percepcióira, valamint az emberélet fordulóinak, vallási tartalmaknak a háborús szituációkkal való összefonódásaira.

A rendezvény fővédnöke Habsburg-Lotharingiai Mihály, a Szuverén Máltai Lovagrend rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, a Mindszenty Alapítvány elnöke volt. Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg a VII. hadtest parancsnokaként, a szegedi 46-os gyalogezreddel együtt vett részt a doberdói harcokban. Erről megnyitó beszédében az unokája, Habsburg-Lotharingiai Mihály is megemlékezett a szegedi Városháza dísztermében.


A program részeként a Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék Folyosó Galériáján megnyílt az „Itt a lövészárok mentén…” című időszaki kiállítás (Szanka József képeslapgyűjteményéből Mód László rendezte), amely korabeli képeslapokon keresztül mutatta be a front és a hátország, a harcoló katonák és otthon várakozó családjaik, a háborús hétköznapok és az ünnepek viszonyrendszerét. Barna Gábor egyetemi tanár, a Vallási Kultúrakutató Csoport vezetője megnyitó beszédében felhívta a figyelmet azokra a különleges képeslapokra, amelyeken a Miatyánk sorai elevenednek meg és ágyazódnak verses formában háborús kontextusba. Ezek a travesztiák motivációs erőt is jelenthettek a frontlét megpróbáltatásai közepette. Az uralkodótól a családtagokig a győzelemért és a háború végért imádkozó társadalmat bemutató képek pedig transzcendens kontextusba helyezték a hadi eseményeket. Egyértelműen fejezte ezt ki Vilmos császárt és Ferenc Józsefet támogató Jézus képe, de ez a gondolati alapja a harctéren megjelenő Jézus- és Mária-ábrázolásoknak is. Újszerűségük okán – és a vizuális kultúra maitól való eltérései miatt – ezek a képek jelentős hatást gyakorolhattak a kor emberére.

ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged ww1szeged

Következő konferenciák:
„Franz Joseph málkénu”,
2016. október 27.

„Fogadd a koronát…”,
2016. november 23-24.
Az előadók egyrészt az első világháború és az írásbeliség kérdését elemezték háborús levelek, naplók, utólagos elbeszélések tükrében, másrészt a háború hátországra gyakorolt hatását mutatták be mikrotörténeti esettanulmányok keretében a hadikórházak, a frontról való gazdaságirányítás, a hadifogság és újjáépítés példáin, harmadrészt a közösségszerveződésre gyakorolt hatását vizsgálták: pl. hogyan jött létre Szegeden új városrész, milyen szerepet töltött be a doberdói fa a szegediek háborús emlékezetében, miként hat a háború az egyesületi és politikai önszerveződésre. A konferencia tematikus előadásai foglalkoznak a változó női szerepekkel, a fronton harcoló férfiak helyébe lépett asszonyok sorsaival, mindennapi kihívásokra adott válaszaival, a női munkavállalástól a tisztálkodás változásáig.


A konferencia megnyitójáról és plenáris üléséről készült felvétel itt elérhető.

Áttűnés: Átkelés a folyón

Anton Graff: Az Elba Drezda alatt, 1800 k. Gemäldegalerie Alter Meister, Drezda

Átkelés az Elbán napkeltekor, tegnapelőtt


Walter írja:

Dani legutóbbi bejegyzése mélyen érintett, de nem a szavak útján. Szeretnék ugyanígy válaszolni, de a Blogger nem fogad képeket.

Kingston upon Hull óvárosában lakunk, öt percnyi sétára a Humber torkolatától, amely igen szeszélyes folyó (a Humber mellékfolyóin gyakoriak az áradások). Aznap nem lehetett mást hallani, csak a gyászos hajókürtöt, és a kikötőt dagálykor elhagyni készülő hajó fojtott hangjait. Ugyanazt az időnkívüliséget éreztem, mint Dani.

Az 1914 előtt évszázadban több mint 2,2 millió zsidó kivándorló haladt át Hull kikötőjén. Feleségem, Hilary családja valószínűleg azért maradt itt, mert nem volt pénzük a további hajóútra. Az itteni zsidó közösség hanyatlóban van, talán csak néhány százan vannak már, de történetük még lenyomozható, olyan részletességig, ahogy a Wang folyó szereti.

Szellemtenger


Az utolsó túra idén, a Nagy-Kopasz környékén, a Budai-hegységben. Magyarország nagy részét az elmúlt egy hétben szinte állandóan köd és szürke felhőréteg borította, a Nap csak alkalmanként bukkant elő. A ködhatár fölé érve azonban az ember egy másik dimenzióba csöppen – unpathed waters, undreamed shores –, mintha a Pannon-tenger kísértete próbálná visszahódítani egykori medrét, a hegycsúcsok szigetekké és félszigetekké, kilátóik világítótornyokká válnak a napsütötte szellemtenger lassan hömpölygő ölelésében. A hegy déli-délnyugati oldalának dolomitkopáros részére mesterségesen telepített feketefenyők ködből előbukkanó csoportjai a kínai tusrajzokat idézik. Csend és időnkívüliség.



Hossein Alizade: مه Meh (Köd). A ماه و مه Mâh o meh (Hold és köd, 2009) albumról.

nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz nagykopasz


Drezda, Gemäldegalerie Alter Meister 1.


Felismerik a drezdai képtárban fotózott részletek alapján a képeket? A már megfejtettek címét beírom alájuk, a címekre kattintva meg lehet nézni a teljes festményt.


Jordi Savall, Montserrat Figueras, Hespèrion XXI: Seguidillas en eco: De tu vista celoso. A Folías Criollas (2010) CD-ről

altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11 altemeister11


Odakint éjszaka volt


A Riu Pardu völgye Szardínia keleti hegyvidékén, Ogliastrában, ahogy a helyiek mondják, sziget a szigeten. A folyó mély völgyben fut a Tricoli és a Tacchi két hatalmas hegylánca között, s a pásztorfalvak, Gàiru, Osini, Ulassai, Jerzu a meredek hegyoldalakra kapaszkodnak az örökké árnyékos kanyon mélyéről, a fény felé. A külvilágtól évezredeken át elzárva, és a Tacchi tanúszikláinak bizarr formáitól megihletve különös teremtményekkel népesítették be a vidéket, a sötétség és a világosság gonosz és jó szellemeivel, amelyek máig élnek meséikben és énekeikben.


Itt, Ulassaiban, nagy képzelőerővel és jó néhány művésszel megáldott pásztorcsaládban született Szardínia egyik legjelentősebb modern képzőművésze, Maria Lai. Szerencséje volt, olasztanára felfedezte a tehetségét, a középiskolát Rómában végezhette, s aztán, mivel a világháború a szigetet elvágta a szárazföldtől, Velencében töltött évei alatt ismerkedett meg a modern művészettel. Ulassaiba már csak a falura hagyományozott életműve tért vissza az emlékmúzeumának berendezett egykori vasútállomásra. Képein, szobrain, textilein azonban végig jelen vannak a szárd hegyek amorf sziklái, mély hasadékai, állatai és pásztorai, a sötétség és világosság kontrasztjának alapélménye, és a csillagok, amelyek kevés helyen ennyire fényesek a világon.

A Maria Lainak szentelt Stazione dell’Arte a dombtetőn, amelyről még írunk.

Az olasz hegyvidék szülötte a betlehemi jászol is, amelyben a középkori képzelőerő a vallásos színjáték formájában, a pásztorok, az állatok, a csillagok motívumaival jeleníti meg a sötétség és világosság találkozását. Az első betlehemet az ilyenfajta játékra fogékony Szent Ferenc rendezte be Greccióban, a közép-itáliai hegyvidéken 1223 karácsonyán, s a presepe, a karácsonyi jászol azóta az olasz népi művészet alapvető műfajává vált. Maria Lai halála előtt néhány évvel, 2004-ben rendezett kiállítást Cagliariban, Szardínia fővárosában Odakint éjszaka volt címmel az élete során – főleg a 60-as években – alkotott presepéiből. A lendületes körvonalakkal felvázolt jeleneteket vagy kollázsokat doboz-keret veszi körül és teszi térbelivé. A kompozíciókat a doboz szegélyére kilépő kavicsok és talált tárgyak, és a hozzájuk hasonlóan lapidáris, a történelem előtti szárd művészet emlékeit idéző figurák nyitják ki és kötik össze az ogliastrai hegyek tágasságával.



Peppino Marotto és Coro di Neoneli: Sa Ninnia (pásztor-bölcsődal)

sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4 sardegna4


A zsidók kincse


Szardínián, a kétnyelvű Alghero/Alguer óvárosában az utcatáblák is kétnyelvűek. A két név azonban nem egymás fordítása. Két teljesen más regiszterhez tartoznak. Az olasz nevek az olasz nacionalizmus minden városban megtalálható birodalomegyesítő védjegyei, a százötven éve konstruált olasz nemzet szimbólumai és hősei. A katalán nevek egy befelé forduló hagyományos város középkori eredetű utcanevei, szentek, templomok, helyi viszonyítási pontok: egy helyi történelem lenyomatai. Carlo Alberto szárd-piemonti király utcája katalánul Szent Ferenc, a garibaldista Ardoinóé A régi posta utcája, a Róma utca az egyik végén Szent Anna utcája, a másikon A harangtorony lépcsője, a Polgárság tér A régi kút tere, Manno szárd-piemonti politikus utcája katalánul Temető utca.

alguer2 alguer2 alguer2 alguer2 alguer2 alguer2 alguer2 alguer2

Az első világháborús hős Giuseppe Bertolotti kapitányról elnevezett utcácska katalánul Carreró dels Hebreus, A zsidók utcája. Egy olyan városban, ahol zsidók már ötszáz éve nincsenek.


Egy másik tér is van az óvárosban, amelynek neve mindkét nyelven ugyanaz, csak éppen olaszra nem fordítják le, úgyhogy az idegenek nem, csak a helyi katalánok értik, miről van szó. Piazza/plaça de la Juharia – a zsidó negyed tere.


A helyi emlékezet ötszáz év távlatából is megőrizte, az utcanevekbe írva, az 1492-ben száműzött zsidók emlékét.

Még a tengeri bástyán őrködő fegyverek is kétfélék. Felül az, amivel az olasz királyság, alul amivel a katalánok vigyázták a kikötő békéjét.


Az első zsidók, akárcsak Mallorcán, a katalán hódítókkal érkeztek Algheróba, részben mint befektetők, részben mint fegyverforgatók. Amikor IV. Péter aragóniai király 1353-ban megindult, hogy egy évszázados viszály végére pontot téve elfoglalja Szardíniát a genovaiaktól, előtte a katalóniai zsidó bankároktól vett fel jelentős kölcsönt, amelyért a meghódított szigeten ígért ingatlanokat. Seregében számos zsidó katona is szolgált, akiket – akárcsak I. Jakab Mallorcán – algueri telekkel jutalmazott szolgálataikért. A fennmaradt dokumentumok körülbelül huszonötöt említenek név szerint: Salamon és Jucef d’Alcatraz Kasztíliából, Murduto és Maymone Seciliano, Vital Codonyo és Jucef fiaival Szicíliából, Isach Levi, Jahudano Ataf, Mosse Exalo, Isach Sucra és Abram Sanoga a katalóniai Leridából, Mosse Amarello, Mosse Avempu, Samuel Botrom, Abraham és David Soriano Calatayudból, egy bizonyos Samuel Segorbéból, Isach Merdona Mallorcáról, Janton Gabay Zaragozából, Haim Crespin Toledóból, Samuel Juceff és David a valenciai Jéricából, Jucef Salamonis Argillet Geronából. Abrahim Abenxeha két páncélos lovat állított ki a vár ostromához, amiért bőséges jutalmat kapott. Ferrario de Santa Cruzt az ostrom után egy páncélos lóval jutalmazták. Salamon Scarpa az életéért harcolt: Katalóniában gyilkosságért ítélték halálra, s a hadjárat résztvevőinek ígért amnesztia miatt rukkolt be a hadseregbe.

Az első zsidó telepesek valamennyien az óváros északi „szarvában” kaptak telket, amelyet ettől fogva neveznek zsidó negyednek – aljamának vagy juhariának –, noha a későbbi gettóktól eltérően soha nem volt fallal körülvéve. A keresztény várostól csupán egy széles utca választja el, amelyet a középkorban A régi kút terének neveztek, mivel itt, a két negyed között áll máig a város nyilvános kútja.




A negyed lakói kezdettől fogva önkormányzati joggal rendelkeztek: ez volt a kahal, amely katalán nyelven call-ra egyszerűsödött. A közösség élén három választott titkár, nemanim állt, akik az adót szedték be és közbenjártak a királyi hatóságoknál. A kahal bíráskodott a zsidók fegyelmi ügyeiben is. 1408-ban például, mint Eliezer ben David elbeszéli a La rassegna mensile di Israel 1937-es számában, maguk elé citáltak egy zsidót, aki tiltott kockajátékot űzött. A dolog pikantériája, hogy az illető nem mással kockázott, mint magával a szigetre látogató aragón királlyal, és nyert is tőle 160 arany forintot. Hogy mentse magát, utólag nyilatkozatot kért a királytól, amely szerint az halálbüntetés terhe mellett kényszerítette a játékra. Az ügy Bonjua Bondavin rabbi, marseille-i származású orvos, a szardíniai zsidóság legnagyobb tekintélye elé került, aki azt ítélte: a vádlottnak ebben az esetben is meg kellett volna utólag bánnia tettét, s a nyereséget a zsinagóga szépítésére adományoznia. Az illető azonban inkább vállalta a kiközösítést, és megtartotta magának a százhatvan arany forintot.

A kahal levéltára az 1492-es kiűzetés után szétszóródott, úgyhogy a zsidók életéről mindenekelőtt a királyi telekkönyvekből és peres iratokból értesülünk. Innen tudjuk, hogy a telkek tulajdonosai főleg kereskedők voltak, akiknek kapcsolatai behálózták az egész szigetet, a Hispániai-félsziget országait és Észak-Afrikát, továbbá pénzkölcsönzők, orvosok, kézművesek és katonák. Különösen jeles orvos volt Eahim de Xipre, aki egy-egy könyvet írt a szardíniai gyógyfüvekről és a sziget klímájáról. Az 1370-es években sok új ingatlanvásárlót regisztrálnak Dél-Franciaországból az ottani zsidóüldözések nyomán, majd az 1400-as évek elején egy harmadik hullám érkezik Provanszból, köztük néhány rendkívül gazdag dinasztia, a Bellcayre, Lunell és Carcassona családok. 1376-ban a peres iratok között szerepel Jacob Bessach jómódú kereskedő, aki karddal megsebesít egy keresztény borbélyt, Pietro Seguert, majd 1381-ben ugyanő és felesége adnak el egy telket a kahalnak zsinagóga céljára. A zsinagógát 1448-ban bővíteni kell: ekkor már több mint 700 zsidó család él a negyedben.

Az algueri kahal egyetlen saját dokumentuma, amely egy könyv kötésében maradt fenn, az a ketubbah, házasságlevél, amelyet Shelomo ben Zarch de Carcassona adott Bella bat Merwanha ha-Shenirinek 5216. shevat hó 6. napján, azaz 1456. január 9-én „Alguer városában, a tenger partján”. A vőlegény ebben megígéri a menyasszonynak, hogy „…és eltartalak és eltemetlek és enni adok neked a zsidó férfiak szokása szerint”. Záradéka szerint Bella teljes hozományának tulajdonosa marad, ahogy az szokás volt az aragóniai zsidók között. Az okirat, amelyet Amira Meir elemzett részletesen a Materia Giudaica 2009-es számában, a World Digital Librarybe is bekerült.


A gazdag Carcassona család feje, Samuele 1422-ben érkezett Provanszból Alguerbe, s mindjárt a call titkára és a királyi vám haszonbérlője lett. Fiai, Maimone, Moisse, Zarquillo (Zarch, a fenti vőlegény apja) és Salomone (Nin) egyaránt magas pozíciókat töltöttek be a közösségben és a királyi adminisztrációban. A zsidó negyed Szent Erasmusról elnevezett főutcáján építtettek palotát. Ez olyan fényűző volt, hogy II. Ferdinánd spanyol király 1492-ben még a zsidók kiűzéséről szóló rendelet kihirdetése előtt írt a szardíniai alkirálynak, hogy „Nin de Carcassona” házát mindenképpen tartsák fenn számára királyi szállás céljára:

„…que la casa del Nin de Carcassona se reserve segons nos ab aquesta la reservam per abitacio real.”

A palota ma is áll, s ma is a negyed legnagyobb háza. Gótikus ablakait befalazták és szecessziós sgraffitókkal díszítették, de boltozott kapuja késő középkori, akárcsak a csodálkozó arc az épület homlokzatán. Ma Eoghain O’Neill mesterszakács „Restaurant O”-ja működik benne, így hát ma is hasonló rangú vendégeket fogad, mint a Carcassonák idejében.

alguer3 alguer3 alguer3 alguer3 alguer3

Az 1492-es kiűzési rendelet nem érte teljesen váratlanul a szardíniai zsidóságot. A március 31-én kelt királyi rendeletet Szardínián szeptember 28-án hirdették ki, így a jól értesült zsidóknak még volt idejük elmenekülni vagyonuk mozgósítható részével. Az utolsó zsidó december 16-án hagyta el a szigetet. Igen sokan kikeresztelkedtek azonban, hogy ott maradhassanak. Nekik mint marranóknak az inkvizícióval gyűlt meg a bajuk akár több generációval később is, mint Antonio Angelo de Carcassonának, aki pap lett, s azért citálták bíróság elé 1580-ban, mert a szószékről hirdette – Szent Pál Római levelével teljesen összhangban – a zsidó nép kiválasztottságát. Súlyosbító körülmény volt, hogy külföldre menekült rokonai visszatértek a zsidó hitre, így például testvére volt a krakkói rabbi. Elio Moncelsi az Ebrei in Sardegna (2012) c. könyvében több mint kétszáz zsidó eredetű családnevet gyűjt össze, amelyek máig használatosak a szigeten. Itteni kikeresztelkedett zsidó volt Kolumbusz tolmácsa, Luis de Torres is, aki az Újvilágban minden idegen nyelv közül elsőként héberül szólt az indiánokhoz, a tíz elveszett törzs leszármazottait gyanítva bennük.

A zsinagógát templommá alakították át, amelyet jó ízléssel a Szent Keresztről neveztek el, mint amihez a zsidóknak a legtöbb közük van. A templom közelében épült 1641-ben az izabellinák, azaz reformált klarisszák Santa Chiara temploma és kolostora. A rend feloszlatása (1855) után a kolostort kórházzá alakították, s 1902-ben ebbe tagolták a Santa Croce templomot is. 1909-ben a templomot lebontva az egész kórházat újjáépítették Ospedale Marino „Regina Margherita” néven. Ma csupán az épület előtti terecske neve emlékeztet az egykori Santa Crocéra.

A zsidó negyed C. G. Gerenzani 1870-es Alghero-térképén. B-vel jelölve a Santa Croce-templom, C-vel a klarissza templom, I-vel a kórház. A régi kórházról írott blogposztból.

A 19. században a zsidóság kísértete még egyszer visszatért a régi zsinagógába. 1820-ban felröppent a hír, hogy az elűzött zsidók távozás előtt a zsinagógában ásták el kincseiket, lu sidarut, ahogy szárd nyelven mondják. A hír a boszorkánynak tartott Cià Crarától származott, aki álmában több ízben is látta  a Santa Croce templomban az ördögöt, amint kétségtelenül a kincsre vigyázott. Az eset egyúttal azt is mutatja, hogy nemcsak az utcanevek, de a kollektív emlékezet is világosan őrizte a zsidók emlékét több mint háromszáz évvel elűzésük után. A felvilágosult szárd-piemonti kormány komolyan vette a hírt, és bizottságot nevezett ki a templom felásására, de mint az várható volt, semmit nem találtak.

1847-ben az ásatások újra kezdődtek. Ezúttal a plébános és három paptársa alakítottak titkos konzorciumot, amelybe két városbeli orvost is belevontak. Hogy a vállalkozás mennyire volt titkos, azt jól mutatja, hogy az esetről azonnal hosszú gúnydal keletkezett, amelyet a La ilustració catalana közölt le szardíniai gyűjtésből jó harminc évvel később. Eszerint az ásatás megkezdése előtt valaki – talán maga a szerző – tréfából egy hitvány kis német nyelvű könyvet rejtett el a földben egy vasládikában. A kincskeresők rátaláltak, s úgy vélték, Isten az ismeretlen nyelvű könyvvel akarja tudtukra adni, hol kutassák a kincset. Kerestek valakit, aki érti a titokzatos nyelvet, s rátaláltak Ferrandino Simòra, a város bolondjára, aki megállapította, hogy a könyv mussulmà nyelven íródott, s felbecsülhetetlen értékű tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogyan szabaduljunk meg a fehér legyektől, s hogyan gyógyítsuk a görbe lábat, az üres fejet, és azt, aki franciául beszél. A könyvet, fejezi be a költemény, „Chichu Piga fia” máig a városkapunál mutogatja az idegeneknek eredetiben és fordítással együtt.

Algheróban azóta nem kerestek kincset, de lu sideru a város folklórjának részévé vált. A Santa Croce helyén az utolsó régészeti ásatás 1997-98-ban volt, amikor a korábbi kincskeresés nyomai mellett megtalálták a zsinagóga valamint a mikve maradványait.

alguer4 alguer4 alguer4 alguer4 alguer4 alguer4 alguer4 alguer4

Az egykori kórház ma részben városi könyvtár, részben az építészeti és városépítészeti tanszék épülete. A modern átépítés során alkalmazott közel-keleti stíluselemek arra utalnak, hogy tekintettel voltak a zsidó hagyományra is. Az épület tenger felé nyitott belső udvarán, az izgalmas külső lépcső-kompozíció előtt, mintegy térplasztikaként, az egykori zsidó negyed egy régi falmaradványa áll. Az épület falán pedig tábla emlékeztet az egykori juhariára.


alguer5 alguer5 alguer5 alguer5 alguer5 alguer5 alguer5 alguer5 alguer5

A Santa Croce térről induló Carreró dels Hebreust, a zsidó utcácskát végig a lakók kreativitását dicsérő, műanyag flakonokból kivágott vidám mediterrán virágtartók szegélyezik. A vakolat sokszor megújult az elmúlt ötszáz évben, de ahol hiányzik, ott előbukkannak a középkori faragott kövek, amelyek előtt az egykori zsidó lakók is nap mint nap elhaladtak. Az utca meredek lépcsővel bukkan ki a tengerparti sétányon, az egykori Tengeri-kapunál, amelynek őrzése valaha a zsidók feladata volt. A Szent Elmo-kapubástya tetején ma a városban maradt utolsó zsidó nő, Szűz Mária vigyáz a kikötőre.



Elena Ledda: Duru duru Deus Adonai. Szefárd dallamokat és szövegeket is őrző szardíniai városi zene

alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6 alguer6

A Kórház utcán – katalánul A szerzetesnők utcája – térünk vissza A régi kút terére, a zsidó negyed határára. A tér, vagy inkább széles utca túloldalán már a székesegyház magasodik. Az innenső oldalon romos középkori ház, térdig érő falait illatos kék virágú bozót nőtte be. Valaki, mint a zsidó temetőben, kavicsot helyezett a fal tetejére.