Három császár zsidója


Kétfarkúakról írva kétszer is idéztük már ezt az oroszlánt. Egyszer még sok éve, a Mallorcán felfedezett kétfarkú kutyák pedigréjét kutatva, egyszer pedig nemrégen, a kétfarkú oroszlán tartományait számba véve. Most eljött az idő, hogy saját jogán is szóljunk róla.


Az oroszlán a régi zsidó temető legszebb sírkövét díszíti Prágában. Nem is egy oroszlán, hanem kettő, a szarkofág egyik és másik végében, ami testvérek között is négy farok. Két oldalról védelmezik a sírt, vagy inkább kétfelé mutatják az elhunyt rangját jelző címerpajzsot.


Az oroszlánok póza és kettős farkuk teljesen szokatlan egy zsidó temetőben. Említettük már, hogy az oroszlán a zsidó sírköveken többnyire Júda törzsére vagy a dávidi leszármazásra, illetve az elhunyt Júda, Arjeh, Léb, Löw nevére utal. Olykor másodmagával tartja a Tóra koronáját, ami a hit védelmét jelképezi. De soha nem tart nemesi címert – amely zsidónak nem lehetett – és soha nem kétfarkú, ami kifejezetten a cseh királyok címerállata, amióta Barbarossa Frigyes császár 1158-ban, a milánói hadjáratban nyújtott segítségért felruházta vele és a királyi címmel II. Ulászló cseh fejedelmet. És valóban olyan szokatlan és olyan kiemelkedően gazdag ez a síremlék itt, a régi zsidó temetőben, hogy már a 18. században az a legenda járta róla: egy lengyelországi zsidó király (!) nyugszik itt. Pedig ha létezett is valaha zsidó lengyel király, ez egyáltalán nem király, sőt nem is férfi sírja, hanem – mint a Rachel Greenblatt által fordított megindító sírversekben olvasuk – asszonyé. Az 1628-ban elhunyt Hendl Bassevié, Jacob Bassevi feleségéé.


„Jákob emléket emelt nagy keserűséggel [Ter 35,20]: / És mindenki panaszosan gyászolta: / A nagyon tisztelt nemes asszonyt: / Aki itt van eltemetve és elrejtve: / Eltűnt ragyogása, eltűnt dicsősége: / A sokaság szava a hívő városban [azt mondja]: / Nézzük meg és vizsgáljuk meg útjainkat

Hol van ő, a jámbor, az alázatosság megtestesítője? / Jámborságban, szerénységben, szentségben és tisztaságban: / Távozása [e világból] nem volt más, mint érkezése: / Sietve éppúgy cselekedte a kisebb parancsolatot is, mint a nagyobbat: / És alapkő lett ő: / Sietve készült az esti és a reggeli szertartásra: / És szíve hűségesen Istenre tekintett: / Félelemmel, áhítattal, tiszta nyelvvel: / A parancsokat és a törvényt követve Hammuna rabbi szerint: / A parancsok gyertyájánál és a Tóra fényénél: / Egyenesen kiterjesztette karját, és szilárdan tartotta jobbjával”



Jacob Bassevi – Yaʻakov Bat-Sheba, Jakob Schmiles (1570-1634) – Veronában született, s fiatalon került Prágába, ahol 1601-ben lett Rudolf császár Hofjudéja, udvari zsidója. Ez a pozíció ekkortájt kezdett intézményesülni a fejedelmi udvarokban. A nagy földrajzi felfedezések nyomán fellendülő kereskedelem, és a harmincéves háború előestéjén egyre költségesebbé váló, egyre több zsoldost és felszerelést igénylő hadsereg miatt az uralkodóknak egyre több készpénzre volt szükségük, márpedig készpénzt törvényesen csak zsidó adott kölcsön, akit nem kötött a kamatszedés egyházi tilalma. Ezért számos fejedelmi udvarban állandó megbízást adtak egy-egy befolyásos zsidó bankárnak a pénzügyek intézésére, készpénz előteremtésére, és különféle áruk beszerzésére, amit aztán sokféle kiváltsággal és üzleti lehetőséggel honoráltak. A prágai udvarban elsőként Mordechai Maisel (1528-1601), a helyi zsidó közösség karizmatikus elöljárója nyerte el ezt a címet Rudolf császártól. Halála után Jacob Bassevi követte őt hivatalában, amelyet több mint harminc éven át töltött be három egymást követő császár – Rudolf (1576-1612), Mátyás (1612-1619) és II. Ferdinánd (1619-1637) – megelégedésére. Utóbbi annyira nagyra tartotta szolgálatait, hogy nemesi címmel tüntette ki, minden zsidó közül elsőként a Habsburg-birodalomban. A „von Trautenberg” címet kapta, s címerét, amellyel a fenti 19. századi krétarajzon látjuk, három nyolcágú (!) csillag díszítette. Ez magyarázza, hogy dicsőségének és gazdagságának csúcsán miért nemesi címert tartó és kétfarkú cseh királyi oroszlánokkal díszíttette felesége sírját, a prágai zsidó temető legelőkelőbb sírkövét.

Jacob Bassevi von Trautenberg címere egykori prágai palotájából (fénykép, 1896). A palotát a századfordulón a régi zsidó negyed nagy részével együtt lebontották, a címer a prágai múzeumba került, ahonnét eltűnt. Figyeljük meg az érdekes konstellációt: a nemesi címert két jellegzetes Júda oroszlánja tartja, amilyenek a Tóra koronáját szokták a zsidó sírköveken.

A dicsőség és gazdagság azonban mulandó, és az ember akár a fű. Jacob Bassevit a történelem utólag úgy tartja számon, mint a Habsburg-birodalom legnagyobb pénzügyi kalandorát, az első újkori „pénzügyi világválság” előidézőjét, amelybe végül ő maga is belebukott.

II. Ferdinándnak a Csehországot leigázó fehérhegyi csata után a szokásosnál is több készpénzre volt sürgősen szüksége, hogy fizetni tudja katonái zsoldját, és folytatni az utóbb harminc évesnek bizonyuló háborút. Ezért 1622-ben évi hatmillió gulden készpénzért bérbe adta a pénzverés császári monopóliumát egy erre a célra alakult konzorciumnak. A konzorcium két pénzügyes tagja Jacob Bassevi és a Prágában élő holland bankár, Hans de Witte volt, az a három méltóság pedig, aki a feddhetetlenség látszatát és a politikai védelmet nyújtotta a vállalkozásnak, Karl von Liechtenstein cseh alkirály, Franz von Dietrichstein morva érsek és császári biztos – a nikolsburgi vár építtetője –, és Albrecht von Wallenstein császári fővezér. A konzorciumban további tíz csendestárs is benne volt, csupa kitűnő úriember, akik a tőkét biztosították, s akik hivatalosan nem szerepeltek a szerződésben. A képlet egyszerű volt: az ezüstfelvásárlási monopólium révén alacsonyan tartott felvásárlási ár és a kibocsátott ezüst érmék értéke közötti különbség jelentette a hasznot. Mégpedig annál nagyobb hasznot, minél több ezüstöt vásároltak fel. Jacob Bassevi ezért rendkívül hatékony felvásárló hálózatot szervezett birodalomszerte a zsidó kiskereskedőkből, akiket államilag hitelesített mérlegekkel is ellátott. Ezeknek a billenőmérlegeknek – Wipperwaagen – a nevéből származik a korabeli pénzügyi válság neve: Kipper- und Wipperzeit – és a pénzhamisító német gúnyneve: Kipper und Wipper.

A nyereség maximalizálására törekvő konzorcium ugyanis olyan hatékonyan kiszivattyúzta az ezüstöt az egész birodalomból, Csehországtól Alsó-Ausztrián át Magyarországig, hogy az ezüst ára meredeken emelkedni kezdett, ami már veszélyeztette a vállalkozás nyereségességét. A felvásárlás lassításával csökkenteni lehetett volna az ezüst árát, de akkor a haszon is lassaban csordogált volna. Bassevi és Witte ezért harmadik utat javasoltak: az érmék ezüsttartalmának csökkentését. Az ötlet tetszésre talált, és ahogy az ezüst ára nőtt, úgy csökkent aránya az érmékben – egészen le az eredeti tartalom 13%-áig.

A konzorcium tagjai hihetetlen összegeket kerestek ezen – Bassevi 2 millió 300 ezer guldent, Witte 18 millió 500 ezret –, miközben birodalomszerte nőtt az infláció és az elégedetlenség. A „zsidó pénzhamisítók ellen” kiadott alábbi röplapon mintha magát Jacob Bassevit látnánk, aki az Igazságosság és a Fösvénység között tétovázik, miközben feje fölött már ott függ a büntető isteni igazságszolgáltatás. „A jó pénz sírfelirata” című röpiraton a zsidó pénzváltó mellett a keresztény cinkost is ott látjuk. „A nevető és síró pénz” című lap pedig csupán a pénzromlás mértékét listázza józanul hónapról hónapra, 1623 júniusától az olvasóra bízva az üres rubrikák kitöltését.




Amíg azonban Karl von Liechtenstein, a teljhatalmú cseh alkirály élt, senki nem mert ujjat húzni a konzorciummal, még a császár sem, akinek a háborús időkben amúgy is mindennél fontosabb volt a fix kézpénzjövedelem. Liechtenstein herceg halála után azonban, amikor már tulajdon katonái sem fogadták el zsoldba az értéktelenné vált pénzt, letartóztatási parancsot adott ki az értelmi szerzők ellen. Bassevi és de Witte 1631-ben Albrecht von Wallenstein jičíni várába menekültek, ahol egy időre védelmet találtak. Amikor azonban II. Ferdinánd 1634 februárjában meggyilkoltatta az árulónak gyanított Wallensteint, az út számukra is véget ért. De Witte öngyilkos lett, Bassevi pedig Jungbunzlauban / Mladá Boleslavban halt meg menekülés közben. Sírja ma is az ottani zsidó temetőben áll.


Az udvari zsidók rendszerint a közösség elöljárói voltak, akik befolyásukat a zsidó negyed felvirágoztatására is felhasználták. Mordechai Maisel sok privilégiumot járt ki számukra, s építkezései alapvetően meghatározták a zsidó negyedet az elkövetkező századokra. Ő építtette a ma is álló zsidó tanácsházat, a Magas zsinagógát és a Maisel-zsinagógát a róla elnevezett főutcán, kiköveztette a negyed valamennyi utcáját, szegénykórházat építettett és kijelölte a temető mai határait. És noha a zsidó negyed nagy része a 20. század elején bontás áldozata lett, az ő alapításai még ma is állnak.

Jacob Bassevi szintén bőkezű mecénás volt. Az általa emelt épületek azonban valamiképpen mind hozzá hasonlóan tragikus sorsra jutottak.

Legfontosabb alapítása a zsidó negyed kiterjesztése volt. Prágában zsidónak tilos volt a gettón kívül laknia, azon belül viszont egyre szűkösebb lett a hely. Bassevi azonban a fehérhegyi csata után megvásárolta a kincstártól a negyed falaitól északra fekvő, a lázadóktól elkobzott telkeket, s ezeket a gettóhoz csatolta. Itt, a Rabbi utca és Cigány utca által közrefogott úgynevezett Nagyudvarban – amely az alábbi térképen a háztömbön átfutó Masařská, Mészáros utca nevet viseli – építtette fel Prága legnagyobb zsinagógáját.

A térkép az 1896-ban készült városrendezési terv részlete, amely sárgával jelöli az elpusztítandó középkori háztömböket, és pirossal az újonnan létrehozandó utcák vonalát. A teljes térkép jól mutatja, hogy szinte az egész zsidó negyed, sok évszázados girbegurba utcáival, házaival, zsinagógáival és egész történelmével áldozatul esett a felújítási láznak. Helyén ma a Parížská-Široká tengely körüli palotanegyed áll. Az a kis sziget, amellyel ma mint zsidó örökséggel a turistákat vakítják – a régi temető és a mellette álló néhány épület – csupán a jéghegy, vagy még inkább egy elsüllyedt kontinens kiálló csúcsa.

Az alábbi térképen látszik, hogy a XIV. számú historizáló bérpalota-tömb éppen a gettó kiterjesztésével létrejött Nagyudvar és a Nagyudvari – Großhöfische/Velkodvorská – zsinagóga helyén épült. A zsinagógát a többi ház után, 1906. május 20-án bontották le. A térképre a nézőpontot jelölő kis fekete nyilakkal raktam fel a fényképeket, amelyeket a zsinagóga és környéke bontás előtti és alatti állapotáról sikerült összegyűjtenem. Minthogy a szanálás híre, majd a bontás – mint másutt is – sok kíváncsi fotográfust vonzott a negyedbe, elég nagy fotóanyag maradt ránk, amelynek alapján hamarosan ugyanígy szeretném bemutatni a teljes lebontott prágai zsidó negyed egykori állapotát.

Az alatta lévő térképen a háztömbnek és környékének mai állapota látszik. A Nagyudvar helyére épült historizáló háztömb a második világháború vége előtt három nappal értelmetlenül kirobbantott prágai felkelés során pusztult el. Beépítésére azóta is több javaslat született, de egy sem valósult meg. Helyén ma névtelen tér van parkolókkal, alatta a brutalista Intercontinental szálló mélygarázsa.

asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1



Az 1945 májusi felkelés során elpusztult háztömb a Nagyudvari zsinagóga helyén. Északi felén ma az Intercontinental szálló áll.

Jacob Bassevi nevéhez még egy nagyszabású épület fűződik: a reneszánsz Bassevi-palota, a zsidónegyed legpompásabb palotája, amely az irodalom szerint éppolyan jelentős volt, mint a Kisoldalon ma is álló Wallenstein-palota. Ez nagyjából a mai Parížská és Kostečná utcák találkozásánál állt, a zsidó negyed legdélibb háztömbjében, amelynek déli homlokzata már az Óvárosi térre néz. A kettős palota az alábbi térképrészleten a 73. és 74. telekkönyvi számot viseli.

asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2

Bassevi fiai apjuk adósságainak törlesztésére rákényszerültek, hogy 1685-ben eladják a palotát, amely a rákövetkező háromszáz év során sok kézen átment, míg végül a századfordulón ezt is lebontották. Csupán a fenti Bassevi-címert vitték át belőle a prágai múzeumba, de mint láttuk, azóta ennek is nyoma veszett.

A lebontott palota azonban nem tűnt el egészen nyomtalanul. A fenti néhány fényképen túl még valami emlékeztet rá az óvárosban. Ha néhány utcával távolabb megyünk a folyótól, a Koží utcától keletre fekvő kis középkori utcák labirintusába, amelyeket a városrendezés – mint a fenti térkép mutatja – szintén el akart törölni, de a világháború már nem hagyott rá időt és pénzt, a Dlouhá utca 37. szám (729. hrsz.) alatt egy elrejtett kis reneszánsz palotára bukkanunk. A Zöld Fához címzett palotát nagyjából a Bassevi-házzal egy időben, 1608-ban építették, s az 1648-as, majd 1927-es beavatkozások sem sokat változtattak rajta. A kis udvar reneszánsz árkádjai alatt megállt az idő. Ha az ember a mély kapuboltozat alatt végigmenve megáll az udvar közepén, elevenen el tudja képzelni, hogyan nézett ki Jacob Bassevi, a valaha élt leghatalmasabb prágai zsidó eltűnt palotája.

dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37

Rózsaszínű levelek 6.


[1914. nov. 28.?]
A feladó neve: Timó Károly I. honv. gy.ezr.
A feladó czime: III. század II. szakasz Népliget

Czím: Szépreményű Zajácz Antónia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Bpest



Kedves fiam.
Nagyon rosszul eset hogy vasárnap nem jöhettem haza, mert ilyen parancs volt az utolsó percben. Én vártalak titeket lent a kapunál de hiába. Remélem fiam hogy egészséges vagy már, nagyon vigyáz magadra mert én pl. nem is akadályozhatom meg hogy meg ne fázzak. Mit csinál a mamád, már egész jól van? Mult héten volt egy kis szabad időm esténként de most már olyan felfordulás van itt hogy az ember egészen megszédül. Itt nincs rendbe a széna. És most nem tudom még, hogy mikor fognak kiengedni. Addig is csókollak
Károly



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[A szokásos sajnálkozások között, amelyek a nagyon áhított, de rendre elmaradó találkákra utalnak, ott egy elejtett félmondat, amely a háború kis köreire, a frontra készülő csapatban meglévő légkörre és lelkiállapotra vonatkozik. A monarchia csapatainak helyzete a nyár végi álmokat semmivé foszlatta. A Szerbia elleni villámháború lendülete teljesen megtört, az orosz csapatok – akárhogy próbálja a korabeli sajtó elmosni – az ezeréves határokat átlépve számos helyen már a Kárpátok belső ívére is betörtek.


Kiverjük az oroszokat a Kárpátokból

Idegeskedés, egymásnak ellentmondó parancsok és hírek, félelmek és bizonytalan életérzések kavaroghatnak a falak mögött. Hát igen: „Itt nincs rendbe a széna.”]

Következő levél: 1914. december 2.

Rózsaszínű levelek 5.


[1914. nov. 27.]
A feladó neve: Timó Károly I. Magy. Kir. honv. gy.ezr.
A feladó czime: III. ….? II. menetszázad

Czím: Szépreményű Zajácz Antónia úrhölgynek
III. Kiskorona utca 52.
Bpest



Kedves fiam, lapodat megkaptam, (r. v. k.) ami egyedüli vigasz itt ha már haza nem jöhetek. Remélem mire a lapot megkapod már egészséges leszel. Nem tudom, hogy Vasárnap haza jöhetek mert akkor fogok felszerelni teljes jövő héten megyek Érdre, Téténybe lőni. Szerdán délbe telefonáltam a műhelybe de te még otthon voltál. Hétköznap nem jöhetek semmi esetre sem haza de ha Vasárnap 5 órára nem leszek otthon ugy gyere 6ra be, én majd a kapunál várlak ha egészséges leszel mert már szeretnélek látni. Már most a régi épülettel szembe lakom, a 29es ezred helyén. 1 emelet 33ajtó, de a cím az amit kívül irtam.
Az öreg itt volt csütörtökön. Én még mindig meg vagyok fázva de ez igy lesz mert nem lehet segíteni rajta.
Tisztellek mindnyájatokat.
Ölel csókol a zs… od.
pápá
Károly



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[A lap második, betoldott sorában értelmezhetetlen rövidítés, talán a „rögtön választ kérek/kapsz” a feloldása. Egy teljes heti kihelyezés azt jelenti, hogy a következő heti találkozásoknak lőttek.

Miért éppen Téténybe? Feltehetően valamilyen dombos-hegyes terepet kerestek ezredük közelében, ahová a jövőbeli összecsapások színhelyeit képzelték. Az ezred laktanyájától, a Népligettől egy mellékvágányra állított tehervonattal az összes felszerelést könnyen áttelepíthették Téténybe. Onnan a fennsík pereme csupán 1–2 kilométer.

A nagy háború előtti eredeti katonai felvétel, amelynek az 1:75 000-s ún. Spezialkarté-it az Arcanum honlapján lehet megtekinteni, a környéken egy birkaaklon kívül semmilyen objektumot nem jelez. A későbbiekben, a háborús készülődések miatt válhatott fontossá a gyakorlótér kijelölése. Innen maradt meg egy gyakorlat vázlata és a kereten kívül a részletezése, amit a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténeti térképtára őriz. Piros vérűek és kékvérűek katonásdit játszanak.


Egy harcászati gyakorlat vázlata

A folyamatos helyesbítésekkel frissített újabb kiadásokon utóbb megjelenik a lőtér a körzetben, amelynek felirata a közös hadsereg rendelkezéseivel összhangban nemcsak a vezényszavakban, hanem a térképeken is egységesen német volt. Ide vonult hát ki Károly a csapatával az áhított találkozások helyett.

A harmadik katonai felmérés Tétényi-fennsíkot ábrázoló újabb kiadásának kivágata a lő- és gyakorlótér feltüntetésével (HIM hadtörténeti térképtára)

A címzés oldalát szinte olvashatatlanná tevő tintaceruzás szöveg tükörből részben kiolvasható, de erre a későbbiekben visszatérünk.]

Következő levél: 1914. november 28.

Az építészet színháza

zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli zabradli

El tudják képzelni, hogy Lechner Ödön, Lajta Béla és Kós Károly reppelve adják elő a színpadon a magyaros szecesszió általuk vallott felfogását, miközben a háttérben egy hosszú bajszú juhász laza mozgással táncol rá, időnként közbekérdez, helyesel és megbízásokat ad nekik, s mindez a reakciókból ítélhetően a közönség műértésének és nemzeti identitásának erősítésére szolgál?

Ez történt ma este a Divadlo Na zábradlí színpadán, persze cseh kontextusban. A Károly-hídtól pár percre működő kamaraszínház házi zeneszerzője, Miloš Orson Štědroň Divadlo Gočár, „Gočár Színház” című zenés komédiájában Josef Gočár, Pavel Janák és Jože Plečnik lép színre, a három nagy építész, akik az 1910-es évektől kezdve megteremtették a modern cseh építészetet. A színely egy fiktív építésziroda, ahol együtt dolgoznak, s hol egymáshoz fordulva, hol áriára fakadva fejtik ki építészeti elveiket a jazz-trió – dob, szaxofon/klarinét és zongora, utóbbinál maga a szerző – fergeteges kíséretében. A szövegek tele vannak ragyogó poénokkal, a közönség dől a nevetéstől, miközben igazán informatívan adják elő a cseh avantgard irányzatok, a funkcionalizmus, a kubizmus, a rondokubizmus lényegét.


A darab negyedik szereplője a Csehszlovák Köztársaság. Fiatal nő, aki a program szerint „kettős szerepet játszik: egyfelől idealista, merész és lelkes hozzáállásával a fiatal köztársaság jelképe, másfelől közönséges és aggresszív háziasszonyként a cseh pitiánerség képviselője”. Az építészetelméleti áriákat szólótánccal kommentálja, rajong az építészekért és korholja őket, megbízásokat ad és díjakat oszt nekik. Versenyt ír ki templomépítésre, ami alkalmat ad a mestereknek, hogy egy-egy főművük, a vršovicei Szent Vencel-templom, a vinohrady Husz-templom és a vinohrady Jézus Szíve-templom hatalmas papír makettjével felvonulva jazz-kantátában adhassák elő hitvallásukat a transzcendens építészeti megjelenítéséről. S mindezt ötödik, szótlan szereplőként az Elnök, Masaryk óvó tekintete kíséri, aki, mint a kínai vendéglők szerencsehozó macskája, ujjával végig szünet nélkül integet a középen függő képernyőről.

Ez a politikai allegória jelzi a modern építészet jelentőségét az egykori Csehszlovákiában, és aktualitását a mai Csehországban. Az 1918-as függetlenné válás után a modern építészet éppúgy nemzeti identitáselemmé vált, ahogy más kelet-európai országokban a nemzeti szecesszió két évtizeddel korábban. A modern építészek jelentős politikai hátszelet élveztek, s a helyi irányzatokat – elsősorban a Janák-féle kubizmust és Gočár rondokubizmusát – „csehszlovák nemzeti stílusnak” kiáltották ki. A klasszikus modern a cseh – és kisebb mértékben a szlovák – városkép és esztétika meghatározó elemévé vált. Csak itt, a színház körüli ötszáz méteres körben is legalább három-három jelentős épülete áll mindhárom mesternek.

A modernnek ez jelenléte a köztereken és a köztudatban magyarázza a közönség reakcióját és a darab sikerét. Fogják az utalásokat a stíluselemekre és az egyes prágai épületekre, és élvezik a modern építészeti elméletek frappáns összefoglalóit. A retro-gegre vett darab új módon eleveníti fel és teszi befogadhatóvá a cseh művészet és történelem egyik nagyra tartott korszakát, miközben növeli a közönség nyitottságát a kortárs építészetre. Már több mint egy éve fut a Divadlo Na zábradlíban, s még mindig telt házas, és hatalmas ovációval ér véget. Minden építész álma.

Josef Gočar: A prágai Fekete Madonna-ház lépcsőháza, 1912

Bársonyos évforduló


2014 majdnem minden kelet-európai országban a huszonötödik év. November 9-én dőlt le a berlini fal, és november 17-én kezdődött a Vencel téren az a tüntetés, amely általános sztrájkká növekedve a hónap végére megbuktatta a csehszlovák kommunista vezetést.


Prágában ezen az egész héten megemlékezések folytak. Mindenekelőtt a Vencel téren, ahol hétfőn, november 17-én sok ezres felvonulás (és Miloš Zeman elnök elleni tüntetés) volt, s azóta is újabb és újabb gyertyákat gyújtanak a Vencel-szobor tövében és a Jan Palach-emlékhely előtt.

velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1

A Respektben válogatás jelent meg Karel Cudlín – Václav Hável elnök egykori személyi fotósa – huszonöt évvel ezelőtti képeiből.

velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2

Hogy az események mennyire összefüggtek, azt jól illusztrálja a Vítkov-hegyi emlékhelyen rendezett kiállítás a Prágába menekült keletnémetek kiengedéséről Nyugatra 1989 szeptemberében, amely az ezt követő magyar határmegnyitással együtt döntően járult hozzá a berlini fal leomlásához, ez pedig a prágai tüntetések sikeréhez.

velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3

A könyvesboltokat elárasztották a Václav Havel-életrajzok és fotóalbumok. A Lucernában, a Vencel-tér melletti reprezentatív kultúrpasszázsban és mozipalotában „A szabadság fesztiválja” címmel tartott egyhetes filmsorozat pedig a Václav Havel életéről készült első mozifilm bemutatójával zárult: Život podle Václava Havla, az élet Václav Havel szerint, a cseh televízió és a francia-német Arte együttműködésében. Andrea Sedláčková kétszáz órányi dokumentumfilmből és családi fényképekből vágta össze a filmet, amely gyerekkorától – sőt már a nagyszülőktől – kezdve kíséri végig Havel életét, gondosan kiegyensúlyozva és kozmetikázva, minden zavaró elemtől megtisztítva és kisimítva. A film, amely fanyalgó, de igazságos recenziója szerint „az iskolák, az ünnepi évforduló és a külföldi közönség számára készült”, már a nagy elnök kanonizált életrajzát rögzíti az utókor számára. Nem véletlen, hogy bemutatója éppen a Lucernában volt, amelyet az elnök nagyapja, Vácslav Havel – a századeleji Prága egyik legnagyobb építési vállalkozója – tervezett és építtetett, s amely most az elnök második felesége, Dagmar Havlová tulajdonában van, akinek érdemeit a film kellő módon ki is domborítja. Mostantól fogva ez lesz a múlt.

velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4

Sirály


seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls

A fiatal Oroszország, a korlátlan lehetőségek hazája


Ezzel a címmel jelent meg november 17-én a National Geography Oroszországról szóló különszáma. Igaz, nem most november 17-én, hanem éppen száz éve, 1914-ben.


De a cím éppolyan aktuális volt akkor is, mint ma, sőt még aktuálisabb. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre inkább megerősítik, hogy az 1917 utáni propaganda szólamaival szemben a háború előtti Oroszország nagyon ígéretes gazdasági és társadalmi fejlődés előtt állt, amelyet először a világháború, majd a forradalom vetett vissza és vitt mellékútra.

Lenin tévutat mutat a parasztságnak, de azok ekkor még csak nevetnek rajta

A Gilbert H. Grosvenor által szerkesztett különszám először adott részletes áttekintést az amerikai közönség számára Oroszország földrajzáról, történelméről, gazdaságáról, kultúrájáról, hagyományairól és az előtte álló jövőről, amelyet rendkívül fényesnek látott. Úgy vélte, a 20. század végére Oroszország képes lesz élelemmel ellátni a föld lakosságának felét, miközben saját lakossága 600 millióra növekszik. Tocqueville-t idézi: „Jelen pillanatban két nagy nemzet él e földön, az orosz és az amerikai. Útjuk kiindulópontja eltérő, és más-más irányt követ, de úgy tűnik, mindkettőt arra választotta ki az ég, hogy meghatározzák egy-egy félteke sorsát.” Ebben az egy jóslatában nem is csalódott.

„Ahol a nemzet kihalásáról még soha nem hallottak… Az oroszok híresek termékenységükről…” Ebből azért látszik, hogy nem mostani a különszám. Az ENSZ előrejelzése szerint, ha a jelenlegi trend nem változik, 2050-re Oroszország lakossága egyharmadával csökkenhet.

A magazin több mint száz remek fekete-fehér fényképpel illusztrálta a terjedelmes szöveget, amely annyira informatív, hogy a mai National Geographic igazán példát vehetne róla. Sőt még tizenhat színes képet is közzétett, ami meglepően korainak hangzik ebben az időben – de ha jobban megnézzük, a tizenhat képet kézzel színezték.

ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914

A különszám fekete-fehér képeit és szövegét teljes terjedelmében itt lehet átlapozni.