Prága, Kisoldal, ma reggel
„…A szöveg Perkeo márkájú német írógépen íródott, ezen az atommasinán, amely mérhetetlen elragadtatással töltötte el Egon Bondyt, a költőt. A gépet osztálytársamtól, Bureštól vettem, akinek Nymburkban, a Nagy sáncon volt üzlete. Első pillantásra beleszerettem, ám nem volt régi bankókban háromezer koronám, így el-eljártam gyönyörködni benne, míg végül meg tudtam venni. Aprócska masina volt, úgy 1905-ből, az írógéphengert le lehetett hajtani, s az összecsukott gépet két szíjon hordtam, akár az iskolakönyveket a Monarchia alatt. Lenyűgözött ez a gép, puszta élvezetből írtam rajta, a vesszők, az ékezetek hiányoztak, így minden leírt oldal mosolyt s kacajt fakasztott. Megtanultam olyan bravúrosan gépelni rajta, hogy éjjel is írhattam, mint ahogyan a vak zongoristák játszanak hangszerükön.”
Bohumil Hrabal: Tükrök árulása
A születésnap szemerkélő esőre virrad, de délelőtt már találomra ki-kisüt a nap. Ismét kivillamosozom Libeňbe, ahogy
húsz évvel ezelőtt. 
A ház sarkán, amit akkor kerestem, ma a törmelékkupac helyett kis oszlop áll, s a ház helyén épült palmovkai metrómegálló falának freskóit azóta már sokan megírták.
„A Bohumil Hrabal központ alapköve”. A háttérben a bezárt libeňi zsinagóga
„»Ti ezért jöttök Libeňbe? Látni a Hrabal urat?« Kaparósan nyel egyet, kiszáradt szájában tejfehér zselé a nyál. »Ismertem Hrabal urat, szerette a sört. Fizetett sokat nekem is.« Most már tuti, hogy pénzt akar. »Tudsz csehet?« Nem, biccentem kelletlenül, szabadulnék már, kotorászok a zsebemben, de apróm nincs, csak papírpénz, és hát csórók vagyunk mi is. »Akkor nem is tudod, mi van írva?« – mutat a falfestményre. Nem, valóban nem. Tady stojím, čelo mám korunované deseti vráskami, tady stojím jako starý bernardýn a dívám se do veliké dálky, až do svého dĕtství… Buzgón fordítani kezdi: »Itt állok… tíz ráncból korona az enyém homlokon« – egészen beleizzad az igyekezetbe. »Itt állok, úgy nézek ki, mint bernardin… mentőkutya… bernáthegyi, az, az… nagy messzire nézek, amikor gyerek voltam.« Megörülök, hogy felismerem a szöveget. Nyúlok a hátizsákba egy húgymeleg Soproniért, ezzel talán leszerelem, amikor meglátom a könnycseppet az arcán. Összenézek Annával. Elszégyelljük magunkat. »Köszönöm magyarok, hogy eljöttetek. Megnézni Hrabal urat, az én barátomat.« Kénytelen vagyok megfogni kinyújtott, szurtos kezét.”
Falvai Mátyás: „hrabal_wall.jpg” Új Könyvpiac, 2012. szeptember.
Éppen ma, a születésnapon nincs semmi rendezvény Libeňben, csak az iskolákban van Hrabal-nap. Hétfőn este lesz majd megemlékezés a libeňi utcaszínházban, aznap nyílik kiállítás is „Szigorúan ellenőrzött Hrabal” címmel, mindkettőről tudósítok majd. Privát megemlékezésként beülök az
„U Horkých Sörszanatóriumba,” a libeñi zsidó negyed utolsó megmaradt házába, a Nagy Szlalom végállomására. Megkérdezem a sokat látott pincérnőt, melyik volt Hrabal törzshelye, hogy onnan postázzam ezt a bejegyzést.
Már a Platýz kapualjában is feltűnik a nappali fényben az utcát bámuló bagoly, de három házzal odébb, a Národní třída 37. szám alatt bizonyossá válik: Prága kapualjait megszállták a városi létformához asszimilálódó madarak.
