Képírás


Tegnap világszerte több szájton és blogon is megemlékeztek a kilencvennyolc évvel ezelőtti szarajevói merényletről, ami elsősorban azt mutatja, hogy közeleg a százéves évorduló, s szerzők és olvasók egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak az elmúlt évszázadot alapjában meghatározó Nagy Háború felé. Újra meg újra előadják ugyanazt a hihetetlen történetet, hogyan sikerült az osztrák titkosszolgálat sokszoros pancserségének köszönhetően néhány amatőr szerb diáknak könnyűszerrel megölnie Ferenc Ferdinándot és feleségét (és megsebesítenie vagy tíz másik embert), s mindenütt újra közlik a merényletről fennmaradt képeket: a halálos lövés rajzait, az összevert Gavrilo Princip rendőrségi fotóját, a bírósági tárgyalást.


Nem akarjuk mindezt még egyszer előadni. Csupán egyetlen olyan szempontot szeretnénk bemutatni, ami nem jelent meg a megemlékezésekben. Hogy hogyan látta és láttatta a merényletet „a másik oldal”, az orosz sajtó.


Mielőtt tovább olvasnának, gondoljanak bele, vajon hogyan tálalhatta az ellenfél világháborús sajtója az ellenséges trónörökös meggyilkolását egy baráti ország merénylői által. Kárörömmel? Úgy kellett neki, minek ment Boszniába, amelynek orosz szemmel nézve jogtalan annektálása 1908-ban végképp tönkretette az osztrák-orosz viszonyt? Az igazságtétel hangján? Megkönnyebbüléssel?


Gyerekkorom olvasmányai közé tartozott nagyapám sokkötetes sorozata, A Nagy Háború írásban és képben, az első világháború impozáns képes krónikája osztrák-magyar szemmel nézve. Csak azon csodálkoztam, hogy a köteteket 1916-ban adták ki. Hogy nem tudtak várni még két évet, hogy hitelesebb képet adjanak az eseményekről? Akkor még nem tudtam, milyen ereje van a hátország információszomjának és az ennek csillapítására létrejött és nagy állami támogatást élvező kiadóvállalatoknak.


Nagy meglepetéssel látom, hogy Oroszország ebben is megelőzött minket. Ők már 1915-ben adtak ki hatkötetes albumot majdnem ugyanilyen címmel: A Nagy Háború rajzban és fényképen. A sorozat első kötete a nemzetközi és hazai helyzet vázolása után mindjárt a szarajevói merénylettel kezdi. Négy oldalt szentel neki, a sokatmondó A szarajevói gyilkosság címmel.


Az első oldal szövege röviden összefoglalja azt, amit azóta már sokszor megírtak. A Szarajevóba látogató főherceg ellen két merényletet kíséreltek meg. Először a városházára menet Nedeljko Čabrinović (az orosz szövegben Kabrinovics) nyomdász hajít gránátot az autójára, de csak a kíséret két tagja és a körülállók sebesülnek meg. A főherceg megérkezik a városházára, majd folytatja útját Bosznia fővárosában. A Ferenc József utca sarkán az autó eltéved (valójában Potiorek kormányzó megállítja, mert az eredeti utat követte a biztonsági intézkedésként kijelölt új útvonal helyett), s ekkor Gavrilo Princip 8. osztályos tanuló két halálos lövést intéz a főherceg és hitvese ellen.

A szöveg ezután gyors életrajzot ad Ferenc Ferdinánd főhercegről, aki eszerint 1901-ig szinte teljesen tartózkodott minden politikai tevékenységtől, ám ettől kezdve agresszív politikát folytatott: minden kérdést megtárgyalt Vilmos német császárral, akihez személyes barátság is fűzte. Ezenfelül kitűnt barátságtalanságával Oroszország iránt, amelyben valamiért az osztrák-magyar monarchia legfőbb ellenségét látta.

Azt hiszem, nem ilyen visszafogott beszámolót vártunk egy orosz népszerűsítő kiadványtól. A szöveg tárgyilagosan mutatja be az eseményeket, nem heroizálja a merényletet, nem démonizálja mértéken felül a főherceget, és sajnálkozását fejezi ki az érthetetlen tény fölött, hogy valaki Oroszországban ellenséget láthat. A visszafogott hang magyarázata minden bizonnyal az, hogy a királygyilkosság egy monarchiában abszolút bűnnek számít, még ha az ellenséges trónörökösről van is szó. Hiszen ha jóváhagyjuk, ami ott megtörtént, azzal elvileg megengedjük, hogy nálunk is megtörténhessen. Márpedig Oroszországban ilyesmire soha, soha nem kerülhet sor.


Ezt a konklúziót sugallja a szöveget kísérő három illusztráció is. Ferenc Ferdinánd és felesége kilépnek a színházból, hogy a városházára hajtsanak; Gavrilo Principet a rendőrségre vonszolják; a trónörökös és családja fenséges nyugalomban. Mindhárom ikonikus fotónak számít a korban, és hát milyen más forrásra támaszkodhatna egy orosz kiadvány. Mégis különös jelentésváltozáson mennek át pusztán attól, hogy a másik hadviselő fél kiadványában látjuk viszont őket, ahol kevésbé fenséges képet várnánk az ellenséges uralkodóházról és kevésbé elítélőt gyilkosukról.



(A képek sok helyen található, más-más módon megvágott változatait elnézve eltűnődik rajta az ember, vajon mekkora volt a teljes eredeti fotó.)





Az általános monarchiabarát üzenetet azonban bőségesen ellensúlyozza az ezt követő két és fél oldal. Ezeken a szerb uralkodót, miniszterelnököt és főparancsnokot látjuk, a szerb és bosnyák tájakat, a szerb hadi sikerek helyszíneit, az együttérzésre méltó szerb bakákat. A távolságtartó beszámolónak vége; történt ami történt, ezek a mi barátaink. A klasszikus európai logika és retorika nehezen viselne el ennyire ellentétes állításokat egymás után. A vizuális propaganda azonban éppen azt célozza meg, ami még megdolgozatlanul fekszik kétezer év civilizáció rétege alatt.






Utóirat:
Néhány órával e bejegyzés megjelenése után Catherine Franciaországból elküldte nekünk A Nagy Háború… francia megfelelője, a L’Illustration által 1914-től 1921-ig folytatólagosan kiadott L’album de la guerre első kötetéből a merényletről szóló három oldalt. A hasonlóságok és különbségek egyaránt figyelemre méltóak. Az orosz kiadás négy illusztrációjából három – a színházból való távozás, Princip rendőrségre hurcolása és Szarajevó látképe – itt is szerepel, ami jól mutatja e fényképek ikonikus voltát. A szöveg azonban nem a merényletet ítéli el, hanem – az ellenség képének megalapozására – Potiorek kormányzó ostobaságát és tehetetlenségét, amely azt lehetővé tette, és a merényletet követő tüntetést, amelynek során a város horvát lakosai szerb üzleteket és lakásokat fosztottak ki.




Lemberg célegyenesben


A július 20-23-ra, a lembergi klezmerfesztiválra tervezett utunk programja lassanként összeáll. Most nyitottunk neki Facebook-oldalt, ahol összegyűjtöttük az eddigi tudnivalókat, és folyamatosan rakjuk fel a továbbiakat is. Vessenek rá időnként egy pillantást, iratkozzanak fel friss hírekért!


Lemberg üres helyei


Ezt a bejegyzést a Szombat felkérésére írtam, a folyóirat nyári számában jelent meg a múlt héten.
Egy város történetét többnyire létező, ma is látható emlékeiből kiindulva szokás rekonstruálni. Lembergben fordított a helyzet. Az itteni zsidóság emlékezete a világháború pusztításai nyomán maradt üres helyek formájában íródott be a város szövetébe. Az ő történetüket az üresen maradt helyek és a hozzájuk fűződő emlékezet alapján rekonstruálhatjuk.

A történet kezdőpontja pontosan datálható: 1367. III. Kázmér lengyel király ekkor adott rá engedélyt az első zsidóknak, hogy a tizenegy évvel korábban, a nagy árvíz után új, mai helyén megalapított városban megtelepedhessenek, és távolsági kereskedelemmel foglalkozhassanak.


Az első zsidó negyed a szabályos négyszög formában újjáépített város pompás főterével párhuzamos déli utca, a mai Régi zsidó utca volt. A főtérrel párhuzamos északi utcában jött létre a szintén Kázmér által behívott örmények negyede, a mai Örmény utca. A két utca közötti bonyolult együttműködés volt a város jelentőségének és gazdagságának egyik fontos összetevője. Az örmények Perzsiától Kelet-Anatólián és a Krím-félszigeten át húzódó kereskedelmi útvonalai és telepei révén érkező áruk a város piacterén és raktáraiban cseréltek gazdát, és zsidó közvetítéssel haladtak tovább Európába, mindenekelőtt Lengyelországba és a Német-Római birodalomba. Amikor Nagy Lajos rövid ideig Magyarországhoz csatolta Lemberget, az itteni zsidóknak a Lengyelország és Magyarország közötti akadálytalan kereskedelemre is jogot adott, s ez a joguk akkor is megmaradt, amikor lánya, Hedvig alatt a város ismét Lengyelország részévé vált.


A Régi zsidó utca ma a főtérrel párhuzamos teljes utcát jelenti. A középkorban azonban csupán keleti fele volt a zsidó negyed, a városi fegyvertártól az utca közepén emelkedő kapuig, amely a keresztény várostól választotta el a zsidó negyedet, s amelyet éjszakára bezártak. Az utcát kettészelő fal és kapu már régen nem létezik, de egykori helyére ma is emlékeztet a város címere, benne a bájosan bumfordi oroszlánnal az itt álló középkori házon. Azaz hogy emlékeztetne, ha nem takarná már évek óta állványzat és ponyva, így kettőzve meg a lembergi zsidóság legkorábbi emlékének hiányát.


A negyed egykori lakóira azonban egy másik hiány is emlékeztet. Az utcát végigjárva sok kapu jobb oldali szárkövén ferdén bevájt mélyedést találunk, az egykori mezuzák nyomát (részletes térképüket lásd ebben a bejegyzésünkben). A mélyedés hét helyen világosan látható, míg néhány más helyen csak sejthető a vakolat alatt, vagy feltételezhető, hogy a nemrég kicserélt kapufélfa elődjén még ott volt.


A legnagyobb hiátust azonban az utca keleti végén, a régi városfallal egybeépült fegyvertár előtti utolsó, üres telken találjuk. Ha a telket határoló bádog palánkot félrehúzzuk, és átvágunk a törmelékkel, gazzal és macskatetemekkel borított területen, a telek mélyén gótikus boltívek maradványai magasodnak fel a szomszédos ház tűzfalára tapadva. Ez volt az Arany Rózsa zsinagóga, Lemberg egykori legnagyobb és egész Lengyelország egyik legrégibb zsinagógája, amely az ország számos más imaházának, többek között a krakkói Magas zsinagógának is mintául szolgált. Építtetője Jichak ben Nachman, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király tanácsosa volt 1580 és 1595 között, mestere az olasz Paulus Fortunatus, aki több reneszánsz épületet is emelt Lengyelországban. A zsinagógát 1606-ban egy telekvita során a jezsuiták elkobozták a zsidó közösségtől, és csak három év múlva adták vissza 20 ezer arany váltságdíjért: a Jichak ben Semuel HaLevi rabbi által erre az alkalomra szerzett Sir Ge’ula, a Szabadulás Éneke ettől fogva a purimi imádság része lett Lembergben. A zsinagógát a német megszállók 1941-ben bezárták, majd 1943-ban, a gettó felszámolásakor felrobbantották. Romjai hetven éve érintetlenül hevernek. A lembergi óváros világörökséggé nyilvánítása (1998) után a városi hatóságok engedélyt adtak egy magánbefektetőnek szálloda építésére a telken, ami a maradványok végleges megsemmisülésével járt volna, de ezt nemzetközi tiltakozásra visszavonták. A telek azóta is építési bádogpalánk mögött várja sorsa jobbra fordulását.


A főtér keleti oldalával párhuzamosan húzódó utca a délihez és északihoz hasonlóan ugyancsak egy kereskedő-náció nevét viseli, Szerb utcának hívják, de az itteni szárköveken is találunk mezuza-mélyedéseket. A főtérrel párhuzamos nyugati utca azonban Krakkó nevét viseli. Ám ez a név nem Krakkó városra, hanem a város északkeleti sarkán kezdődő Krakkó külvárosra utal, amely a város második zsidó negyede volt. Ez a negyed a Régi zsidó utcával egy időben népesült be Németországból érkező zsidó és a Krímből jött karaita lakókkal. Minthogy Nagy Kázmér privilégiuma csupán a Régi zsidó utcának szólt, a Krakkó külváros lakói helyi és környékbeli kereskedelemmel és kisiparral foglalkoztak. A negyed az évszázadok során egyre jobban kiterjedt és egyre népesebbé vált. Utolsó részletes leírását Witold Szolginia Tamten Lwów („Az” a Lwów) című monumentális Lemberg-monográfiájában (1996) olvashatjuk, amelynek fordítását korábban már közöltük.


Szolginia leírása zsúfolt és sűrűn beépített negyed képét állítja elénk. Meglepő tehát, hogy a Krakkó külváros északi részén, az operaház mögött ma két tágas teret is találunk. Az elsőnek neve sincs: ez csupán egy jókora foghíj a piac és a Szjanszka utca között, amelyet ma játszótérnek használnak. Csak a játszótér sarkán emlékeztet rá egy alig észrevehető emléktábla, hogy 1943-ig ezen a telken állt az 1633-ban épült Nagy Külvárosi Zsinagóga. A telek azóta is beépítetlen maradt.


Kicsivel feljebb, az egykori Halpiacon túl, a Sztari Rinok sarkán állt az 1843 és 1846 között épült Reformzsinagóga, amely felépítésében is a bécsi Reformzsinagóga mintáját követte. A zsinagóga, amely a hászkálá, a zsidó felvilágosodás és egyúttal a német kultúra terjesztésének előfutára volt, az osztrák hatóságok hathatós támogatásával épült, a helyi orthodox és haszid közösségek gyanakvása és ellenségessége közepette, és évtizedekre megosztotta a lembergi zsidóságot. A másik két zsinagógával együtt szintén 1943-ban robbantották fel. Egykori helyére ugyancsak máig üres telek emlékeztet.


A két zsidó negyed közös temetője a Krakkó külváros déli részén, a Spitalna utca mentén húzódott. A nagy kiterjedésű temető – a Kirchhof-ból származó helyi jiddis, majd ukrán nevén kirkut – már az 1400-as évek óta használatban volt; első sírköveit az 1500-as évek második feléből ismerjük. Közéjük tartozik az Arany Rózsát alapító Jichak ben Nachman pompásan faragott reneszánsz sírköve is. A temetőt szintén a németek és a velük együttműködő helyi ukrán milícia pusztította el 1941 és 1943 között. A többi zsidó emlékkel ellentétben azonban egykori létére már üres helye sem emlékeztet. A szovjet hatóságok, mint sok más zsidó stetlben is, 1944 után a temető helyét elegyengették. Az egykori sírok fölött ma a városi piac működik.

Jichak ben Nachman sírköve a lembergi zsidó temetőben, 1941 előtti felvétel

A zsidó temető helyén létesített piac bejárata (ennél sokkal-sokkal nagyobb!), háttérben a szecessziós stílusú egykori zsidó kórházzal

A cikkben említett helyek Lwów 1930-as évekbeli térképén, amelyen még utoljára jelölték őket

Vadkelet


„Épp közigazgatási hatósági eljárásjog utóvizsga előtt izgultam, mikor megláttam ezeket és rögtön eszembejutott a dualizmus kori graffiti a mai ELTE-BTK falán, a Wang folyón. Itt az ideje, hogy a Pázmány is beszálljon! Ezek ugyan jóval fiatalabbak, kevesebb is olvasható ki belőlük, mit gondolsz, azért érdemes megosztani a wangerekkel?” – kérdezi Petya. És hát hogyne lenne érdemes.

A jogi kar Szentkirályi u. 28. szám alatti épülete eredetileg a Szent István Társulat könyvkiadó és nyomdája, a Stephaneum számára épült 1898-ban. Az 1948-as államosításkor a Franklin Nyomda kapta meg, majd 1990-ben került az egyetem tulajdonába. Vakolatlan vörös téglaburkolata szinte hívogat egy-egy hic fuit megörökítésére, s mint a képek bizonyítják, az államosítástól kezdve akadtak is jócskán, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak.

1955. jun. 29. / 1999. jul. 2.

L. Gy. 1964. VIII. 5.

TA FE Tihanyi (?) 1957. q E

R L 1964. VI. 5.

Lóci, 1967. VII. 29.

Indiánfej, alatta „WINETTU”, jobbra „UFF” felirattal. A bal oldalán nem tudom kivenni, mi van. Dátum nem látható

„Very rare video”

Az interneten nemrég fölleltem közel 20 (húsz) órányi finn háborús filmhíradót, így ennek ürügyén készülök írni néhány bejegyzést a háború környéki finn világról – várok is a Wang folyó olvasói közül olyat, aki finnül/észtül tud. Természetesen az egyes filmhírekhez kapcsolódó kereséseket és kutatásokat is végzek, és így bukkantam egy olyan rövidfilmre, ami a június eleji évfordulók hangulatában legalábbis mellbevágó.


Finn hölgyek divatbemutatója, 1940 december

Finnországgal kapcsolatban megkerülhetetlen téma a Téli háború. Ehhez próbáltam anyagokat gyűjteni, főleg abból a szemszögből, hogy pontosan ugyanúgy hagyta cserben a finneket a világ 1939 novemberében, mint két hónappal előbb a lengyeleket. Így találtam meg az alábbi kisfilmet, ami alaposan megdöbbentett.

 

A mellékelt amerikai kisfilm megtekinthető a Youtube-on. A tartalma röviden: ismerteti a finn népet ért támadást, néhány ismert finn beszél az amerikaikhoz, majd röviden bemutatja a földrajzi és egyéb körülményeket és végül Hoover volt elnök beszél.

A földrajzi körülmények ismertetésekor a mellékelt térkép látható.


Igen, jól látják. E térkép szerint, amely – feltehetőleg – az alkotók szándéka szerint az 1939. decemberi állapotokat mutatja, még létezik az 1938-ban elfoglalt Ausztria, az 1939 márciusában Cseh-Morva protektorátussá erőszakolt Csehszlovákia, illetve az 1939. októberében Főkormányzósággá döngölt Lengyelország.

És ugyanezen a térképen nem létezik Magyarország, helyette csak egy extra óriás Jugoszlávia. Igaz, Portugália és Albánia sem. Milyen szerencse, hogy legalább Finnország esetében pontosan jelzi a Téli háború előtti határokat.

 

A június 4-i évforduló sok oka között az ehhez hasonló térképek is nagy szerepet játszottak. S ahogy akkor, úgy ma is aktuális a feladat: felrajzolni magunkat a térképre.