Sárkányjárás


Többen kérdezték az előző bejegyzés után, mi légyen ez a krokodil, amely oly abszurd módon és mégis oly magától értődő természetességgel úszik Brno kockakövei és a járókelők látómezeje fölött mint a másik dimenzióban élő szörnyek Michal Ajvaz Prágájában. Ez a brněnský drak, a brünni sárkány.


A sárkány sok évszázaddal ezelőtt úszott fel a Svratka folyón, rettegésben tartva a várost, és elragadozva a folyóra lejáró marhákat, sőt embereket. A városi tanács hatalmas jutalmat ajánlott fel annak, aki végez vele, de aki megpróbálta, mind odaveszett. Végül egy vándorlegény győzte le úgy, hogy egy kibelezett ökörbe egy zsák oltatlan meszet varrt, s kitette a folyópartra. A sárkány az egészet szőröstül-bőröstül felfalta, ám amikor visszavonult emészteni a folyóba, a mész a víztől forrni kezdett benne, s ezer darabra robbant. Hogy aztán a helyi mesterek miként rakták össze, hogy felfüggeszthessék a városháza óratornya alatti átjáróba figyelmeztetésül minden arra járó sárkány számára, az már a brünni kézműipar krónikájának aranybetűs lapjaira tartozik.

A helyi mesterek tehetségéről tanúskodik a falon látható kerék is, amely nem pusztán rusztikus dekoráció, hanem jelentős történelmi emlék, sőt személyiség: ő a brněnské kolo, a brünni kerék. A várostól negyven kilométerre fekvő Lednicében készítette Jiří Birk bognármester, mégpedig fogadásból tizenkét óra alatt a fa kivágásától odáig, hogy begurította a kereket Brünn kapuján. A fogadást megnyerte, hanem a kuncsaftjait elveszítette: ettől fogva le nem moshatta magáról, hogy az ördöggel cimborál. Koldusszegényen halt meg.


Ez az egyik változat. A másik az, hogy a krokodil már preparált állapotban érkezett a városba. A török szultán ajándékozta 1608-ban a brünni őrgrófnak, aki nem más volt, mint az alkimista Rudolf császár öccse, a későbbi I. Mátyás német-római császár és II. Mátyás magyar király. Így mondja legalábbis a tábla, amelyet a városi tanács 1749-ben helyezett az óratorony falára.

Csakhogy a tanács nem ismerte eléggé a saját iratait. Ezekből ugyanis kiderül, hogy a krokodilt 1578-79-ben az elöljáróság már restauráltatta és szuvatlanította. Még ennél is korábban kellett tehát idekerülnie.


Számos jel arra utal, hogy az 1500-as évektől példátlan krokodil-invázió árasztotta el Európát. A szórványosan ránk maradt forrásokból ítélhetően szörnyű küzdelem bontakozott ki az őslakosok és a betolakodók között, amelyben végül az utóbbiak maradtak alul. Egyikük-másikuk trófeája azonban a győzelem emlékére mind a mai napig fennmaradt.


A leghíresebb közülük minden bizonnyal a lagarto de la Malena, „a malenai gyík”, amelynek legendáját (!) Spanyolország éppen tavaly terjesztette fel „a világ szellemi öröksége” címre. A sárkány, amely az andalúz Jaén város Magdalena avagy Malena negyedében egy kútban lakott, a vízért jövőket és a szomjas birkákat ragadozta el, míg egy vándorlegény nem végzett vele. Hogy pontosan miként, az vitatott. Az egyik párt szerint a Brünnben már bevált oltatlan meszes csalétekkel. A másik párt szerint viszont úgy, hogy tetőtől talpig tükrökkel borította magát, s az így elvakított bestiát már könnyűszerrel mészárolta le. Kitömött bőrét hosszú ideig a San Ildefonso templomban őrizték, de ma már csak a Malena kútja mellett megfaragott képmása emlékeztet rá.


Ha az oltott meszes stratégia Brünnből származott, úgy a tükrös harcmodor Valenciából. Ott egy vándor zsidó (!) hasonló módon végzett azzal a bestiával, amely a mára már kiszáradt folyóban élt és hosszú időn át rettegésben tartotta a várost. Ennek bőrét máig őrzik a Collegio del Patriarca templom előcsarnokának falán, amelyről a dragón del Patriarca nevet kapta. Sőt képmása még az úrnapi körmenet dekorációjában is előkelő szerephez jutott.


A Cáceres közelében élt lagarto de Calzadilla, a „calzadillai gyík” bőre a helyi Ermita del Cristo templomában maradt fenn igen rossz állapotban. A főtéren álló bronzszobra arról tanúskodik, hogy a nyájakat pusztította, mígnem egy pásztor végzett vele. Sajnos azt nem sikerült kiderítenem, hogyan, de a kezében tartott fegyver valamilyen új, ravasz módszert sejtet.


Az első Európába került krokodil, amelyről tudomásunk van, olyan régi, hogy már el is porladt, s ma csak fából faragott hasonmása függ a helyén. Élő eredetijét az egyiptomi szultán küldte 1260-ban, Andalúzia spanyol meghódítása után diplomáciai kapcsolatfelvétel céljából X. Bölcs Alfonz királynak egy elefántagyarral, egy eleven zsiráffal és más egzotikus kincsekkel együtt. A sevillai székesegyház kapuja előtt függesztették fel, amely róla kapta a Puerta del Lagarto, azaz „Gyík-kapu” nevet.


Mallorcára mindig minden később ér oda. A krokodil-invázió csak a farkával legyintette meg a szigetet a 18. század végén. Ez a bestia Palma sikátoraiban élt és éjjel ragadozott, főleg a bölcsőben fekvő gyermekeket, legalábbis a legenda szerint. Végül Alcúdia kapitánya, Bartomeu Coc végzett vele 1776-ban, aki aznap éjjel éppen szerenádot adott szíve hölgyének, s a trófeát is mindjárt felajánlotta neki szerelme zálogaként. A hölgyet a gesztus teljesen levette a lábáról, s tüstént kezét nyújtotta a kapitánynak: így kapta a kimúlt szörny a drac de na Coca, „Cocné sárkánya” nevet. A trófea hosszú időn át a hölgy leszármazottainak, a Roselló családnak a birtokában volt, akik minden december 31-én közszemlére tették. Csupán a 20. század elején ajándékozták a Museu Diocesànak, ahol máig megtekinthető. Itteni képét egyik legkedvesebb napi olvasmányunk, a kiváló Mallorca Daily Photo Blog közli.


Coc capitány hőstettéről népszerű ballada is fakadt a nép ajkán, amelyet az alábbi felvételen a sziget népdalénekes-királynője, Maria del Mar Bonet ad elő.


Maria del Mar Bonet: El drac de na Coca (A Cocné sárkánya). A Bon viatge faci la cadernera (1990) lemezről.

Pel carrer de Sa Portella,
quan la nit cau,
diuen que hi surt una bèstia;
valga’ns Déu, val!

S’engoleix les criatures
valga’ns Déu, val!
Les mares de Sa Portella
ploren d’espant.

Han dit que la nau
d'un vell mercader
que anava i venia
de Mallorca a Alger,
va dur d’un viatge
un ou venturer.
I va néixer el drac:
feroç carnisser.

Pel carrer de Sa Portella
valga’ns Déu, val!,
les nits fan olor de por,
d’algues i sal.

Bartomeu Coc, cavaller,
jove i galant,
diuen que arriba d’Alcúdia
quan la nit cau.

De nit ve d’Alcúdia,
–galant cavaller–,
per veure la dama:
rosa de febrer.
I allà ha de combatre
enmig del carrer
fins que en queda tros
del drac carnisser.

Pel carrer de Sa Portella,
quan l’alba penja,
la pluja esborra la sang
color de menta.
A Sa Portella sikátorában
amikor az éj leszáll
azt mondják, előbújik egy szörny:
Isten irgalmazzon nekünk!

Felfalja a gyermekeket:
Isten irgalmazzon nekünk!
Az anyák a Sa Portellán
rémülten zokognak.

Azt mondják, egy vén kereskedő
hajója hozta el
aki ide-oda járt
Mallorca és Algír között,
s egyik útjáról egy
furcsa tojást hozott.
Kikelt belőle a sárkány,
a vérszomjas húsevő.

A Sa Portella sikátorában
– Isten irgalmazzon nekünk! –
az éjszakák alga- és só-
és félelemszagúak.

Bartomeu Coc, az ifjú
és derék lovag
úgy mondják, Alcúdiából jött
mikor az éj leszállt.

Éjjel jött Alcúdiából
a derék lovag,
hogy szíve hölgyét lássa,
a februári rózsát.
És összecsaptak ott
a sikátor közepén
míg a vérszomjas sárkányból
egy izink is maradt.

A Sa Portella sikátorában
mikor a hajnal hasad
az eső mossa el
a mentaszínű vért.

A drac de na Coca archív fotója a mallorcai legendák gyűjteményéből.

Ám a krokodilok olyan országokban is megjelentek, ahová tenger híján nemigen juthattak el maguktól: Svájcban például, vagy épp Csehországban. Minthogy felbukkanásukat nem lehetett természetes módon magyarázni, ezért valódi történetük is tényszerűbben fennmaradt, s talán a többi krokodil-trófeáéra is fényt vet. Ezeket a krokodilokat ugyanis szentföldi és egyiptomi zarándokok hozták haza a 15-16. században. Mint az alábbi képen restaurált szentgalleni krokodilt, amelyet Ulrich Kromm hozott egyiptomi zarándokútjáról, s tőle került 1623-ban a város könyvtárába.


Vagy a másik cseh krokodilt, a „budyněi sárkányt”, amelyet IV. Jan Zajíc z Hazmburka, azaz Negyedik Nyúlvári Nyúl János 1522-ben hozott a Szentföldről – élve.


A krokodil a Nyúlváriak budyněi reneszánsz kastélyának vizesárkában élt, míg csak meg nem halt, és IV. Jan ünnepi alkalmakkor szívesen mutatkozott vele sárkányölő pózban. Ilyen formában örökíttette meg önmagát a kastély dísztermében is.


A krokodil, mint azt a zarándokkalauzok kapcsán már említettük, a Szentföld emblematikus állatává vált, a tehetősebb zarándokok számára szinte elengedhetetlen szuvenírré. Nem csoda, hogy amelyik korabeli krokodil-trófeának ismerjük az eredetét, az ilyen módon került Európába.

A Szentföld csodái Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából: Ezeket az állatokat úgy festettük
le híven, amiként a Szentföldön láttuk őket.
Felülről lefelé: Zsiráf. Krokodil. Indiai
kecske. Egyszarvú. Teve. Szalamandra. Ennek nevét nem tudjuk.


A 17. században lassan megváltozott a helyzet. A kitömött krokodilok továbbra is a cabinets de curiosités kedvelt darabjai maradtak, de a hangsúly a szentföldi vonatkozásról a természettudományos érdeklődésre helyeződött át.


A szakgyűjtemények és tudományos múzeumok kialakulásával aztán a felfüggesztett krokodilok ezekből is kiszorultak, és egyre inkább az ódivatú antikváriumok és obskurus tudósok védjegyévé váltak. Ahogy Sir Terry Pratchett népszerű Discworld fantasy-sorozatának szövege és illusztrációja fogalmazza meg emblematikus módon:

Like all wizard’s workshops, the place looked as though a taxidermist had dropped his stock in a foundry and then had a fight with a maddened glassblower, braining a passing crocodile in the process (it hung from the rafters and smelt strongly of camphor).

A helyiség, mint minden varázsló műhelye, úgy nézett ki, mintha egy állatpreparátor minden holmiját begyűrte volna egy kovácsműhelybe, majd megküzdött volna egy őrült üvegfúvóval, aminek egy véletlenül arra járó krokodil itta meg a levét (ez most a szarufáról lógott alá és erős kámforillatot árasztott).



A brnói sárkánynak szerencsére nem ez a szomorú, magányos és bogaras öregkor jutott. Ő mindmáig a város életének középpontjában áll, nevét a város söre, focicsapata és helyi rádiója viseli, képe a brnói turistairoda pecsétjét jegyzi, másolatai Husice kerület szecessziós tanácsházát és a Husa na provázku, Liba cérnaszálon alternatív színház homlokzatát díszítik. Sőt utóbbinak az emblémája is ez: egy krokodil, amelyik oroszlánt játszik, de aztán kiderül, hogy valójában csak egy kis csikóhal.




Még ékszer is készült belőle, amelyet janina tett közzé a flickren azzal a megjegyzéssel: Brnóról számos történet járja, s ezek közül sok látható ezen a sárkányon. “Hol, hol? mutasd!” kérdi izgatottan zmetok. Házi feladat! válaszolja janina. Mint látják, dolgozunk rajta.


Három nővér



A Vidám jiddis című könyvet Brnóban vettem, az Academia könyvesbolt, galéria és kávézóban, ahol két könyv között süteményt szolgálnak fel, és este hattól az írók élőben is szóval tartják olvasóikat. Szerzője, a még a cári Łódźban született Leo Rosten elsősorban a jiddis és az angol nyelv találkozásairól írott könyveivel vált népszerűvé Amerikában és – Isten tudja miért éppen – Csehországban. A Hyman Kaplan-sorozat kötetei egy kijevi bevándorlónak és társainak az esti iskolában az angol nyelvvel folytatott küzdelmeit írják le, míg a The Joys of Yinglish (1998) az angolban meghonosodott jiddis kifejezéseket kommentálja.

Ez a könyv, az eredetiben The Joys of Yiddish (1968) – amelynek 2001-ben egy bővített The New Joys of Yiddish kiadása is napvilágot látott, s ezt ugyancsak lefordították csehre Jidiš pro ještě větší radost, „Még vidámabb jiddis” címmel – százegy gyakori jiddis kifejezés értelmező szótára, amely azonban a meghatározás után nemcsak példamondatokkal, hanem zsidó viccekkel is illusztrálja a kifejezés használatát. A szótár külön zsenialitása, hogy nemcsak az elterjedt jiddis szavakat – cadik, mazel tov, rebe – értelmezi, hanem különös előszeretettel listázza a pusztán hangsúlyukkal is sokatmondó jiddis indulatszavak – aha! ojojoj! phü! húha! nu! – különféle jelentésárnyalatait, olykor tizenötöt (phü!) sőt tizennyolcat (nu!) is megkülönböztetve.

aha!
Több értelmű kifejezés, amely régebben igen gyakori volt a zsidó társalgásban. Néhány jelentése:
1. Megértés. „Szóval nem kivonod, hanem összeadod?
Ah-A!
2. Felismerés. „
AhA! Hát ezért mondta le a vacsorameghívást!”
3. Meglepődés. „Ezek szerint a doktor tévedett?
AHA!
4. Utasítás. „Eredj, kérdezd meg őt, akkor meglátod, hogy áll a dolog.
Aha!
5. Öröm. „Ah – A! Tehát én nyertem meg a fogadást?!”
6. Győzelem. „AhA!” (Kimondatlanul: Szóval beismered, hogy nem volt igazad!)
Ne keverjük össze az „Ahá”-t a fontos „Húha!” indulatszóval, amelyről még szó lesz a maga helyén.
—————
Sokoloff úr húsz éve ugyanabban az étteremben vacsorázik a Második sugárúton. Mint mindig, most is húslevest rendel. A pincér kihozza, aztán menne vissza, de Sokoloff úr utánaszól: „Főúr!” – „Igen?” – „Legyen olyan kedves, kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát Sokoloff úr, húsz éve jár ide, és még sosem panaszkodott.” – „Főúr”, ismétli Sokoloff úr csökönyösen, „kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát mi a baj vele, Sokoloff úr?” – „Kóstolja meg, kérem.” – „Rendben”, áll rá a pincér. „De… egy pillanat. Hol a kanál?” – „Aha!”, mondja Sokoloff úr.



Arra gondoltam, magyarra fordítanám a könyvet, már persze az angol eredetiből. Ám ahogy elkezdtem utánanézni, hamarosan felfedeztem, hogy van már egy magyar klónja: Raj Tamás budapesti főrabbi 100+1 jiddis szó: zsidóságismeret új megközelítésben (Budapest: Makkabi 1999) című munkája.

A könyv első pillantásra a The Joys of Yiddish átdolgozásának tűnik. Hiszen mindkettő 101 jiddis kifejezést értelmez, sőt a két szótár kifejezéseinek nagy része is azonos. És a fejezetek felépítése is hasonló: a címszót a rövid értelmezés után itt is zsidó viccek és anekdoták illusztrálják. No és persze szégyen is volna, ha a tudós szerző nem ismerné tárgyának harminc év óta alapvető irodalmát. A 100+1 jiddis szó azonban semmiféle ilyen előzményre nem utal. Rosten neve, vagy a The Joys of Yiddish címe egyszer sem fordul elő benne. Épp ellenkezőleg, Raj Tamás személyes inspirációra vezeti vissza a könyv keletkezését:

Lau rabbi egy mondása adta számomra az ötletet, hogy ezt a könyvet megírjam. Azt hangoztatta, hogy minden izraeli zsidónak – még ha tökéletesen beszél is héberül – meg kell tanulnia 100 szót jiddisül, az európai diaszpóra nyelvén. A száz jiddis szó által bárki megismerhetné és átérezhetné ősei gondolkodásmódját, a régi gettók és zsinagógák sajátos hangulatát.

A véletlenszerű egybeeséseknek ez a sokasága kevéssé tűnik valószínűnek, de hát a Septuaginta is úgy készült, hogy hetven tudós rabbi egymástól függetlenül fordította a Tórát héberről görögre, s amikor összevetették, az eredmény betűről betűre egyezett.


Mindazonáltal az alapötlet és a szerkezet hasonlóságától eltekintve Raj Tamás könyve valóban eredeti mű. Elődjével szemben nem annyira a szavak jelentésárnyalatai, mint inkább a mögöttük álló gazdag történeti hagyomány érdekli őt, s ebből idézi egyik történetet a másik után. Nagy részük nem is a közismert zsidó anekdotakincsből származik, hanem személyes tapasztalatokból, a magyar zsidó folklórból, vagy az utóbbi évtizedek eseményeiből, mint a Séker-bilbül (zűrzavaros hazugság) címszó egyik példája:

Még a szovjet hatalom fennállása idején Moszkvában járt egy amerikai újságíró, akinek az imént említett Brezsnyev elvtárs előadta a remek szovjet gazdasági helyzetet: egy rubelért egy öltönyt, két rubelért egy egész borjút lehet kapni. Az újságíró hitetlenül hallgatta.
– Ha nem hisz nekem, majd behívatok magának valakit, akinek feltétlenül hinni fog – szólt Brezsnyev.
Végül megegyeztek, hogy a moszkvai főrabbi döntse azt el.
– Nos, főrabbi úr – kérdezte kínos hangsúllyal a pártvezér – ugye lehet nálunk két rubelért egy egész borjút venni?
A rabbi zavarban volt: ha megmondja az igazat, elviszik a Gulágra, ha pedig nem, világszerte lejáratja magát. Ezért aztán rövid gondolkodás után így válaszolt:
– Mondja, miért kell magának pont egy borjú? Tudja mit? Csapjon hozzá egy százast, és vegyen egy csirkét!



Az anekdoták, etimológiák, történelmi fejtegetések túláradó mesélőkedvvel követik egymást, váratlan összefüggések világosodnak meg egy csapásra, az olvasó nagy gyönyörűségére. Se non è vero, è ben trovato. Mint az alábbi fabula a kínai Sassoon nővérekről a Szhojre (áru) címszóban.

S ha már itt tartunk, beszélnünk kell a kínai zsidókról is, akik a már említett selyemút miatt, a szhojre biztosítása végett telepedtek le, és hajdan nagy számmal éltek ott, különösen Kai-feng környékén és Sanghajban. Ez utóbbi nagyvárosban a századforduló táján élt egy gazdag (bagdadi származású) zsidó bankár, a híres Sassoon (ejtsd Szaszun) családból. (Mellesleg e családból való a londoni Sassoon-gyűjtemény tulajdonosa, akárcsak a Sassoon-frizura feltalálója.)

Nos, a sanghaji Sassoon bankárnak (nevét a kínaiak Szun-nak mondták) volt két lánya. A nagyobbikat egy tehetséges kínai fiatalember vette feleségül, akit a zsidó bankár taníttatott. Ezért ő hálából felvette a Szun nevet, s lett belőle a kínai forradalom vezére: Szun Jat-Szen. A másik lány férje egy ugyancsak kínai katonatiszt lett, aki később Tajvan vezetőjeként vált híressé: Csang Kai-Sek. A lányok közel száz évig éltek, s így esett meg a történelem különös fintora, hogy az egymással vetélkedő, úgynevezett népi, illetve nemzeti Kína nagy özvegyasszonyai voltaképpen nővérek voltak, és természetesen zsidók…


A gyönyörű történet a közismert viccet idézi fel a Földre látogató marslakóról, aki arra a kérdésre: „És mondja, mindenki ilyen kis sapkát visel maguknál?” azt válaszolja: „Nem, csak a zsidók.” Az ember szinte sajnál filológiai lábjegyzetet fűzni hozzá:

• A Selyemút szhojré-ja hagyományosan nem zsidók, hanem a Kínában hasonló szerepet betöltő muzulmán huj kereskedők kezében volt.
• Noha a sanghaji zsidóság története rendkívül érdekes – szeretnénk is még írni róla –, és ebben a történetben Sir Victor Sassoon, a 30-as évekbeli nagyvilági Sanghaj építője valóban kiemelkedő szerepet játszott, ám mindez csupán a 19. század második felében kezdődött az első zsidó bevándorlók érkezésével.
• Hogy Victor Sassoon nevét a helyi kínaiak hogy mondták, azt ma már nem lenne könnyű kideríteni, de a kínai Wikipedia 沙逊
Shā Xùn formában írja át.
Szun Jat-Szen neve viszont 孫
Sūn volt. S ezt a nevet őseitől örökölte sok generáción át, éppúgy, mint bármely másik kínai.
• Szun Jat-Szen tanulását nem Sassoon finanszírozta, hanem Honolulun élő gazdag kereskedő bátyja, Sun Mei.
• De mért is finanszírozta volna? Hiszen semmi közük sem volt egymáshoz. Szun Jat-Szen ugyanis nem Sassoon lányát vette el.
• Már csak azért sem, mert Sassoonnak nem hogy két, de egy lánya sem volt. Gyermektelenül halt meg.
• Hanem Soong Ching-linget, egy másik gazdag sanghaji kínai lányát. Apósa, akit amerikai tanultsága miatt inkább angol nevén, Charlie Soongként említenek, éppúgy hakka családból származott, mint Szun Jat-Szen. Ám a család kínai neve 宋
Sòng volt, aminek semmi köze sem a Xùnhoz, sem a Sūnhoz.
• Charlie Soong pedig hakka lévén értelemszerűen nem volt zsidó. De taoista sem volt, vagy buddhista, ahogy egy kínaitól várnánk. Hanem metodista keresztény. Akárcsak Szun Jat-Szen. Mi több, épp egy vasárnapi istentiszteleten hozta össze kettőjüket a sors. Sőt mi több, Soong maga is metodista misszionárius és prédikátor volt, s vagyonát biblianyomdájával alapozta meg.
• Nyilvánvaló ebből, hogy Soong másik lánya, Soong May-ling sem volt zsidó, hanem ugyancsak metodista keresztény. Férje, Csang Kai-Sek a házasság feltételeként szintén megkeresztelkedett, s később meggyőződéses kereszténnyé lett.
• És az a két lány valójában három. Egy idősebb nővérük is volt ugyanis, Soong Ai-ling. Ő a korabeli Kína leggazdagabb emberéhez, H. H. Kunghoz, Konfuciusz hetvenötödízigleni leszármazottjához ment feleségül, aki rövid ideig szintén Kína miniszterelnöke volt, s természetesen maga is keresztény.
• Ilyenformán Raj Tamás fabulájának lényege mégiscsak igaz, noha apró módosítással, mint a jereváni rádió. Az 1949-től egymással szemben álló „két Kína” nem két, de három legfőbb emberének feleségei valóban nővérek voltak (sőt Szun Jat-Szen özvegye rövid ideig maga is miniszterelnök volt a népi Kínában), és valóban egy valláson voltak mindhárman. Épp csak annyi a különbség, hogy ez a vallás nem a zsidó volt.

E három nővérről tartja a ma Kína-szerte ismert mondás: 一個愛錢、一個愛權、一個愛國, egyikük a pénzt szerette, a másik a hatalmat, a harmadik Kínát. A „hatalom” és „Kína” szembeállítása, ahol az utóbbit a köztársaságot alapító Szun Jat-Szen, az előbbit pedig a Tajvant „elszakító” Csang Kai-Sek képviseli, arra utal, hogy a mondás alighanem a maoista hatalomátvétel után keletkezett. És valóban: ez a mottója a kínai Soong nővérek (1997) filmnek, a legprimitívebb kommunista propagandafilmnek amelyet valaha is láttam, pedig az élet nem kevés tapasztalattal ajándékozott meg e műfajban.


No de hát mért követelnénk itt történeti hűséget, hiszen Brezsnyevről és a moszkvai főrabbiról sem firtattuk, valóban találkoztak-e. Nem ez a könyv lényege, hanem a fabulálás, az anekdoták sokasága, egykor volt világok hangulatának felidézése. Olvassák élvezettel, noha cum grano salis. És a Vidám jiddisről se feledkezzenek meg.


Zaraza


Bucureştiul interbelic este locul unde s-a întâmplat totul, a két háború közötti Bukarest az a hely, ahol minden megtörtént, hirdeti Ioana Pârvulescu szállóigévé vált sora az utóbbi évek Bukarest-reneszánszának programadó Întoarcere în Bucureştiul interbelic, „Visszatérés a háború előtti Bukarestbe” (2002) esszékötetében.

A két háború közötti Bukarest micul Paris volt, kis Párizs, egy hirtelen kikerekedett és korlátlan lehetőségekkel kecsegtető ország fővárosa, francia neveltetésű elittel és francia mintára épült palotákkal, tiszta utcákkal és villamosokkal, kávéházakkal és mulatókkal, ahol a legnagyobb csillagok, Jean Moscopol, Cristian Vasile, Titi Botez, Dorel Livianu, Maria Tanase, Zavaidoc, Petre Alexandru énekelték a korabeli Közép-Európa legdivatosabb és legjellemzőbb műfaját, a kor kétségbeesett élnivágyását és tragikumát egyszerre kifejező tangót.

Az Oteleseanu-ház, egykori fényűző bálok és fogadások színtere. Kávéháza a bukaresti bohémélet központja volt. Helyén ma a posta székháza áll.

A háború után mindennek vége szakadt. Ahogy Budapestet a kávéházaktól, úgy tisztította meg az új rendszer Bukarestet is a mulatóktól. Jean Moscopol portás lett New Yorkban, Cristian Vasile nyomorban halt meg Brăilában. Bukarest elszegényedett és lepusztult, s mai lakói már hitetlenkedve nézik a régi fényképeket. Aztán Ceauşescu megalomániás építkezései a régi város nagy részét is örökre eltörölték. A pusztítás mértékét jól érzékelteti Dumneazu legfrissebb bejegyzése. A nyolcvanas években Bukarestben járva döbbenten szemléltük az elpusztított várost, s helyi barátunk melankolikusan sorolta, melyik helyen mi állt azelőtt. A nagy tangóénekesek többsége még élt a 80-as évek elején, de a Buena Vista Social Clubbal ellentétben senki nem fedezte fel őket. Csak bakelitlemezek maradtak utánuk, meg néhány idős ember, aki még emlékezett dalaikra.

A Regal mozi, a Café Corso és a Columbia Records palotáját Leonida Negrescu építette 1900-ban. A Calea Victoriei szélesítésekor bontották le.

Ebből a két forrásból merített Oana Cătălina Chiţu berlini román énekesnő, aki tavaly megjelent Bucharest Tango lemezével hatvan év után elsőként elevenítette fel ezt az elfelejtett világot. Az apjától hallott dalokat a bukaresti rokonok régi 78-as lemezeivel kiegészítve, román és német zenészekkel együtt 2007-ben hozta létre a „Bukarester Tango” állandó műsorát. Lemezükön a két háború közötti Bukarest legnépszerűbb tangóit és sanzonjait gyűjtötték össze. Mindjárt a második minden idők leghíresebb román dala: a Zaraza.


Când apari seniorita în parc pe-nserat
Curg în juru-ţi petale de crin
Ai în ochi patimi dulci şi luciri de păcat
Şi ai trupul de şarpe felin

Gura ta e-un poem de nebune dorinţi
Sânii tăi un tezaur sublim
Eşti un demon din vis care tulburi şi minţi
Dar ai zâmbetul de heruvim

Vreau să-mi spui frumoasă Zaraza
Cine te-a iubit
Câţi au plâns nebuni pentru tine
Şi câţi au murit
Vreau să-mi dai gura-ţi dulce Zaraza
Să mă-mbete mereu
De a ta sărutare Zaraza
vreau sa mor şi eu.
Amikor alkonyatkor megjelensz a parkban,
señorita, liliomszirmok hullanak körülötted
szemedben édes vágy és bűnös fények égnek
és hajlékony kígyóé a tested.

Szájad vad vágyakról szóló költemény,
kebled mindent felülmúló kincs.
Felkavaró és hazug álmok démona vagy
de mosolyod a keruboké.

Mondd meg nekem, gyönyörű Zaraza:
kik szerettek már téged?
Hányan sírtak őrült módon
és hányan haltak meg érted?
Add édes ajkad, Zaraza,
részegíts meg szüntelen!
A te csókodtól, Zaraza
akarok meghalni én is.


A Zaraza volt Cristian Vasile, „az utolsó trubadúr” leghíresebb dala, és Vasile a dal leghíresebb előadója: kettejük neve szorosan összeforrt a bukaresti arany idők emlékezetében, annyira, hogy Stelian Tănase író egyenesen „a Zaraza Bukarestjének” nevezi az 1945 előtti várost.


Cristian Vasile: Zaraza

A dal mítoszt teremtett. Mircea Cărtărescu, a Bukarest-reneszánsz apokrif krónikása 2004-es De ce iubim femeile (Miért szeretjük a nőket) novelláskötetében, az 1990 utáni Románia legsikeresebb könyvében tette közzé először Cristian Vasile és szerelme, Zaraza, a gyönyörű cigánylány történetét. A 40-es évek elején a „Vulpea Roşie”, a Vörös Róka mulató táncosnőjének kegyeiért versengő két nagy énekes, Vasile és Zavaidoc közül az előbbi győzött, ám a másik bosszút állt. Zaraza meghalt, és Vasile eltűnt Bukarest színpadáról. Csak a dalt dalolták tovább

„az egész városban: Zaraza a bukarestiek Lili Marlene-jévé lett. Ezt énekelték a sörözőkben, a légópincékben és a lövészárkokban. Az elbűvölő cigánylány éppolyan ismertté vált, mint híres szerelme.”

Noha a megható história – mint szerzője lábjegyzetben bevallja – a képzelet szüleménye, a nagyközönség mohón fogadta, s ma már igaz történetként terjed a neten. Hangoskönyv is készült belőle, sőt 2008-ban még hollywoodi ihletésű film is, amelynek egyik legemlékezetesebb jelenetében éppen Vasile adja elő a Zarazát a Vörös Róka közönségének.


A szép cigánylány neve ugyan román fülnek szokatlanul hangzik, de Cărtărescu erre is ad magyarázatot, amelyet recenziója úgyszólván filológiai alapossággal fejleszt tovább: „A Zaraza, vagy pontosabban Zarada hagyományos cigány név, amelynek eredeti spanyol jelentése »gyönyörű« avagy »ragyogó«.”

Ilyen szó ugyan a spanyolban nem létezik, de a spanyol eredetre tett utalás mégis árulkodó. A legrománabb tangó ugyanis egy argentin tangó változtatás nélküli átvétele. Az eredeti dalt Benjamín Tagle Lara (1892-1932) írta ugyancsak Zaraza címmel, s ez 1929-ben elnyerte a Max Glücksmann által szervezett tekintélyes montevideói Concurso del Disco Nacional második díját. Még ugyanebben az évben három nagy énekes is lemezre vette: José Razzano, Ignacio Corsini és Charlo a Canaro Francisco zenekarral. S az eredeti dalban a Zaraza nem egy szép cigánylány neve, hanem egy másik fekete szemű, mély és melankolikus pillantású vonzó lényé. Egy ököré.


Blanca huella que, todos los dias,
clavado en el yugo, me ves picanear;
compañera del largo camino
las horas enteras te veo blanquear.
Mientras que, bajo el peso del trigo,
los ejes cansados los siento quejar,
yo, anudando mi pena a esa queja,
con cantos y silbos te sé acompañar.

¡A la huella, huella, zaraza,
huella, huella, guay!
Volverá la ingrata a su casa
andará por ahí…
Que si yo la viera, zaraza,
la hablaré, velay…
¡A la huella, huella, zaraza,
huella, huella, guay!

Buey zaraza, tus ojos tristones
mirando la huella parecen buscar
el milagro de aquellos pasitos
que al irse la ingrata no supo dejar.
Compañero que, unido conmigo
a un mismo destino, tenemos que andar,
seguiremos rastreando la huella,
la misma que siempre la vemos blanquear.
Fehér út, amely nap mint nap látsz engem
a járom mellett az ökröt ösztökélni:
hű kísérőm a hosszú gyaloglásban,
órákon át nézem fehérségedet.
S míg látom a gabona súlya alatt
megfáradt, panaszos szemeket,
én a magam bánatával csatlakozom hozzá
s énekkel és füttyel kísérlek téged.

Tovább, tovább, zaraza,
tovább, tovább, hő!
Hazatér-e vajon a hálátlan asszony
vagy valahol messze jár…
Ha meglátom őt, zaraza,
beszélek vele, ne félj…
Tovább, tovább, zaraza,
tovább, tovább, hő!

Zaraza ökör, szomorú szemeid
az utat figyelve mintha a csodás
apró nyomokat keresnék, amelyeket
a hálátlan nem hagyott maga után.
Társam, akivel, hozzám kötve,
egyazon sorsban osztozunk: menjünk,
kövessük az út nyomát, mindig
ugyanazt, amely előttünk fehérlik.

A dalt a legnagyobb tangóénekes, Carlos Gardel, a korábban már említett „kreol rigó” tette népszerűvé Párizsban. Glücksmann őt is megpróbálta felvételre rábeszélni, de Gardel elhárította a megtiszteltetést, mert tisztességtelennek tartotta volna versengeni Razzano felvételével. Helyette a dal El carretero, „A kocsis” című korábbi változatát vette fel. Csak tizenegy év múlva készítette el Rodolfo Biagi a Zarazának azt az energikus felvételét, amely valószínűleg Bukarestbe is eljutott.


Rodolfo Biagi: Zaraza (1940). A Campo Afuera y su Orquesta Típica 1939-1942 lemezről.

Mások szerint a dalt a magyar Korda Sándor (Sir Alexander Korda) Rive gauche (1931) filmje tette ismertté Európában, amelyben a Carlos Gardellel együtt Párizsban fellépő Sofía Bozán énekel. Ez inspirálta a tangó lengyel változatát is, amelyet Wiera Gran és Albert Harris adtak elő Gdy gitara gra piosenkę, „Amikor a gitár szól” (1939) címmel. A címváltoztatást az indokolta, hogy lengyelül a zaraza – „járványt” jelent.


Akár így, akár úgy, Bukarestben a dal Cristian Vasile előadásában és Nicolae Kiriţescu szövegével vált népszerűvé, amely megtartotta és új jelentéssel látta el a spanyol refrén zaraza! hívószavát.

Hogy ez a szó mit jelent az eredeti spanyol szövegben, amely látszólag az ökör neveként használja, ám kisbetűvel írja, azt nem is olyan könnyű kideríteni. A szótár szerint kartonszövetet, de annak itt sok értelme nincs. A Wang folyó argentin társszerzője, Julia szerint a mai argentin köznyelv „fecsegés” értelemben használja (olykor sarasának is írva). Anyja viszont még arra is emlékszik, hogy a szó egyfajta színű ökröt is jelentett, és ökörnévként is használták, mint Gardel az idézett El carreteróban.

Végül Julia bukkant rá Malena tangóblogjára, amelynek montreali argentin szerzője ugyanezzel a problémával szembesült a Zaraza kapcsán, s hosszú utánajárás nyomán Isidra Solari Un lenguaje de púrpuras y zarazas, „A púrpurák és zarazák nyelve” című írásában talált rá a megoldásra. Eszerint a zarazák a falvakban egy-egy vándorzenész érkezésekor szervezett alkalmi mulatságokat jelentették, amelyek ünnepi díszlete egyetlen sebtében kifeszített szövet – zaraza – volt. A vággyal és ünnepi hangulattal teli szó az ökröket énekelve hajtó fuvarosok refrénjévé és ökörhajtó kiáltásává, végül az ökrök nevévé vált.

Kitekintés a Kretzulescu-fogadóból. Azóta a fogadót is, a házakat is lebontották.

A kalandos história ellenére mégsem a Zaraza a kedvencem Oana Cătălina Chiţu lemezéről, hanem Titi Botez egykori nagy sikerű románca, a Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, „Szerenádot adtam erkélyed alatt”.


Titi Botez: Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, eredeti felvétel.

Dallama, főleg refrénje, azt sugallja, hogy ez is külföldi eredetire megy vissza, de hogy mire, abban egyelőre még argentin forrásaink is tanácstalanok. A nyomozás folyamatban. Amint eredmény van, újra jelentkezünk.


Az Athénée-palota. A régi Bukarest képeinek forrása Tudor Octavian: Bucureştiul interbelic: Calea Victoriei, Bukarest, 2009.

Capriccio


Velence az egyik olyan város, amelynek nevét – Venetia, majd Venezia, azaz a venétek földje – a legtöbb nép a saját nyelvéhez igazította: Venice, Venecia, Veneza, Venecija, Wenecja, Venetië, ونیز Venīz, Venedig, Venedik, Benetke, Benátky, البندقية Al-Bunduqiyya. A változatok nagy része pusztán a név kiejtés utáni átírása, de egyik-másik mögött igyekeznek hazai etimológiát is kimutatni, ahogy azt a demizson szónál láttuk. Az arab változatot például szívesen eredeztetik a bunduqiyya, puska szóból, a szlovén/cseh Benetke/Benátky nevet pedig egy „mocsaras” jelentésű benátky szóból, amely Velence fekvésére utal, akárcsak a Venezuola, kicsi Velence név, amelyet Amerigo Vespucci adott a későbbi Venezuela partvidékének a vízre épült indián cölöpfalvak miatt.


Hogy a magyar Velence falu neve miből ered, és vajon összefügg-e az olasz Velencéével, arról megoszlanak a vélemények. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója szerint Velencéből jött olasz telepesek alapították a falut, amely ilyenformán éppúgy az olasz Velencéről kapta nevét, ahogy az észak-cseh Benátky nad Jizerou. Ám hogy ez mikor történt, azt nem említi, s Bonfini, akinek számára karnyújtásnyira volt az antikvitás, éppúgy gondolhatott itt az ókori venétekre, ahogy a románokat is a rómaiak közvetlen leszármazottainak, és Mátyást is a római Corvinus család egyenes ági sarjának tartotta. A Nyelvtörténeti Szótár az itteni halászok „velencé”-nek nevezett szélzászlójából származtatja a nevet, amely velenice formában talán szláv eredetű lehet, a velenie, irányítás, vezetés kicsinyítő képzős alakja. Végül Györffy és Székely György az 1000 és 1300 közötti nagy magyarországi olasz betelepülési hullám idejére teszi a falu alapítását több más középkori Venece, Venence, Velence, illetve Olaszliszka, Bodrogolaszi és hasonló településsel együtt. Annyi bizonyos, hogy 1516-ban „Welencze, másként Venecia” néven említik, s az 1522/28-as első Magyarország-térképen Veneze néven szerepel.


Akármi legyen is a két név etimológiai viszonya, a tóparti fagylaltozó nagyvonalú gesztussal teremt rokonságot a két Velence között. A két prospettiva és a kétnyelvű felirat távolságokat és kultúrákat hidal át, a gondola szerepét a virágtartóvá átalakított kenu alakítja. A kerten túl pedig élőben tárul ki a velencei lagunák panorámája.



Temetőlátogatás


November másodika, halottak napja. Ilyenkor az egész falu felkerekedik, kivonul a temetőbe, rendbe teszi a sírokat, mécsest gyújt, társadalmi életet él, és számba veszi, melyik sír nincs rendbe téve és melyiken nem ég mécses. Hogy ez már hetven éve is így volt, azt az alábbi fénykép bizonyítja. Ez a kép egyik szereplőjétől került hozzám, hogy tegyem közzé halottak napjára a helyi civil egyesület honlapján, amelyet társadalmi munkában szerkesztek. Ő a legfiatalabb rajta, s már csak ő él hármuk közül.


Halottak napjára magam is hasonló időutazást terveztem. De nem a faluba, hanem jó hatvan kilométerre, a velencei temetőbe, egy olyan sírhoz, amelyet még sosem láttunk.




Kicsit aggódtunk is, vajon megtaláljuk-e a sírt, de fölösleges volt. A temető hátsó kapuján belépve mindjárt ott áll, jól elkülönülve a többitől, tele friss virággal, annak ellenére, hogy az elhunytnak egyetlen rokona sincs Magyarországon, nem is volt soha.


Egy percre félrerakjuk előle a virágokat, hogy kibetűzhessük a sírkő feliratát.


ITT NYUGSZIK
MOLLA SZADIK
ázsiai török szerzetes
sz. 1836
megh. 1892. május 22.
Áldás és béke hamvaira


Ki volt ez a muszlim szerzetes, akit a 19. század végén – amikor az országnak egyetlen muzulmán lakosa sem volt – török sírjellel temettek el egy keresztény temetőben, s noha nevét alig ismeri valaki, sírját mindig friss virág díszíti és a magyartanárok konferenciája koszorúzza?

Az elmúlt száz évben csupán egy-két cikk emlékezett meg a sírról, azok is inkább csak helyi lapokban. Csupán 2001-ben jelent meg Kovács Sándor Iván pompás összefoglalója és dokumentumgyűjteménye Molla Szadikról és arról a másik „dervisről”, akinek révén Magyarországra került, Vámbéry Árminról, Batu kán pesti rokonai, Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák címmel a pozsonyi Kalligram kiadónál.


Vámbéry Ármin, az egyik legnagyobb magyar orientalista – akiről a Stein-honlap magyar Kelet-kutatói között is megemlékeztünk – 1857-ben, huszonöt évesen került Isztambulba, ahol a szabadságharc emigráns főtisztjei pártfogásukba vették, és beajánlották franciatanárnak előkelő török házakhoz. Elképesztő nyelvtehetségével tökéletesen megtanult törökül és perzsául, s amellett kiváló kapcsolatokra is szert tett. 1861-ben indult híres útjára, amelynek során tudós dervisnek öltözve minden európai kutató közül elsőként jutott el Közép-Ázsiába, a khivai és bokharai emírségekbe, a török nyelvjárásokat tanulmányozva és kéziratokat gyűjtve. Többször is halálos veszedelem fenyegette, ha felismerik gyaur voltát, de az iszlám vallásban, tudományban, sőt szépírásban való páratlan jártasságával mindig kivágta magát. 1864-ben jött vissza Európába, s angol és magyar nyelven kiadott útleírásai révén egy csapásra világhírűvé vált.


Ne tévesszen meg senkit ez a a szegény dervis-külső mint annak idején a bokharai emírt. Ezt a fényképet nem egy turkesztáni karavánszerájban készítette valami francia vándorfotográfus, a török és perzsa udvart fényképező Sébah és Jouillier, Jules Richard, Blocqueville és Sevruguin kalandvágyó kollégája. A felvétel egy londoni műteremben készült, s mindjárt utána Vámbéry a dervisruhát frakkra cserélve Palmerston miniszterelnökhöz sietett, akinek keleti ügyekben bizalmas tanácsadója volt.

Vámbéry a tapasztalatok, nyelvtudás és kéziratok mellett egyebet is hozott magával Közép-Ázsiából: egy fiatal khívai mullát, azaz iszlám hittudóst, Iszhakot, vagy itthoni nevén Izsákot. Együtt tették meg az utat Khívától egészen Isztambulig, s csak itt árulta el neki Vámbéry, hogy nem Mekkába megy, hanem hitetlen hazájába, Frengisztánba. Izsák, aki addigra már mesterének és urának tekintette Vámbéryt, nem akart elválni tőle, hanem minden félelme ellenére úgy határozott, ő is vele tart.




Izsák Magyarországon maradt, és rövid időn belül tökéletesen megtanult magyarul. Felváltva volt Vámbéry szolgája, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, sőt Vámbéry barátai, Budenz József és Szilády Áron nyelvészek „tatár-tanára”. Hiszen ő volt akkoriban az egyetlen egész Európában, aki jól beszélte a türk nyelveket, így üzbég anyanyelve mellett a közép-ázsiai törökség közös irodalmi nyelvét, a csagatajt is, s a hazai török nyelvészek nagy lelkesedéssel igyekeztek kiaknázni ezt a nem remélt forrást.

A magyar nyelvészetben ekkoriban még nem vált egyeduralkodóvá a magyar nyelv finnugor eredetének gondolata, s a Vámbéry-Budenz-Szilády triász is még a török gyökereket kutatta. Csak néhány év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már egyértelműen a finnugor álláspontot valló Budenz fordult szembe Vámbéryval.

„Vámbéry tatárja külön szenzáció volt”, írja Kovács Sándor Iván. „Mintha a fiatal Vejnemöjnen látogatott volna el a Kalevala szövegét rendezgető Elias Lönrot professzor és kollégái közé, mintha Odüsszeusz egyik matróza tartott volna bemutatót kötélcsomózásból a Holland Tengerészeti Akadémián.”




A Vámbéry-kör rábeszélésére Izsák még meséket és mondákat is fordított és tett közzé különféle közép-ázsiai nyelvekből „Csagatai Izsák” néven. De irodalmi munkásságának legszebb darabja az a soha nem publikált kézirat, amely Budenz és Szilády hagyatékában maradt fenn a MTA Kézirattárában, s amely nem más, mint Arany János Rege a csodaszarvasról költeményének csagatáj nyelvű fordítása: Adsdib szujgunnun hikájeti, azaz A csodálatos antilop története.

Arany ezt a balladát, amelyben a Kézai-krónikából ismert magyar eredetmondát dolgozta fel archaikus versformában, 1864. március 20-án jelentette meg. Két hónap múlva érkezett haza dervis-útjáról Vámbéry, bemutatva Izsákot Budenznek és Sziládynak, akiknek tüstént az az ötletük támadt: Arany számára meglepetésképpen „visszafordíttatják” a balladát egy olyan ősi török nyelvre, ahogyan az hitük szerint valaha hangozhatott. Segítségükkel Izsák néhány hónap alatt megbirkózott a feladattal, s olyan verset alkotott, amelynek ritmusa, rímelése és alliterációi, mint Kovács Sándor Iván bemutatja, tökéletesen simulnak a magyar eredetihez:

Száll a madár ágrul ágra
Száll az ének szájrul szájra
Fű kizöldül ó sírhanton
Bajnok ébred hősi lanton
Sakhadin sakhaga ucsadi kuslár
Aghizdin aghizda baradi szözler:
Görlerning üsztüne csikadi otlár
Turár szöz isittip jirinnen pahlvánlár
(Ágról ágra madarak szállnak
szájról szájra szavak járnak:
rég kiköltöztek a világból vitézek
történeteikről szép szó maradt meg.)

A Budenz-Szilády által magyar kiejtés szerint lejegyzett kézirat másolatát és modern török átírását jó ideje elküldtem már üzbég fordító barátomnak, Timurnak, hogy készítse el honfitársa versének modern változatát, de Timur keleti szokás szerint nem kapkodja el a dolgot. Amint elkészül vele, közzétesszük itt a blogon.




Izsák a török ruhát ugyan európaira cserélte, s a magyar nyelv mellett németül és franciául is jól megtanult, de vallást nem cserélt, pedig még a hercegprímás is biztatta rá, amikor kihallgatáson fogadta. 1889-ben, amikor Naszreddin perzsa sah európai körútja során Magyarországon járt – látogatásáról éppen Vámbéry számol be részletesen a Küzdelmeim 15. fejezetében –, Vámbéry perzsa nyelvű üdvözlő beszéde után a vele lévő Izsák is fontosnak tartotta biztosítani az uralkodót, hogy ennyi év alatt sem lett hűtlen iszlám hitéhez. A sah ezt az epizódot külön meg is említette útinaplójában, amely a kiváló iranológus Kégl Sándor fordításában jelent meg magyarul a Budapesti Szemle 1895-ös számában.

Megőrzött hitéről tanúskodik török félholdas sírköve is. Vámbéry külön belügyminisztériumi engedéllyel érte el, hogy helyet kapjon a velencei keresztény temetőben, s hogy a Budapesten állomásozó bosnyák zászlóalj hodzsája tartsa a temetést iszlám szertartás szerint.

Hogy miért éppen Velencén temették el, azt Balla Mihály szép nekrológja a Budapesti Hírlap 1892. május 23-i számában – amely így kezdődik: „Egy unikum ember halt meg tegnap Velence Fejér megyei községben: Mollah Izsák, a Vámbéry tatárja, az első közép-ázsiai igazhívő, aki Dzsingisz kán óta Európába került.” – még csak azzal indokolja: „Szívtágulás ölte meg, miután soká betegeskedett Korányi professzor klinikáján. Velence községbe, ahol meghalt, üdülni ment.” A „török sír” körül azonban a faluban hamarosan legendák szövődtek, s ezek közös eleme volt, hogy élete végén itteni lányt vett el, aki valahol a katolikus temetőben alussza örök álmát.


A számos legenda közül azonban az a legszebb, amelyet Reményi József gyűjtött Malmos Márton 71 éves velencei halásztól és tett közzé az Élet és Irodalom 1965. szeptember 4-i számában.

Molla Szadik Árpád volt annak az embernek a neve. Már az Árpádot itt vette fel, mikor erre járt, mert megszeretett itt, és itt is maradt. Igazán mondva kincskereső török volt.

Hogy elölről mondjam, mikor a törökök elmentek erről a vidékről, temérdek aranyat-ezüstöt elástak. A föld alatt, a vermekben kádakban állott az arany, sok pincébe meg bivalybőrbe tekerbe a mindenféle gyöngyök, drágaságok. Később aztán jöttek vissza a törökök, keresték a kincseket. A régi öregek azt mondták, sokat meg is találtak.

Egyszer is jön három török. Azt mondják, kell lenni errefelé egy kőkutyának, merre lehet az? Nem tudta senki. Némely öreg később emlékezni kezdett rá, hogy amikor a törökök elvonultak innen, csakugyan hagytak itt egy kőkutyát. Nagy ülő kutya volt, a homlokán írás: „Tekerj meg, nem bánod meg.” Az emberek csak nevettek, ki hallott már ilyet, kutyát tekerni, egymást biztatták, hogy próbálná meg valaki, de nem akadt rá senki. Aztán, hogy senki se törődött vele, a kőkutya hányódott össze-vissza, egyik barázdából a másikba taszították, hogy ne fogja a helyet, el is felejtette mindenki.

Elég az hozzá, hogy ezt a kőkutyát kereste a három török. Nem nyugodtak bele a nincsbe, keresték naphosszat. Egy reggel, nagysokára, a Meleg-hegy alatt megtalálták. Egészen be volt már nőve gazzal. A három török egyszerre a földre veti magát, mert arrafelé úgy imádkoznak. Aztán az egyik török megforgatja a kutya farkát, hát csak úgy dől belőle ki a sok arany, három kosár tele lett.

Mi lett, mi nem lett a sok arannyal, azt nem hallottam, hanem az egyik török azt mondta, ő annyira megszeretett itt, hogy nem is megy sehová. Pedig lett volna annyi pénze, hogy a világot bejárhatja, de ő nem. Azontúl Árpádnak is nevezte magát. Mert a török és a magyar valamikor egy nép volt, csak összeveszekedtek azon, hogy kié legyen Buda vára. Így került ide Molla Szadik Árpád. Megházasodott, velencei lányt vett magának, holtáig boldogan élt. Így hallottam én ezt az édesapámtól saját magától.

A legenda azért is szép, mert a benne szereplő „kőkutya” – akárcsak más legendák ugyancsak kincset őrző temetőbeli „kőbáránya” – sejtésem szerint olyanfajta kos alakú sírkövekre mehet vissza, amilyeneket például a julfai temetőben láttunk, s amilyenek a magyarországi török temetőkben is állhattak egykor. Izsák temetése idején ezek a temetők már rég elpusztultak, de a népi emlékezet megőrizte különös alakjukat, s a „török” felbukkanása ismét aktiválta emléküket, felelevenítve a közös török-magyar történelem egy epizódját, ha nem is olyan régit, mint a csodálatos antilop csagatáj nyelvre fordított balladája.